Ellentmondásos médiakancellár

Három szociáldemokrata kancellár szabta meg a köztársaság menetét az NSZK, majd az újraegyesített Németország történetében. Sem a Nobel-békedíjas Willy Brandt, sem a józan technokratának tartott Helmut Schmidt nem volt olyan gazdag ellentmondásokban, mint a most visszalépett Gerhard Schröder.
A német történelembe „médiakancellárként” bekerülő politikus a legkritikusabb helyzetekben is képes volt arra, hogy megnyerje az embereket. Ezt az adottságát csillogtatta azon a rendezvényen is, ahol végérvényesen bejelentette, nem hajlandó szerepet vállalni az Angela Merkel vezette nagykoalíciós kormányban. A szakszervezeti kongresszuson meghatódva, szemében könnyekkel közölte a résztvevőkkel: „Szívesen maradnék köztetek. Tudom, honnan jövök, és hova tartozom.” Az őt néhány héttel ezelőtt még neoliberálisnak, egoistának nevező szakszervezetiek helyükről felállva, a múltat feledve, tombolva éltették.
A társadalom mélyéről indult, de ügyvédi képesítést szerzett, majd a profi politikusok közé lépett Schröder pályafutásával megfelelt a szociáldemokrácia mintagyerekének. Politikai életútjának kezdetén elkövetett hibája több mint negyven esztendőn keresztül kísérte. 1963-ban belépett a szociáldemokrata pártba, abba a politikai szervezetbe, amelyet mélyen áthatottak a tradicionális elméletek. Ilyen környezetben a kezdettől fogva pragmatikus Schröder állandó „idegennek” számított. Lebecsülte a funkcionáriusokat, a pártkatonákat, az ideológiák hirdetőit – hatalmi ambícióit kizárólag a szavazópolgárokra építette. Az SPD azért volt hajlandó a maga emberének elismerni, mert képes volt választásokat nyerni.
Tény, hogy az újraegyesítés bódulatában a Kohl-kormány elhanyagolta a szükséges reformok keresztülvitelét. A reálpolitikus Schröder nekivágott a feladatnak, és azonnal szembekerült az állami gondoskodás teóriájában élő párttal, az SPD-vel szövetséges szakszervezetekkel. E lappangó viszályt soha nem tudta kiküszöbölni, a szociálpolitikai reformok lendülete alábbhagyott. A feszültségek ismeretében mondott le Schröder a pártelnöki tisztségről is, Franz Münteferingre hagyva a feladatot: ismételten a kancellári politika mögé állítani a bázist. Amikor ez az állandó kényszer a parlamenti puccs veszélyével fenyegetett, Schröder nem látott más megoldást, mint hogy az előre hozott választásban keressen menedéket.
Külpolitikája szintén az ellentétek jegyét viselte magán. A német hadsereget első alkalommal küldte a határokon túlra, előbb a Balkánra, majd Afganisztánba. Megtagadta viszont a fegyveres támogatást az USA iraki háborújától. A megromlott washingtoni viszonnyal párhuzamosan baráti kapcsolatot alakított ki Vlagyimir Putyinnal, és túltette magát azon a visszhangon, amelyet a Berlin–Moszkva-tengely a balti államokban és Lengyelországban kiváltott. Helyet követelt a németeknek a Biztonsági Tanácsban, de ignorálta az EU-t, amikor a Kínával szemben foganatosított fegyverembargó feloldását szorgalmazta.