Ami a turult illeti

Most már aztán elég! Az még rendben van, hogy néhányszor – jól figyeljünk: nem egyszer, hanem néhányszor – cserbenhagyott minket, magyarokat a magyar kormány. Rendben van – a dolgok mai rendje szerint. Az is rendben – a dolgok kétségbeejtő mai rendje szerint –, hogy szűk egy évvel ezelőtt Magyarország lakosságának döntő része megtagadta a magyarságot.
Most azonban olyasmi történik, ami már az elviselhetőség határán néhány lépéssel túl van. A XII. kerületi turulemlékmű lebontása, illetve annak szándéka önmagában véve nemzetgyalázó cselekedet. Ezt akarja Ungár Klára, Demszky Gábor. Az SZDSZ. A megnevezhetetlenek, akik számára a turulmadár a magyar szélsőjobb, a magyar nyilasok szimbóluma.
Hát jól figyeljetek!
Nagyapám testvére e turulmadár szimbolikus jegyében jelentkezett önkéntesnek a haza védelmére a II. világháborúban. És lelőtték, géppisztollyal egy fenyőfára szegezték a gyimesi Szellő-tetőn azon elvtársaitok, akiknek vörös csillaga jegyében mindennapi sörötöket isszátok. ’89-ben, a román forradalomkor gyergyói kollégám megviselt turulmadaras jelvényt tűzött zubbonyára. És harcolt, lássatok csudát: a román demokráciáért.
Figyeljetek, ti, onnan, a három dögkeselyű árnyékából: én és még pár millió ember itt, a Kárpát-medencében mindenek ellenére – ha kell, ellenetekre – magyarok vagyunk. Nekünk a turul szimbólum. Nemzeti jelkép. Totemállat, ha úgy tetszik. Általa és ővele boldogulunk, mert jelképek, ideák nélkül nem érdemes, és nem lehet emberi életet élni. A szimbólum maga a létezés esszenciája – akkor is, ha ti nem érthetitek ezt.
Tényleg. Gondoljatok arra: a Makkabeusok szerették ezt a madarat. Szerették a sólymot. Tudtátok ezt? Dehogy tudtátok. Ehhez olvasni kellene. Szeretni a történelmet. Mindenki történelmét. Ehelyett elhazudjátok a múltat. Megmérgezitek a jelent, és elvennétek a jövőt – ha hagynánk. A nemzetből lakosságot züllesztettetek, a hazából országot.
Nemzeti kultúrámat, jelképeimet azonban nem adom. Ez a jelkép ugyanis, a turul, amelynek védő szárnyait szeretem magam fölött tudni: a magyar lélek maga. Az a lélek, amelyet sosem tudtatok megölni. Sem ’18-ban, sem ’45-ben, sem ’56-ban. Most akarjátok hát? Nevetségesek vagytok! A sólyom: sólyom. A csirke: csirke. A különbség a lélekben lakozik.
A turul: Emese anyánk szerelmes álma. Attila és az Árpádok dísze. IV. Béla és Mátyás király címere. A magyarság hadi jelvénye. Igen. Mi közötök hozzá? De miért is beszélek hozzátok, ti nemzetrontók? Kun Béla óta folyamatosan elkövetjük ezt a hibát: beszélünk hozzátok. Mintha társaink lennétek. Pedig csak furcsa betegség vagytok a nemzet testén. Mi lenne veletek, ha mi nem lennénk?
Ti többiek viszont, barátaim, kik nemcsak lakosság vagytok, hanem nemzet is, ne hagyjátok lebontatni legősibb jelképünket. Hiszen ott fészkel, ahol a történelmünk gyökerezik. Meg kell óvnunk a jelképet, mely zászlainkra hímezve maga is megóvott bennünket a pozsonyi csatától Nándorfehérvárig.
Álljatok hát ellen! Minden lehetséges eszközzel. Ha másként nem megy: vegyétek körül! Alkossatok élőláncot! Védjétek meg testetekkel, ha kell: őseitek is ezt tették! Ha nem vagytok elegen: hívjatok! Megyek, és nem leszek egyedül. Higgyétek el, sokan vannak Erdélyben, Felvidéken, az elcsatoltak között is, akik hajlandók lesznek odaállni a turulmadár alá, elé: mert ez kötelesség. Ez a történet ugyanis már nem rólunk, „határon kívüliekről” és „anyaországiakról” szól. Ez a történet rólunk, magyarokról szól: hogy meg tudjuk-e védeni jelképeinket. Ha nem – hát megérdemeljük sorsunkat.