Idős űrhajósok: az asztronautikában nem csak a húszéveseké a világ

Közismert, hogy az asztronautáknak az űrutazás során igen jelentős fizikai igénybevételt kell elviselniük egy, a földiétől teljesen eltérő szokatlan környezetben, amihez kiváló állóképességre, illetve egészségügyi-mentális állapotra van szükség. Az űrkorszak hajnalán, az 1960-as években még elképzelhetetlennek tűnt az idős űrhajósok kozmikus repülése; a kor asztronautái ugyanis mindkét űrhatalomnál, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban is a légierő fiatal és aktív szolgálatban álló harci pilótái közül kerültek ki. Ez a szinte tabunak számító hagyomány csak 1972 decemberében tört meg, amikor az asztronautika történetében először repült egy civil, Harrison Schmitt geológus az Apollo–17 Hold-expedíció személyzetének tagjaként. Azóta azonban már nemcsak számos civil, hanem több idősebb asztronauta is megjárta a világűrt. Így például Kapu Tibor, a második magyar űrhajós Axiom–4 küldetésének parancsnoka, a veterán asztronauta Peggy Whitson 65 évesen vett részt az ötödik űrrepülésén.

Az űrutazás komoly követelményeket támaszt az asztronautákkal szemben Fotó: NASA Forrás: Wikimedia Commons

A mikrogravitáció komolyan megviseli az emberi szervezetet. Fotó: NASA/Wikimedia Commons

A súlytalanság állapotában az űrhajós először nehezen tud orientálódni, hogy hol van a fent, illetve a lent, a szervezet pedig ezt a zavart mérgezésként azonosítja, amire hányási ingerrel reagál. 

A mikrogravitációs környezet nem kíméli a szív és érrendszert sem; 

az első 24–72 órában megnövekszik a vérnyomás és a szívműködés is megváltozik, a fejbe több vér tolul, amitől az arc felpuffad, a lábak pedig vékonyabbá válnak. Az űrben kialakuló vérnyomáskülönbségre vezethető vissza, hogy amikor egy többhetes, esetleg ennél is hosszabb küldetés után az űrhajósok visszatérnek a Földre, az asztronauták egy darabig nem tudnak megállni a saját lábukon; vissza kell szokniuk ugyanis a földi gravitáció körülményeihez. A súlytalanság a látásra is kihat. A megváltozott külső nyomás hatására megnövekszik a koponyaűri nyomás, ami kilapítja a szemgolyó hátsó falát. Ennek következtében alakul ki az úgynevezett hypermetrópia, vagyis a távollátás, ami miatt az űrhajósoknak olvasószemüvegre lehet szükségük.

A világűr körülményei komoly fiziológiai és pszichés kihívás elé állítják az asztronautákat. Fotó: NASA /Wikimedia Commons

 A mikrogravitáció erősen hat a mozgásrendszerre is; a világűrben való huzamosabb tartózkodás fiziológiai értelemben olyan, mint a felgyorsult öregedés. A súlytalanságnak tartósan kitett szervezetben csont- és izomtömeg-lebomlás indul el, ami elsősorban a testtartásért felelős izmokat és csontokat, illetve az alsó végtagokat érinti. E káros hatás csökkentése érdekében kell például a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó űrhajósoknak naponkénti rendszerességgel elvégezni az előírt edzésgyakorlatokat. Az viszont csak a legendák világába tartozó feltételezés, hogy tömött fogakkal nem lehet űrhajóssá válni.

Ezért kulcsfontosságúak Kapu Tibor kísérletei is

Az űrállomás és az űrhajók nagyjából 27 000 km/órás sebességgel keringenek a Föld körüli orbitális pályán. Ennek tudható be, hogy az űrhajós 24 órán belül több napfelkeltét, illetve napnyugtát is átél, ami felborítja a cirkadián ritmust és alvászavarokhoz vezethet. 

Szintén furcsa lehet az első küldetéses asztronauták számára, hogy a mikrogravitáció miatt csak lekötözve tudnak aludni. 

A világűr és a földi atmoszféra provizórikus határát jelentő Kármán-vonal, vagyis 100 kilométeres magasság felett ugrásszerűen megnövekszik az asztronautákat érő kozmikus sugárzás dózisa.

Kapu Tibor az Axiom–4 küldetés tagjaival, és az ISS-en tartózkodó asztronautákkal. A súlytalanságnak komoly élettani hatásai vannak. Fotó: MTI

A kozmikus sugárzás gyűjtőfogalom, amely magába foglalja a Napból érkező részecskesugárzást, a galaktikus kozmikus sugárzást, az ultranagy energiájú, továbbá az anomális kozmikus sugárzást. A kozmikus sugárzások nagy energiájú részecskékből, protonokból, elektronokból, gamma-sugárzásból vagy más részecskékből állnak.

Az űrorvostani számítások szerint egy év világűrben eltöltött idő tíz százalékkal megnöveli a rákos megbetegedés esélyét, ami különösen a női asztronauták számára jelent fokozott kockázatot. Ez a veszély különösen erősen érintheti a jövőbeli hosszabb űrexpedíciók, például az első Mars-küldetés asztronautáit. 

Az ISS űrfotója. A kozmosz gyilkos környezet az ember számára. Fotó: NASA /Wikimedia Commons

Az űrbéli tartózkodás rendkívül összetett fiziológiai hatásainak a tanulmányozása ezért is számít elsőrangú feladatnak; ehhez kapcsolódó kísérleteket a második magyar űrhajós, Kapu Tibor is végzett a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén.

Volt, aki 77 évesen is megjárta a kozmoszt

Noha a legtöbb kozmoszban járt űrhajós átlagéletkora a NASA nyilvántartása szerint 34 év volt az űrbéli küldetése idején és a 26, illetve 46 év közötti korosztályból került ki a legtöbb asztronauta, az idősebb, vagy éppen a szépkorú űrhajósok száma is látványosan megugrott az elmúlt három-négy évtizedben. Bár jelenleg nincs deklarált korhatára az űrrepülésnek, a kutatások azt mutatják, 

hogy a sikeres jelentkezők többsége az 1960-as évekhez képest most már általában az idősebb, körülbelül 40 éves korosztályból kerül ki. 

Abban, hogy az űrutazásban előrébb törtek az idősebbek egyrészt az űr-orvosélettan eredményei, másrészt pedig az a felismerés játssza a döntő szerepet, hogy a magasabb életkorral rendszerint több tapasztalat, szakismeret és kiforrott személyiség jár együtt. Éppen ezért ha egy-egy idősebb jelölt egészségügyi és pszichikai szempontból alkalmas az űrrepülésre, gyakran az életkorából adódó gazdagabb tapasztalatok alapján esik rá a választás. 

A legidősebb, asztronauta, John Glenn 77 évesen tért vissza a világűrbe.     Fotó: NASA/Wikimedia Commons

Az űrhajózás története több olyan asztronautát ismer, akik az 50-es éveikben, sőt, „nyugdíjkorhatáros” 60-asokként indultak el, vagy tértek vissza a kozmoszba. Az idős űrhajósok nemzetközi mezőnyének doayenje egy amerikai legenda, John Glenn. Glenn – az amerikaiak Jurij Gagarinja –, aki noha csak harmadik amerikaiként jutott ki a világűrbe, ám mégis ő volt az első, aki 1962. február 20-án a Mercury-Atlas–6 fedélzetén megkerülte – méghozzá háromszor – a Földet. John Glenn, aki 1964-ben elhagyta a NASA-t és politikai pályára lépett, 1998-ban 77 éves korában a Discovery űrsikló személyzetének tagjaként tért vissza a kozmoszba. Az életkori rangsorban őt egy számunkra is ismerős veterán asztronauta, Peggy Whitson követi, aki 65 évesen Kapu Tiborral együtt indult az űrbe június 25-én mint az Axiom–4 misszió parancsnoka, immár az ötödik alkalommal. 

                            Az ötszörös veterán asztronauta, Peggy Whitson 65 évesen vezette az Axiom–4 missziót.                                  Fotó: NASA/Wikimedia Commons

A 65 éves Peggy Whitson több amerikai asztronautikai rekord birtokosa. Ő az egyetlen olyan női űrhajós, aki kétszer is ellátta a Nemzetközi Űrállomás parancsnoki tisztségét, ezenkívül ő a legidősebb hölgyasztronauta aki a legtöbb űrsétát hajtott végre, valamint a NASA űrhajósai közül övé a világűrben legtöbb időt eltöltött asztronauta címe is. 

A lista harmadik helyezettjének személye számunkra különösen fontos lehet. 

A Budapesten 1948. szeptember 10-én született Simonyi Károly – aki Charles Simonyiként szerzett nemzetközi ismertséget mint világhírű szoftverfejlesztő – 2007. április 7. és 21. között vett részt az első saját finanszírozású űrutazásán. Az orosz Szojuz TMA-10 űrhajó fedélzetén jutott fel a Nemzetközi Űrállomásra, ahol több tudományos kísérletet végzett el. Mindeddig ő az egyetlen olyan magyar származású űrhajós, aki kétszer is megjárta a világűrt. Második űrmissziójának indulása idején, 2009. március 26-án Charles Simonyi már a 61. életévében járt.

                                                                 A magyar származású Charles Simonyi kétszer is járt az űrben, a második küldetése alkalmával már betöltötte a 60. életévét.                                                                                   Fotó: AFP/Natalia Kolesnikova

Szintén 61 évesen jutott fel a világűrbe 1996-ban a Columbia űrsikló STS–80-as jelű küldetésének tagjaként az amerikai Franklin Story Musgrave. Ugyancsak az idősebb korosztály asztronautái között tartják számon Franciaország legelső űrhajósát – egyben a világűrbe kijutott első nyugat-európait –, Jean-Loup Chrétien-t, aki 1982-ben járt először a kozmoszban a szovjet Szojuz T–6 űrhajó személyzeteként. 1994-ben Chrétient beválasztották a NASA 15. űrhajóscsoportjába, így hivatalosan is a NASA nemzetközi missziós szakértőjévé vált. Utolsó űrrepülésére 1997-ben, 59 éves korában került sor az Atlantis űrsikló STS–86 számú küldetésének legénységi tagjaként. Rajtuk kívül még hét olyan további űrhajóst jegyez az asztronautika története, akik az űrutazásuk idején már betöltötték az 55. életévüket. Az asztronautikában tehát nem csak a húszéveseké a világ.

Mikor nem kizáró körülmény az űrutazáshoz, ha valaki idősebb korú?

• ha az űrmisszió teljesítéséhez előírt általános egészségügyi feltételeknek megfelel,
• ha kiváló a stressztűrő és a döntési képessége
• és ha pszichésen is alkalmas az űrutazás megpróbáltatásainak elviselésére.