Büdü és bákó

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Gyakran vonunk párhuzamot az 1848–49-es szabadságharc és az 1956-os forradalom között. Az egyik ilyen párhuzam a megtorlás foka és módja, amely mindkét esetben példátlan méreteket öltött. 1848. október 6-án Aradon elsőnek Pöltenbergi Pölt Ernőt akasztották fel, 1957. január 19-én elsőként elrettentésül a Széna téren harcoló Szabó Jánost végezték ki. Az ítéletek végrehajtója a hóhér volt.
Mit tudunk ennek a megvetett foglalkozásnak az eredetéről, a régebbi időkről?
Már Rómában különbség volt a becstelennek tartott carnifex és a lictor között. Előbbi azokat a büntetéseket hajtotta végre, amelyeket csak rabszolgákra és idegenekre szabtak ki, tehát a keresztre feszítést és a kínzásokat, utóbbi csak a polgárok ítélet-végrehajtásában vett részt. Hasonló különbség volt Németországban is a bakó (Scharfrichter) és a hóhér (Henker) között. A bakónak jutott a nem megbecstelenítő, a gonosztevővel való saját kezű érintkezést nem igénylő halálos büntetés, a lefejezés végrehajtása, a hóhérnak pedig – aki a bakó szolgálatában állott – a megbecstelenítő büntetések – akasztás, fölnégyelés, megégetés, kínzás – véghezvitele. Utóbbi dolga volt a gyepmesterség ellátása is. (Az állati tetemeket eltakarító, kóbor kutyákat összefogdosó, emésztőgödröket tisztító hatósági alkalmazottat nevezték így.)

A német társadalmi törvények szerint a bakó nem végzett becstelen mesterséget, a köznép azonban másként ítélt: többé-kevésbé együvé sorolta a bakót a hóhérral, illetve a gyepmesterrel, ezért megtagadta tőle a városi polgárjogot; megkülönböztetett ruhát kellett hordania, és a templomban az utolsó hely jutott neki.
Németországban a bakók valamikor céhet alkottak, és a lefejezés tökéletes végrehajtása jelentette számukra a sikert. Ezt az elrettentő műveletet állatokon gyakorolták. A középkorban külön társadalmi osztályt is képeztek, amelynek tagjai csak egymás között házasodhattak, s a hivatás apáról fiúra szállt. A mester ismertető jele a vörös palást és a széles pallos volt.
Arra vonatkozóan nem találtam feljegyzést, hogy Magyarországon megkülönböztették volna a bakót a hóhértól. Viszont annál több utalás árulkodik arról, hogy az ítélet-végrehajtót a nép becstelen embernek tartotta. Erre vall a helytartótanács (a bécsi udvarnak alárendelt legfőbb kormányzati szerv hazánkban 1723 és 1848 között, majd 1861–67-ben) 1756. május 13-án kelt rendelete, amely felmentette a hóhérok gyermekeit a rájuk hárított becstelenség vádja alól.
A debreceniek annyira megvetették a hóhért, hogy 1638-ban írásba foglalták ígéretét, amely szerint „ennek utánna – az piaczon semmiféle eledelhez nem nyúl”. Az is igaz persze, hogy a szóban forgó hóhér részeges, garázda, káromkodós ember volt, így aztán természetes, hogy nem örvendett népszerűségnek. Később azonban némileg alábbhagyott az ítélet-végrehajtók iránt érzett ellenszenv. Tömörkény István jegyezte le, hogy az utolsó szegedi hóhértól, a XIX. század harmincas éveiben ténykedő Szlubász Józseftől nem idegenkedtek a polgárok. „Ez nem lakott künn a sintérházban – olvashatjuk. – Ott, az akasztófa környékén csak a legényei laktak. Neki magának benn a városban volt a lakása. Törve beszélt magyarul, alighanem cseh származású volt. Rendesen eljárt a kávéházba is. Leányát céhbeli rendes mester, egy késes vette el feleségül.”
A hóhérok képesítéséről szóló legrégebbi hazai, helytartótanácsi rendelet 1814. július 5-én kelt, amely meghagyta, hogy „a halálítéletek biztosabb végrehajtása tekintetéből kellő képességgel bíró hóhérok állandósíttassanak”. Nálunk később sem kívántak tőlük egyebet, mint hogy írni-olvasni tudjanak, és járatosak legyenek a szakmájukban. Nemcsak a hóhér volt fölesketett szolgája a törvényhatóságnak, hanem a segédje is. Minden hóhér két segédet tartott, akiket a kivégzésekre magával vitt és kitanított. Ha megbetegedett, az ügyesebbik segéd lépett a helyére. Bott (Both) József későbbi pesti ítélet-végrehajtó szerint a hóhérok hazánkban nem alkottak céhet, és a legényeiktől nem követeltek meghatározott idejű gyakorlatot.
A hóhér rendes évi javadalomban részesült. Ez az összeg 1849 után 400 forint volt, amelyhez 1857-től 100 forint napidíj és 120 forint lakpénz járult. Összehasonlításul: Széchenyi írja Naplójában 1859-ben: „Géza elhozza nekem a Blicktrimet (ti. az Ein Blick című könyv egy példányát) 4 forintért. 1 példányt 6 forintért ajánlanak fel neki.” Ezenkívül úgynevezett működési díjat is kapott. Ezek a következők voltak: egyszerű akasztásért a kivégzettől (!) 12 forint; az elítélt nevének akasztófára függesztéséért 6; az öngyilkosnak bizonyult bűntettes eltemetéséért 6; ha az elítélt a vesztőhelyen kegyelmet nyert, de a hóhér a végrehajtáshoz szükséges eszközöket már megszerezte, 6; ha a végrehajtás helye a hóhér lakhelyétől távol volt, távolléte idejére naponként 3; mindegyik segédnek, akik a végrehajtásnál közreműködtek, 1 forint 30 krajcár. Ezek az összegek városonként és megyénként módosultak.
A hóhérok javadalmazására vonatkozólag régebbi adatokat is találtam. Körmöcbányán például az 1614. évi számadásból következtetve a hóhér a városnál csak fél évig szolgált, a másik fél évet valamely szomszéd városban töltötte. Fizetése egy hétre egy forint volt. Kerékbetörésért két forintot kapott. Békés megyei szabályrendelet 1716-ból: „A gonosztevők megzabolására Szeghalom helységben börtön építése rendeltetik el, annak foganatosítása szolgabíró úrnak komolyan meghagyatik; mely alkalomból Pocsay Ferenc hóhérnak évi fizetés rendeltetik. Abaposztóból készült köpeny (clamis), dolmány, nadrág; fekete kalap, két csizma, 5 pozsonyi mérő búza, 12 magyar forint kézpénz.” Baranya megyében így rendelkeztek az 1721. évről: „A hóhér díja fővételért 6 forint. Egy ember felakasztásáért ugyanannyi. Gonosztevők, kerítőnők és más, tűz által elemésztendő személyek megégetéséért 10, kerékbetöréséért 12, kiheréléséért 3 forint.”

Debrecennek pallosjoga volt, éppen ezért állandó hóhért tartott. (A pallosjog a halálbüntetés kiszabásának joga volt a feudalizmusban. Magyarországon a királytól kapott felhatalmazás alapján a vármegyék, a szabad királyi városok és egyes földesurak rendelkeztek pallosjoggal, amelyet a birtok határán felállított akasztófa jelzett. 1848-ban eltörölték.) A debreceni hóhér fizetése a XVIII. század első felében 100 magyar forint volt, ezenkívül hat pozsonyi köböl búza, ugyanennyi árpa és 12 szekér fa járt neki. Lakást is kellett adni a „mesternek”, mert különben – megvetett foglalkozása miatt – aligha kapott volna házat bérben.
A díjazás fejében köteles volt „a vallani vonakodó, a tagadásban lévő vádlottakat tortúrával beismerésre kényszeríteni”. A megvesszőzés 48 dénár volt. (Száz dénár egy aranyforint.) A kézlevágás, nyelvkimetszés, megégetés, akasztás és lenyakazás egy forint 02 dénár.
Kecskemétnek nem volt hóhérja, éppen ezért 1725. március 9-én a budai ítélet-végrehajtóval, Hamberger Sándorral kötött szerződést. A kisebb vagy nagyobb kínzás, kiseprűzés, orr- és füllevágás, hátégetés stb. díja személyenként három forint volt. Ezenkívül Hambergert Budáról el kellett szállítani és visszavinni, valamint a napi étkezését biztosítani.
Egy 1571-ből való debreceni szabályrendelet szerint a halálraítéltek alsóruhája és csizmája a hóhért illette. Franciaországban a hóhérok előbb csak azt kaphatták meg, amit az elítéltek derékon alul viseltek, később viszont egész ruházatukat. Úgy látszik, ez általános szokássá vált, mert az 1848–49-es szabadságharc leverése után a vértanúk ruhái is a hóhér birtokába jutottak.
A hóhérok régen egyenruhát viseltek, a kivégzések alkalmával feltétlenül. A körmöci hóhér ruhája például piros volt. A pesti hóhérok a kivégzés során – úgy mondják – magyar szabású piros ruhát viseltek. Kornberger Mihály egyenruhája kék színű volt, ezüst zsinórral. Tömörkény István úgy tudja, hogy az 1860-as években a hóhéroknál olyan gyászmagyar ruha járta, mint amilyet később a temetkezési vállalatok szolgái hordtak. Kozarek Ferenc már fekete szalonruhában „működött”. Szegeden a régebbi hóhérviselet piros köpenyből állt. Az abszolutizmus korában a hóhért tisztviselői rangra emelték, és fekete pantallóba, sárga gombos piros kabátba öltöztették. A nadrágon aranypaszomány vonult végig. Az egyenruhát piros tollbokrétával ellátott fekete kalap egészítette ki.
Az 1830–40-es években Schuller és Schüch Pál voltak a pesti hóhérok. 1849-től kezdve lett pesti hóhér a brünni származású Bott Ferenc és budai hóhér a győri születésű Kornberger Mihály, Schuller egykori legénye. Kornberger 1867-ben bekövetkezett haláláig szolgált. Bott 1860-ban Bécsbe ment, onnan pedig Brünnbe, s itt halt meg 1881-ben vagy 1882-ben. 1881-ben, 80 éves korában még akasztott Lembergben egy kettős katonai kivégzés alkalmával. Kornbergert Kozarek Ferenc „m. k. hóhér” követte, vagyis „állami” hóhér, mert hivatali elődjei „városi” vagy „megyei” alkalmazottak voltak. Utóda 1885-től Bali Mihály lett.
Beszélték, hogy Kornberger hazafias érzelmű ember lévén a vérbíróság által 1849-ben halálra ítélt hazafiak kivégzését megtagadta, s hogy arra Bott Ferenc állítólag önként vállalkozott. Nem tudhatni, van-e alapja a mendemondának, de anynyi tény, hogy Bott 1849-ben érkezett Magyarországra, s a szabadságharc valamennyi vértanújának kivégzésében közreműködött. Kornberger – akinek szintén állandóan jutott munka – ez idő tájt kizárólag köztörvényesek kivégzésével foglalkozott.

Egy kis etimológia a végére. Mindennemű ítélet-végrehajtó legrégebbi magyar neve tudomásom szerint a bitó volt. Ugyanakkor nevezték őket bakónak vagy bákónak is. A mester nevet is használták, míg a gyepmester elnevezésen inkább a sintért értették. A perdő kifejezés Debrecenben volt szokásos. (A perdő valószínűleg a latin praedóból alakult, amely Pápai Páriz Ferenc [1649–1716] erdélyi nyelvtudós szerint kóborlót, tolvajt, ragadozót, vagyis modern értelemben rablót jelent.) A németes hóhér vagy a hóhár (rövid és hosszú o-val egyaránt) elnevezés már a XVI. század elején divatban volt, sőt korábban, a XV. század második felében is. „… Carnificina: pelenger pyach: nylvan való hely: holoth az hoharoktól Emberek olettethnek” (Melich János: A gyöngyösi latin–magyar szótártöredék).
A hohár alakot a XVIII. század kezdetén, valamint 1801-ben is használták még. A Pápai Páriz-féle latin–magyar szótár 1801-es kiadásában a hóhér és a bákó kifejezésen kívül előfordul még a hengér (németül Henker) és a börtön elnevezés is. A hengér, henger névvel a XVII. század első felében Debrecen jegyzőkönyveiben találkozunk. De nyoma van XVI. századi irodalmunkban is. A nép ajkán később is élt a szó. Például a Szabó Orzsika című régi népballadában:
„Aj a gödör készen, tövissel berakva! / Segesvári hengér a kezét megfogá, / Gödörhöz hurcolá.”
A XVII. század elején széltében-hosszában börtönnek vagy bertennek nevezték íróink a hóhért. A mai értelemben vett börtönt Pápai Páriz fogháznak és tömlöcnek mondja. A tömlöcről (temlöc, tömlec, temnec) úgy tudjuk, hogy a legrégebbi neve a börtönnek. Előfordul már a XIII. század harmadik tizedéből való Halotti beszédben és könyörgésben is ekképpen (az egykorú kiejtés szerint, illetve a betűk mai hangértékével): „… vimággyomuk ez szegíny ember lilkiért, kit Úr ez nopun ez homus világ timnücébeléül ment…”
Tótul a tömlöcöt temnicának mondják (kiejtése: temnyica). Székelyföldön a börtön büdünek is járta, Kecskeméten meg – nagyon találóan – hajdan büdösnek mondták. 1847-ben Pozsonynak és Pestnek még föld alatti börtönei voltak, ahová a nap soha nem sütött be, és ahol a csupasz földön összezsúfolódva, a lehető legnagyobb piszokban sínylődtek a rabok. Szabolcs vármegye fogházainak celláit Széchenyi István 1845-ben „büzhödt lyukaknak” nevezte.
És hány börtön volt még az országban, amely megérdemelte volna ezt a nevet! Méltán kesergett a szegény rab ilyenformán: „A tömlöc feneki / Az én vetett ágyam. / Annak két oldala / Az én háló társam. // A tömlöc teteje / Takarózó párnám, / Kígyók, békák szeme / Világító gyertyám!”