Köznapló

Október 24., hétfő
Elnéztem a nagy csetepatét a forradalom születésnapján. Derék jó Lakat Karcsit, aki bajban lehet, ha magát utánozza. Nagy igyekezetében elszomorító butaságot talált mondani: úgy véli, ötvenhatról mindent tud, aki hallotta már Koncz Zsuzsa dalát, a Kárpátiék lányát. Az ilyesmit fejezik be ezzel: no comment… Volt ezenkívül parlamenti szóváltás, előző nap kezdődött az Operában, ahol a miniszterelnök ünnepi beszéde alig három percig tartott; máskor nem ily szűkszavú, most miért? – firtatta az ellenzék. És hogy ki ne maradjon a sorból: egy széplélek arról merengett a tévében, mikor lesz már megbékélés ötvenhat dolgában.
Ami ez utóbbi kérdést illeti, van válasz. Pár éve a rádióban épp erről hallottam beszélgetést, két ötvenhatos forradalmárt faggatott a riporter. Egyikük hirtelen hangot váltott, és visszakérdezett: „Aztán mondja csak, a zsidók megbocsátanak-e azért, amit tettek velük Auschwitzban? Ugye, hogy nem? És igazuk van. Mi se bocsátunk meg soha.”
Ennyi a válasz, barátaim. Nem kell cifrázni, mint teszi némely álszent kolléga. Egyikük abszurdumnak tartotta, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökének magyarázkodnia kell, miért Apró Antal unokáját vette el… Ugyan már! Az unoka férje másról beszélt, miként Bodóné, mikor a bor árát kérték. Ilyen esetekben tessenek kellő tisztelettel arra gondolni, amit az az egyszerű ötvenhatos ember mondott: Megbocsátanak a zsidók? Nem. Hát mi sem. „Egyszerű ez, / Elveszett az ezer év” – ugye, így írta a költő? Így, s bár esetünkben csak az elmúlt hatvan év látszik veszni, ne felejtsük, József Attilának félennyi idő jutott…
Erről jut eszembe: a költő pályáztatott síremléke mikor készül el végre? Hiller exminiszter úr, Bozóki ügyeletes miniszter úr, színt kellene vallani, túl nagy a csend. Olyan nagy, mintha elfelejtették volna, hogy még tart a centenáriumi év.

Október 25., kedd
Lendvai Ildikó parlamenti arca elárulta, felháborodott, hogy Áder János raportra merte hívni a miniszterelnököt. Nos, akkor én is fölvezetem háborgásomat, és tetemre hívom Lendvai Ildikót: gyanúsítom őt Georges Ivanov Gurdjieff meggyilkolásával. Ez a különös férfi sokkal több volt annál, mint amit a Magyar nagylexikon szerzői rácímkéztek – „misztikus filozófus” –, és tizenöt éves ázsiai utazása során sem „a helyi szellemi hagyományokat kutatta”, hanem az őstudás hordozóit, de most hagyjuk a minősítést. Fontosabb ennél, hogy 1990-ig hallani se engedtek róla. A párt szellemi vámtisztjei nem engedték át a határon, úgy nőtt fel több nemzedék, hogy itthon nem volt módjuk megtudni, ki is Gurdjieff, melyek fontosabb munkái, holott óriási hatást gyakorolt mindenkire, aki provokatív szellemiségének a közelébe került.
Hogy mitől ilyen ez a hatás, arról Peter Brook is ír életrajzi könyvében. A korszakos angol rendező New Yorkban találkozott Jeanne de Salzmann-nal, kinél senki sem őrizte hívebben Gurdjieff tanításait, és akinek annyira a hatása alá került, hogy 1977-ben közös munkával filmre vitték a mester önéletrajzi könyvét, amely azóta magyarul is olvasható (Találkozások rendkívüli emberekkel). Elképesztő terepviszonyok között forgattak Törökországban, Afganisztánban, ám ez Madame de Salzmannt nem zavarta, mindenhová ment a stábbal, bár jócskán elmúlt nyolcvan. Tudni akarta, hiteles-e, ami készül. Brook ezzel fejezi be a róla írtakat: „Amikor Madame de Salzmann százegy éves korában meghalt, úgy tűnt, magával vitte az élet középpontját.”
Gurdjieff szelleme döntő hatást gyakorolt Frank Lloyd Wright pályájára is. A nagy amerikai építész élete hatvanéves korában mélypontra jutott, elfeledve tengődött wisconsini műteremházában, a Taliesinben, New York-i kollégái azt hitték, már nem is él. Ekkor nagyot gondolt a harmadik feleség, Olgivani Milanova: úgy döntött, újraindítja Lloyd zátonyra futott pályáját. A makacs építész soha nem hallgatott senkire, kivéve ezt az asszonyt, aki azt javasolta, írjon egy profetilus hitet sugárzó önéletrajzot, és hirdessen mesterkurzust fiatal építészeknek. Ettől minden mozgásba jött: egy Kaufmann nevű üzletember hamarosan megbízta, tervezzen neki nyaralót, ez lett a vízesésház, amely új irányt adott építészetének, sőt valószínűleg a világ építészetének, a többi benne van az építészettörténeti könyvekben.
Ugyan mutatta-e az asszony férjének az előbb említett könyvet, benne néhány mondatot, amelyeket Gurdjieff vándorlásait idézve írt le? „Talán még nem késő. (…) Ha nagyon tisztán érzed, s kétség nélkül felismered, hogy mindaz, amire eddig törekedtél, csak délibáb, és ha elfogadsz egy feltételt, akkor megpróbálok segíteni. E feltétel abból áll, hogy tudatosan halálra ítéled eddigi életed, vagyis egyszer s mindenkorra szakítasz külső életed automatikusan létrejött gyakorlatával, és elmész az általam kijelölt helyre…”
Hamarosan megérkeztek Wisconsinba a mesterkurzusra jelentkezők, a birtokon új élet kezdődött. Mindenki reggel 7-től este 10-ig dolgozott, kötelező volt négy óra fizikai munka. Az ifjú építészek földet műveltek, főztek, követ faragtak, mindezt kiegészítette a szombat esti közös versolvasás és a vasárnapi zenehallgatás, hasonlóan ahhoz, amit Gurdjieff valósított meg Fontainebleau-ban, miután el kellett hagynia Oroszországot. „Intézet az ember harmonikus fejlődéséért” – ezt a nevet viselte. Ott talált utolsó menedékre Katherine Mansfield, a tüdőbeteg novellista, aki 1922-ben ezt írta naplójába: „… három hét után úgy érzem, hogy éveket töltöttem Indiában, Afganisztánban, Perzsiában… biztos, hogy az egész földön nincs olyan hely, ahol meg lehetne tanulni azt, amit az ember itt tanul.”
Gurdjieff képes volt feltárni a megmagyarázhatatlan valóság ismereteken felül álló dimenzióit. A hetvenes évek Magyarországának hivatalosai ezt sarlatánságnak tartották, és nem tűrték. Hogy kik? Az Aczél-istálló tagjai, köztük a harsány Lendvai Ildikó. E csapat vigyázta „fejlődésünket” és azt, hogy véletlenül se kerüljön a kezünkbe szellemi dugáru. Sorsunk így lett a visszamaradottak sorsa, ezért van tériszonyunk, ha távoli kultúrák vonzásába érünk, és ezért kell kétszer annyi energiát fektetnünk abba, hogy behozzuk a lemaradást.
A hiány leltározását befejezve mit lát az ember? Hogy a legmárkásabb vámtisztek egyike ott üldögél a parlamentben, és hangadó az uralkodó pártban. Igaza volt az ötvenhatos embernek: ők nem ezért harcoltak.
Akkor miért a csodálkozás, hogy nincs bocsánat?

Október 26., szerda
Valamikor az volt a jólét mércéje, hogy ki mennyi húst eszik. Meg cukrot. Meg kakaót. Vagy éppen „kuglert”, amire a proletár költő vágyott. E mentalitás máig sem változott – a szegények között. Ezért olvasni a statisztikában azt, hogy húsra a magyar többet költ, mint zöldségre, édességre többet, mint gyümölcsre. Ha így van, és így van, nem lehet csodálkozni azon, hogy csak pertlije a hírcsokornak, miszerint Németországból hitvány vágóhídi melléktermék került hozzánk, csendben feldolgozták, és teljes értékű portékaként belerakták tésztába, virslibe s ki tudja még, mibe. Felelős mindmáig sehol, a turpisságot elkövető cégek sincsenek megnevezve. Helyettük kiállt a húscéh egy öntudatos szószólója, és arról beszélt a kamerák előtt, hogy a magyar húsipar többsége legális, és jó minőségű árut produkál. Rendben. És? Ennyi az egész? Hiszen ez így nem igaz!
Statisztikákból tudni, Magyarországon a halálokok háromnegyede közvetlen összefüggésben áll a táplálkozással és az életmóddal. Ha e két állítást egymásnak eresztjük, rögtön ütni kezdik egymást, szóval fel kéne hagyni a haszonelvű igehirdetéssel. Már csak azért is, mert aki odafigyel cseppet, látja: a hús- és táplálkozásipar mint világméretű hatalom tudatában van annak, mit tesz az emberek tányérjába, és ezt büntetlenül teheti, mert sok a szegény. Ők tartják el a nagyüzemi állatfarmok, a gépesített vágóhidak, a tömegárut termelő élelmiszer-ipari cégek többségét. A kispénzűek csak a másodrendű húsokat és az olcsó töltelékárut tudják megvenni, és ezeken, úgy hallani, nagyobb a haszon.
Pimaszok hát az okostojások, akik gazdaságpolitikai és kinyilatkoztatási jogosítvány birtokában állítják: az étkezéssel kapcsolatos betegségek fő oka a táplálkozási ismeretek hiánya. De sebaj, a felvilágosítómunka segít, tessék csak rájuk bízni, és persze az ügyet pár milliócskával támogatni.
Hogy e tekintetben nem sok jót lehet várni nálunk, jelzi a madárinfluenza körüli hisztéria, amely mögött, ha valaki nem csukja be a szemét, nagy vakcinaüzlet lehetőségét véli kirajzolódni. Ezért kap nagyobb figyelmet egy Svédországban elhullt kacsa, nagyobb figyelmet kap, mint az itthoni szegények egészségi állapota. Erről évtizedek óta nem készült felmérés, vagy ha mégis, az eredményt elhallgatták.
És ugyanezért nem ügy a Németországból ránk zúdított vágóhídi szemét, az évek óta folyamatosan belopott, Dél-Amerikából és máshonnan származó nyers hús, amelyre a nyugati határszélen külön feldolgozóüzemek épültek. Hogy ezek vannak, hogy ezek ellenünkre seftelnek, arról nem esik szó, és a következményeket is csupán néhány hűvös szám jelzi a statisztikai adatok között, amelyekre az emberek többsége oda sem figyel.
Mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint azt, hogy szinte büntetlenül lehet rongálni hárommillió magyar honfitársunk egészségét, merthogy ennyien vannak a szegények. Ők nem tudnak olyan fontosak lenni, mint a vírus, amellyel a madárinfluenza kapcsán riogatnak, holott még ki sem fejlődött.
Látom és érzem, új tardi helyzet van kialakulóban. A harmincas évek írója, Szabó Zoltán lelkiismeretétől hajtva nyomába eredt a magyarországi szegénységnek, arról írta megrendítő könyveit, a Cifra nyomorúságot és A tardi helyzetet. Írástudó barátaim, vigyázzunk! Szörnyű volna, ha az utánunk jövők azzal vádolnának minket, hogy nem vettük észre a bajt, vagy ami rosszabb: észrevettük, de elfordítottuk a fejünket.