Annak idején azért emigrált, mert édesapja miatt hátrányos megkülönböztetés érte. Beszélne az itthoni indíttatásról?
– Édesapám, Zsigmond Gyula parasztpárti politikus volt az 1947-ben alakult koalíciós kormányban, a Tervhivatal főtitkárhelyettese, a főtitkárt pedig a kommunista párt delegálta. Államtudományi doktorátussal, kitüntetéssel végzett 1942-ben. A kommunista hatalomátvételkor ajánlatot kapott: ha belép a pártba, maradhat, ha nem, akkor mehet. Nemet mondott, s három órával később már fel is mondtak neki a munkahelyén. Ekkor átképezte magát jogászból könyvelőnek, s ebben a szakmában dolgozott, a politikai tevékenységet baráti beszélgetésekre korlátozta. Sztálin halálakor kijött egy rendelet, hogy megadott időben tízperces gyászszünetet kell tartani a munkahelyeken, s állva tisztelegni az elhunyt nagysága előtt. A közlekedés is leállt. Egy perc elteltével apám kiment a könyvelésbe, ahol négyen ültek, és felszabadultan nevettek. Ez jól érzékelteti, milyen volt a hangulat az irodában.
– Odahaza mennyire érzékelte gyermekként édesapja vélekedését a szocialista rendszerről?
– Sokakhoz hasonlóan én is kettősségben nőttem fel. Létezett otthon egy erkölcsi, politikai értékrend, amely szerint zajlott a kommunikáció a családban és a barátok között, s létezett a kommunistáké, amellyel az iskolákban és a munkahelyeken szembesült az ember. Akkoriban jártam általános iskolába, s a túlélési ösztönből fakadóan, mint másokra, rám is jellemző volt a köpönyegforgatás. Más köpönyeget viselt az ember az iskolában, mint odahaza. Elég korán érdeklődést mutattam a tudományok és az intellektuális témák iránt. Kétéves korom előtt kezdtem el olvasni, s ahogy egy gyermek fel tud ismerni egy mintát, képes egyszerre több nyelvet is megtanulni. Akkor még nincs belénk sulykolva, hogy a képességeink elégtelenek. Hatévesen az iskolában rettenetesen unatkoztam, mert már mindent tudtam, amit tanítottak. 1949 karácsonyán kaptam egy földgömböt, s az ünnep utáni első tanítási napon bevittem az iskolába, hogy legyen már bent valami érdekes is. Nagyon örültek neki a gyerekek, s a tanárok is megjelentek. Az igazgatóhelyettes is bejött az osztályba, aki az iskola párttitkára volt, s megkérdezte, hogy honnan van az a földgömb. Mondtam neki, hogy a Jézuska hozta, mire rám rivallt: „Nincs Jézuska!” E történet jól illusztrálja a kettős nevelést, az iskolai és az otthoni világ ellentmondását.
– És milyen volt a szellemi élet a belső baráti körben?
– Apám baráti köréhez olyan emberek tartoztak, mint Püski Sándor, Bibó István, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Pál, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Kodály Zoltán, Sinka István, Féja Géza, Németh László, Kodolányi János. Édesapám gyakorta összejött velük, s előfordult, hogy egyiküknek-másikuknak a nyakába másztam. S ha a beszélgetésükből nem értettem is meg mindent, mégis éreztem, hogy mindez erősen különbözik attól, amit az iskolában hallhattam. Az 1956-os forradalom idején Petőfi Párt néven újra megalakult a parasztpárt – amely mögé számos író felsorakozott az általam említettek közül is –, s két napig koalíciós partner volt a kormányban. Bibót a Nagy Imre köréhez tartozó miniszternek delegálták. Amikor november 4-én bejöttek az oroszok, apukám éppen Bibó Istvánnal beszélgetett telefonon, aki akkor a Parlamentben tartózkodott. A Sobieski utcában laktunk, amelynek végén egy szovjet tank állt, s mindenkire lőtt, aki megmozdult. Tizenhárom éves voltam, s úgy véltem, hogy a szüleim begyepesedett kispolgárok, mert nem engedtek benzinpalackkal a tankok közelébe. Csak akkor értettem meg őket, amikor tizenhárom éves lett a fiam, s végiggondoltam, hogy odaengedném-e őt ilyen helyzetben. Ám 1956-ban úgy éreztem, hogy ez az integritásom rettenetes semmibevétele. 1956 után Szabó Lőrinc és Tamási Áron meghalt, Bibót letartóztatták. A fia és a lánya kijárt hozzánk a Római-partra, ott volt egy kabinunk a csónakházban. 1962-ben államellenes összeesküvés előkészületére való szervezkedés vádjával letartóztatták apámat, Püski Sándort, Bodnár Györgyöt és Simándi Pált. Édesapámat elítélték, első fokon kilenc évet kapott, amit leszállítottak három évre. Ügyükből nemzetközi tiltakozás lett, Bertrand Russell is protestált. Apám a börtönben fordítással foglalkozott, s együtt szabadult amnesztiával 1963-ban Bibó Istvánnal és Püski Sándorral, akire négy és fél évet szabtak ki. Ezek az események erősen motiváltak abban, hogy az emigráció mellett döntsek. Az amnesztia miatt mégis felvettek az egyetemre. Matematikusnak tanultam, de már ez sem tartott itthon.
– Miként tudott átjutni a határon?
– Útlevelet persze nem kaptam, de a személyi igazolványomban lévő, Romániába és Bulgáriába szóló betétlappal 1966-ban el tudtam hagyni az országot. Bulgáriából átszöktem Jugoszláviába, majd onnan Olaszországba. Néhány szlovén fiú mutatta meg az Itáliába vezető utat, cserébe a kevéske pénzem mellett az összes holmimat – még a karórámat is – elkérték. Így tényleg elmondhatom, hogy szó szerint a nulláról indultam neki a 800 méterre húzódó határnak, s éjszaka több kerítésen átmásztam – ügyelve arra, hogy páratlan számú alkalommal tegyem ezt, mert ellenkező esetben ismét Jugoszláviában találtam volna magam. Hajnalban találkoztam egy parasztemberrel, akitől megtudtam, hogy olasz földön járok. Táborba kerültem, ahonnan tiltották a kilépést, de mégis elszökdöstem, s autóstoppal bejártam Olaszországot. Mindenhol segítettek, a múzeumokba is ingyen beengedtek mint menekültet. A Vatikánban még ösztöndíjat is szereztem, pedig nem vagyok katolikus.
– Milyen emigrációs célpontot választott?
– Eredetileg az Egyesült Államokba szerettem volna kijutni, de végül Svédország mellett döntöttem. Egyrészt, mert a szüleim kértek, hogy maradjak Európában, másrészt, mert az első bizottság innen érkezett a táborba. 1967 februárjában érkeztem Svédországba, ahol először oktatási programban vettem részt, nyelvet tanultam és a társadalmi szokásokkal ismerkedtem. Szeptemberben már statisztikát hallgattam vatikáni ösztöndíjjal, de svéd ösztöndíjat is kaptam. A következő nyáron, a diáklázadások idején három svéd ismerősömmel visszatértem Olaszországba, s hitelből diszkót nyitottunk Riccionéban, ahol én voltam a DJ. Ment is a dolog, ám elvette a kedvemet, amikor egy férfi azzal lépett be, hogy társtulajdonos szeretne lenni, s ha nem vesszük be, a kint álldogáló barátai nagyon dühösek lesznek, és szétverik a berendezést. Amúgy is mást szerettem volna csinálni, így kapóra jött, hogy egy operatőr barátom engem javasolt egy szerepre a rendezőjénél. Meg is kaptam a szerepet, sőt a felvételeket is Riccionéban vették föl. Addigra megismerkedtem a majdani, akkoriban idegenvezetőként dolgozó feleségemmel. Visszatérve Svédországba ősszel folytattam az egyetemet, de a számomra unalmas statisztika helyett matematikát és művészettörténetet, majd programozást tanultam. Programozóként kezdtem dolgozni 1972-ben, ám ez sem tetszett, mert a számítógépek akkor még óriási méretűek voltak, s alig tudtak valamit. A feleségem közben stewardess lett, így bejártuk a világot.
– Miként szánta rá magát a kreativitáskutatásra?
– Egy beszélgetés után úgy döntöttem, hogy építész leszek. Jelentkeztem hát a lundi egyetem építész szakára. Jól rajzoltam, s a művészettörténet iránti érdeklődésem és a matematikai képességeim valóban jól ötvöződtek ezen a fakultáson. Még csak hat hete jártam oda, amikor támadt egy ötletem, hogy miként kellene megreformálni az építészoktatást. Leírtam az elképzelésemet, s beadtam a tanszék vezetőségének. Az építészek addig szerintem túlzottan elméleti képzést kaptak, s én azt vetettem fel, hogy a hallgatók az alapozástól az ácsmunkáig az összes kivitelezési műveletet a gyakorlatban is kipróbálják, vagyis az ötlettől a megvalósulásig mindenben részt vegyenek. Diákreprezentánsként amúgy is tagja voltam a vezetőségnek, s amikor a javaslatot tárgyalták, az egyik professzor felugrott, hogy ki a dolgozat szerzője. Benne volt a pakliban, hogy hatalmas ostobaságnak minősítik majd az ötletet, ezzel szemben kineveztek tanársegédnek azzal, hogy ültessem át a gyakorlatba az ötletet a második évfolyam számára. A következő évben a harmadévesek számára dolgoztam ki, mi a teendőjük, majd a diplomázóknak. Úgy írtam meg, hogy a következő évben én is ezt tanulom, valójában a saját sorsomat is alakítottam. A diploma után a feleségem Nairobiban kapott állást stewardessként, ezért néhány hónapra ide költöztünk. Felajánlottam szolgálataimat egy ottani angol építészeti irodának, s a munka annyira inspirált, hogy a cég szerződést kötött velem. Amikor lejárt a feleségem megbízása, hazautaztunk, de egy éven belül visszatértünk Kenya fővárosába, ám ekkor már az én munkám miatt. Néhány esztendeig itt éltünk, építészként dolgoztam, így ma több épület is található Kenyában, amelyet én terveztem. Ám egyre inkább a kreativitáskutatás került előtérbe, s ezzel összefüggésben érdeklődésem a pszichológia felé fordult. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miként alkotjuk meg azt, ami nincs. Kezdetben az építészeti tervezésre gondoltam, de később rájöttem, hogy a kutatási eredmények más területekre is érvényesek. A lényeg az, hogy képességeinknek csupán töredékét használjuk ki, azaz óriási tartalékaink vannak, amelyekről nem is tudunk. S ez nemcsak egyénekre, hanem csoportokra, például munkahelyi kollektívákra is vonatkozik. Elkezdtem előadásokat és tanfolyamokat tartani.
– Gyakorta kap meghívást egyetemekre, számos lapnál van rovata szerte a világban, s neves cégeknek is dolgozik.
– Megbízóim közé tartozik a SAS légitársaság, a Svéd Királyi Posta, az Alfa Laval, de rákkutató orvosokat is tanítok arra, hogy szakmai tudásukat felhasználva kibontakoztassák kreativitásukat. Egy időben a Magas IQ-val Rendelkező Emberek Szervezete (MENSA) svéd csoportjának titkára, majd elnöke voltam. Ez a szervezet 1946-ban jött létre Angliában, s jelenleg 100 ezer tagot számlál. Kezdeményezésemre alakult meg a MENSA magyar szervezete a kilencvenes évek elején. Munkám kiterjed az egész világra, az Egyesült Államoktól Magyarországig különböző nemzetiségű emberekkel dolgozom együtt.
– Nemrég jelent meg New Yorkban legújabb könyve, a Visual IQ Tests, amely az intelligenciatesztek új dimenzióját, a színek jelentőségét és a haiku tömörségét mutatja be – a világon ez az első kiadvány, amely így közelíti meg e területet. Mondana erről néhány szót?
– Ez a könyv lehetőséget nyújt a logikus gondolkodás, a háromdimenziós látás, a négydimenziós problémamegoldás, valamint a matematikai készségek fejlesztésére, s a tesztek megoldásából nyert energiát tetszésünk szerint átalakíthatjuk boldogsággá, sikerré, kreativitássá vagy örömmé. Minden teszt több momentumból áll: például található benne egy szóvicc, van egy kép hozzá s egy alternatív válasz, amely kiad egy szót, az utalást a megoldásra: ArrowGantry, magyarul nyíl és tengerparton álló szemafor. A szóösszetétel további pluszjelentést hordoz: az arrogant magyar jelentése arrogáns. A téma, a cím és a tartalom együtt aktiválja a logikus, intelligens gondolkodást, analitikát. Van két elv, amelyet én találtam ki, de többek között a sorozatelvet, a kakukktojáselvet és a mátrixelvet is alkalmazom. Az ábrákat is magam találtam ki, ezért teljesen egyediek. Szerkezetbe helyezve azt mondanám, hogy az emberi tulajdonságokat, tehetségeket, aspektusokat a viselkedésben – ebbe beletartozik a begyakorlott tulajdonság és a veleszületett viselkedési mód is – négy kategóriába sorolom. E tulajdonságoknak van egy statikus pozíciójuk és egy dinamikus súlyuk. Így nézve különböző sebességgel is működnek ezek az aspektusok. Közülük három ismert: az egyik az intelligencia, a másik a kreativitás, a harmadik a karbantartás, s létezik egy negyedik, amelynek utána kell járni. A statikus pozíció azt jelenti, hogy jelen pillanatban milyen szinten áll valakinek a kreativitása, az intelligenciája s a karbantartottsága. A dinamikus irány pedig vagy fejlődik, vagy stagnál, vagy degenerálódik. Felfedeztem egy módszert, amellyel tudatosíthatjuk ezen aspektusokat, s az ember hasznosíthatja, ha jobban alkalmazza a benne lévő képességeket, csak eddig nem hozta felszínre merő lustaságból, önbizalomhiányból, rossz szokásból. Van tehát lehetőségünk arra, hogy javítsunk saját magunkon. Ennek egyik eszköze, ha szórakoztatva trenírozzuk a szürkeállományunkat, de a gyakorlatban mutatkozik meg az eredmény, hiszen gyümölcséről ismerszik meg a fa.
origo.hu
Havas Henrik a pápaválasztásról: Majdnem azt írattam Ágival, hogy Antikrisztus
