Gati-szindróma Budapesten

A politika már csak ilyen Magyarországon, szegény, meggyötört hazánkban – sóhajthatnánk, amikor szemügyre vesszük az amerikai–magyar kapcsolatok történetét színesítő legújabb fejleményeket. A magyar miniszterelnök 2005 őszén az Egyesült Államokban tett látogatása során, majd azt követően nem a kétoldalú kapcsolatok valós, lényegi kérdéseiről nyilatkozik, hanem arról, hogy mit tett (vagy inkább mit nem tett) Orbán Viktor és az általa vezetett kormány 2001. szeptember 11-ét követően. Ha azonban az aktualitás problematikájától nagyvonalúan el is tekintünk, még mindig ott van az igazmondás kérdése, magyarán: igazat mondott-e a Fehér Házban és más amerikai intézményekben elhangzottakról az első magyar kommunikációs kormány feje, Gyurcsány Ferenc? Akinek a neve ettől függetlenül amúgy is mindenképpen bevonul a magyar politikai populizmus fekete könyvébe. A retorikai ámokfutás nagymestere törvényszerűen hadilábon áll a tényekkel, így ma már közvetlenül és közvetve is beigazolódott, hogy kijelentéseivel ellentétben egyáltalán nem hangzottak el az Orbán-kormányt számon kérő mondatok amerikai tárgyalópartnerei szájából.
De lássuk csak, hogy miért nem. A Fehér Ház honlapját segítségül hívva – mint azt korábban lapunk is megtette – megtudhatjuk, hogy szó szerint mi hangzott el az elnökkel folytatott megbeszélést követően a sajtó jelenlétében. Természetesen egy szó sem Orbán Viktorról és 2001. szeptember 11-ről. Amit mellesleg a logikus gondolkodás sem valószínűsít. De ha ezek a témák a négyszemközti megbeszélés részét képezték, érthetetlen, hogy Gyurcsány Ferenc vagy George W. Bush rövid nyilatkozatában miért nem említette meg azokat a sajtó előtt. Ha be akarta feketíteni ellenfelét a kormányfő, miért nem azon melegében, ott, az ovális irodában tette? A válasz nagyon is egyszerű: mivel nem volt terítéken Orbán, Bush jelenlétében Gyurcsány sem mondhatta azt a sajtónak, hogy igenis volt. Sokkal célszerűbb volt rövid idővel később, a Fehér Háztól már távol úgy „háttértájékoztatni” a magyar (baloldali) sajtót, miszerint Bush máig felemlegeti az esetet, amikor Orbán nem határolódott el Csurka István kijelentésétől. A négyszemközti megbeszélések anyaga ugyanis – érthető okokból – nem nyilvános; így később bárki bármit mondhat, mint a messziről jött ember. És pontosan ezt tette az erre különösen hajlamos Gyurcsány Ferenc is, akiről épp ezért ma már azt is kijelenthetjük, hogy lényegében csak ezért a hazugságért utazott az Egyesült Államokba, delegációjával együtt ötvenmillió forintért. Más hozadék nem volt.
A szolgai médiumok természetesen partnerek voltak az akcióban, mint mindig – amin persze sem a Fidesznek, sem a nemzeti elkötelezettségű polgároknak nem szabad csodálkoznia. S amint az ellenzék kikérte magának a kormányfői nyilatkozatokat, a kormányoldal és támogatói újabb és újabb embereket állítottak csatasorba „igazuk” alátámasztására. Ilyen egyszemélyes hadoszlop Charles Gati profeszszor úr is, az amerikai–magyar kapcsolatok helyzetének állandó és egyben ügyeletes megmondóembere, akinek nagy hagyományokra visszatekintő tevékenységénél kevés dolog okozott nagyobb károkat Magyarországnak ebben a kérdéskörben. Elmondta a Nap-keltének, a Népszabadságnak, majd ez utóbbinak csütörtökre meg is írta, hogy Orbán Viktor több amerikai kérés ellenére sem határolódott el Csurka Istvánnak attól a kijelentésétől, miszerint szeptember 11-ért az amerikai globális politika is felelős. A bennfentes pozíciójából beszélt 4-5 levélről, melyben a washingtoni magyar nagykövetség amerikai kormányzati nyomásra azt kérte Budapesttől, hogy az akkori kormányfő személyesen határolódjon el. Igaz, hogy állításait lapunk hasábjain közvetve az események főszereplője, Jeszenszky Géza akkori nagykövet, majd az Indexen Martonyi János volt külügyminiszter is cáfolta, ám ez láthatóan nem zavarja a professzort, aki mint jó diák, csak mondja a magáét. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy teljesíti küldetését.
Az 1956-ban kivándorolt Charles Gatival azonban vannak bizonyos problémák – és távolról sem csak az, hogy viselkedése feleségével, Toby Gatival együtt mennyire részrehajló volt a magyar belpolitikát illetően, konkrétan a SZDSZ és a posztkommunisták irányában. A legnagyobb gond a szavahihetőségével van, amit láthatóan sem a Népszabadságánál, sem a Nap-kelténél nem mérlegeltek, mielőtt teret adtak volna neki – ami persze szintén nem meglepő. Arról van szó, hogy a politológusprofesszor fő műve, a rendszerváltást követő Közép-Európa várható eseményeit prognosztizáló tételek csúfos bukást szenvedtek. A szakmai körökben csak „Gati-szindrómának” nevezett előrejelzés azt vizionálta, hogy a szovjet kivonulást követően a térségre, és így Európa békéjére a nacionalizmus jelenti majd a legfőbb veszélyt. Másfél évtizeddel a rendszerváltást követően persze láthatjuk, hogy valós tragédia a szélsőséges nacionalizmusból csak Jugoszláviában keletkezett, ott is éppen a posztkommunisták keze nyomán, ám ez úgy látszik, hogy még ma sem elég Charles Gati visszavonulásának eléréséhez, széles körű diszkreditációjához.
A házaspárral vannak más gondok is, amit a „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” alapon is szemlélhetünk, de a szavahihetőséget erősítő tényezőként aligha. A feleség helyettes külügyi államtitkársága idején (Clinton-kormányzat) ugyanis belső vizsgálatot indítottak ellenük, amiért Toby Gati súlyos biztonsági kihágások gyanújába keveredett, férjét pedig kémelhárítási kockázatként kezelték – arról nem beszélve, hogy szoros kapcsolatot ápoltak az állítólag a magyar titkosszolgálattal kapcsolatban álló szintén amerikai magyarral, Völgyes Ivánnal. Bár a vizsgálat végül tisztázta őket, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az asszonynak sikerült felborzolni az amerikai hírszerző közösség kedélyeit, amikor a Washington Post újságíróját minden különleges engedély nélkül beengedte a külügyminisztérium egyik hírszerzési részlegébe.
Hiba lenne mindazonáltal azon keseregni, hogy a hatalmon levő posztkommunisták hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerüket kihasználva ismét rendkívül nemtelen lépésre kárhoztatták magukat. A nemzeti erőknek inkább le kell vonniuk a maguk tanulságait az esetből, hogy a jövőben még edzettebben készülhessenek a hasonló támadásokra, kormányra kerülvén pedig bölcsebben cselekedhessenek. Tudomásul kell venni, hogy az ellenzékből folytatott kapcsolatépítő erőfeszítések és gesztuspolitizálás dacára az amerikai–magyar kapcsolatoknak vannak olyan meghatározó szintjei és bugyrai, melyek a dolgok természeténél fogva hozzáférhetetlenek és valószínűleg azok is maradnak a magyar érdekeket valóban szem előtt tartók számára. Másrészt le kell vonni azt a következtetést, hogy ezeknek a csoportoknak a hatékonyságát olyan konkrét lépésekkel lehet csak degradálni, melyek meghaladják a felelősségi szintjüket. Ilyen a biztonsági-katonai együttműködés, a katonai beszerzések kérdésköre, melyet a szó szoros értelmében készpénznek vesznek Washingtonban. A washingtoni politika finanszírozásában közvetlenül érintett olyan óriáscégek, mint a Lockheed Martin, profitjának néhány száz millió dolláros növelése csodákra képes nemcsak a nemzetek közti, hanem a politikai erők és politikusok közti kapcsolatok ápolásában is. Bármennyire jelentéktelen epizódnak is tekintik sokan a polgári kormány svédeket preferáló vadászrepülő-döntését 2001. szeptember 10-én, szinte bizonyos, hogy az amerikai megoldás előnyben részesítésével ki lehetett volna fogni a szelet a Gati-féle rosszakarók vitorlájából is.