Doktor Horror

Elöljáróban szeretném tisztázni, hogy szeretem az orvosokat. Sok barátom van közülük, és hogy most nyugodtan írhatom ezeket a sorokat, nekik köszönhetem. Sebésznek, onkológusnak és orvos barátnőmnek, akik segítettek túlélni a rémet. Ennek függvényében nem vagyok sem vak, sem elfogult. Ami ma az egészségügyben folyik, az áldozatos orvosi munka mellett leírható a horrorisztikus történések sorozataként is.
Főszereplőnk kétgyerekes, többdiplomás családanya, akinek intelligenciáját és műveltségét csak kedvessége múlja felül. Intercityvel hazafelé jövet, az egyik kocsiból a másikba igyekezve a kocsiajtó hátratörte az egyik kezét. Mire megérkezett a Déli pályaudvarra, vastagra dagadtak az ujjai. Kocsiba ülve rájött, hogy így nem tud vezetni, minden mozdulat őrült fájdalommal járt. Ekkor már este tíz óra volt, gondolta, bemegy a János-kórház ügyeletére, mert oda tartozik, és rájött hogy nem is bírja ki hazáig.
Az ambulanciára belépve fiatal orvost látott, aki lábát előrenyújtva hintázott a széken, és a plafont bámulta. Hősnőnk köszönt, feleslegesen, mert senki sem fogadta, ellenben az orvos ráripakodott, ne kezdjen bele a mondókájába, előbb lássa az iratokat. Az adminisztrálás után kezdte volna mondani, mi történt a kezével, de dr. Láblógatót ez nem érdekelte. Amíg a gyűrű a kezén van, addig nem foglalkozom magával – jelentette ki. Hősnőnk elmagyarázta, hogy már tíz éve a kezén van, és nem hiszi, hogy képes lehúzni azt. Nem is sikerült, végül behívtak valakit – talán egy rezidenst? Egy járókelőt? Egy hentest? Lacit? Jencit? Nem mutatkozott be –, aki elkezdte szappanozni főszereplőnk gyűrűsujját. Nem ment vele semmire. Sebaj, a János-kórháznak van egy titkos inkvizíciós részlege is. Laci vagy Jenő rácsavart a hősnőnk ujjára egy damilzsinórt, és kezdte kiszorítani az ujjpercekből a vért. Az utolsóig jutottak el, amikor hősnőnk előtt elfeketedett a világ, és érezte, hogy elájul. Lacit vagy Jenőt ez nem hatotta meg, előhozott egy speciális fogót, és két barbár vágással levágta a félájult asszony ujjáról a jegygyűrűjét. Érdekes helyzet. Milyen alapon megy ez? Amikor az anyám meghalt, és nem lehetett az ujjáról lehúzni apám gyűrűjét, készségesen felajánlották, levágják az ujját a gyűrűvel együtt. Nem éltünk az ajánlattal.
Hősnőnk ujja azonban a damil jóvoltából most már csúnyán ödémásodott. Vigyék a röntgenbe – döntött dr. Láblógató. Hősnőnk szólt a kísérőjének, hogy három hónapos terhes, nem szeretne a jövendő kisbabának egy röntgennel ártani. Megnyugtatta: ólomköpenyt kap, egyébként sem a hasát, hanem a kezét röntgenezik. Közben éjjel negyed tizenkettőre ugrott az óra mutatója. Negyven percig sírdogált a röntgen bezárt ajtaja előtt, majd azt kicsapván megjelent egy nő, és elkezdett rikácsolni: – Mit képzel maga, idejön terhesen, én meg szaladgáljak orvosért, és kérdezzem meg, mi legyen?! Képes játszani a gyerek egészségével?! Az ordító nő még annyit sem kérdezett, hogy mit kellene tulajdonképpen megröntgeneznie.
Ez volt az a pillanat, amikor hősnőnkből kitört a vigasztalhatatlan zokogás, felkapta a táskáját, és futva elmenekült a János-kórházból. Tudják, abból a nagy egészségügyi intézményből, ahol az orvosok a legjobb tudásuk szerint gyógyítják a hozzájuk forduló betegeket. A történethez tartozik, hogy hősnőnk – vagy áldozatunk – édesapja neves orvos, édesanyja az egészségügyben a legreménytelenebbek rétegével foglalkozik. Miután a keze még most is fáj, kerestek a baráti körben egy traumatológust, akinek végre elmondhatta szabatos mondatokban, mi is történt vele a vonaton azon az estén.