Privatizált közmédia

Pető Iván hazudik – jelentette ki nemrég Rudi Zoltán, a Magyar Televízió elnöke. Én finomítanám a fogalmazásmódot, mert még Hiller István, Lendvai Ildikó vagy valamely másik híresen kényes kormánypárti stiliszta kifogást találna a mondataimban: szembetűnő, hogy Pető Iván korábbi és jelenlegi állásfoglalásai között olykor feloldhatatlan ellentmondás feszül. Ez ugyan még csupán azt jelentené, hogy Pető következetlen politikus, netán politikai szélkakas – Rudi viszont kétségkívül a hazugságnak a tízparancsolat szellemében értelmezhető jelentésrétegére utalt. Pető ugyanis – mint az SZDSZ kirakati médiapolitikusa – Kóka János gazdasági miniszterrel az oldalán a minap olyasmit talált mondani: a köztelevízió zavaros gazdálkodása olyannyira nagy tehertétel az államnak, hogy egy fillért sem szabad rá többé költeni. Helyeselte azt is, hogy a Nemzeti Audiovizuális Archívumtól a köztévét megillető 5,3 milliárd forintot már idén sem utalta át a kormány, mert az MTV nem működött együtt az archívummal. Nos, Rudi nem a médiapolitikai köpönyegfordítás, hanem konkrétan e miatt az arcátlanság miatt fakadt ki ilyen keresetlen módon. Szerinte a köztévé ez ügyben is – a médiatörvénynek megfelelően – a közalapítvány kuratóriumával tartja a kapcsolatot, ezen keresztül pedig számtalan alkalommal tájékoztatták a parlamentet.
Pető tehát megfordította a dolgokat: előbb Kókástul (aki gazdasági miniszterként ugyebár univerzális szakértő, elvégre minden szféra pénzből működik, gazdálkodása van) elhatározták, hogy föl kell számolni a közmédiát, mert az a jelenlegi rendszerben nem működtethető tovább. Mint indoklásként elmondták, a Magyar Rádió egyértelmű politikai befolyás alatt áll, a Magyar Televízió pedig állandó pénzügyi gondokkal küzd. (Hát a Duna Televízió?) Pető kifejtette azt is: a médiatörvénynek megfelelően szűnjön meg az üzemben tartási díj költségvetési átvállalása – ezt fel kell váltania a normatív finanszírozásnak.
Itt most lélegezzünk egy mélyet, majd vegyük sorra, miféle információs kartácstűzzel soroztak meg bennünket. Először is – mielőtt Rudi Zoltán engem is hazugnak minősítene – hadd tájékoztassam az olvasót: Rudi lapzárta után mégsem ment el polgári médiaszalonozni Szalai Annamária társaságában, amint azt az előzetesek alapján készpénznek vettem. Nyilván más, halaszthatatlan közfeladatai támadtak – feltehetőleg főképp az időcsapdába szorult konzervműsor, A szólás szabadsága szerecsenmosdatásával összefüggésben. Delegálta hát maga helyett Simon András alelnököt, aki szintén nem ért rá; ő meg Dobos Menyhértet, aki intelligens ember ugyan, de hát mégsem elnök. A hervasztó szabályt tehát – hogy a kormánypárti politikusok és baloldali értelmiségiek évek óta információs bojkott alá vonják, szellemi gettóba igyekeznek zárni az ország másik felét – fájdalom, ezúttal ő sem kezdte ki üdítő kivételként.
Ennyiből is látszik: Petőnek feltehetőleg igaza van, amikor úgy diagnosztizál, hogy a közmédia helyzete tarthatatlan. Csakhogy nem azért, amiért ő mondja. Ha ugyanis deklarálja, hogy a Magyar Rádió egyértelmű politikai befolyás alatt áll, csupán a hatályos médiatörvényben foglalt tényt rögzíti: az elnökválasztó kuratóriumi elnökséget a parlamenti pártok delegálják. A Magyar Televízióba ez a delegálás az MDF, az SZDSZ és az MSZP részéről történt meg – ott tehát a politikai befolyás nem csupán egyértelmű, de egyoldalú is. Ha viszont egyértelműség helyett egyoldalúságra gondolt, abban Pető pártjának is megvan a maga sara: nem viselkedhetnek hát hűvös kívülállóként. Sőt, ha Pető a közrádió esetében egyoldalúságra (s nyilván ellenzéki egyoldalúságra) gondolt, érthetetlen, hogy miként kerülhette el a figyelmét mondjuk a Gondolat-Jel vagy a 16 Óra puszta létezése. Vagy miből gondolja, hogy a Magyar Televízió politikailag (egy egészen más irányban) nem elfogult? Nem néz tévét? De ha most elfogult, azelőtt nem volt az? Voltaképpen ki kormányoz, ki adagolja a közpénzeket három éve? S ha már Pető szerint a köztévé pénzügyi gondokkal küzd, miből gondolja, hogy a közrádió nem? Vajon miért akarnák máskülönben eladni a Bródy Sándor utcai székházat (nem mellékesen az 1956-os forradalom emlékhelyét)?
Az üzemben tartási díj költségvetési átvállalásával kapcsolatosan persze Petőnek messzemenően igaza van. Csakhogy miként keletkezett ez? Nos, az MSZP választási ígéreteként. Ha Pető maga mellé pillant Kókára, rádöbbenhetett volna: jé, mi, szabad demokraták is benne vagyunk a kormányban – koalíciós partnerként asszisztáltunk a közmédia pénzügyi kormányfüggőség alá vonásához, amit a népnek adócsökkentésként adtunk el. Normatív finanszírozásról beszélni ezek után (átvéve az ellenzék érvrendszerét) legalábbis cinikus retorika – ha már nem akarok Rudi Zoltán szókincsével élni.
Mindez persze lehetne egyszerű választási propaganda is, a „kinn is vagyok, benn is vagyok” (egyszerre lenni kormányon és ellenzékben) kétes hitelű modelljének erőltetése. Csakhogy nem egyszerűen arról van szó, hogy Petőék szembe fordulnak korábbi önmagukkal, miután állásaik megrendültek, alvó ügynökeik pedig valamelyest megritkultak a közmédiában. Petőék szerint ugyanis a közszolgálati televíziókat is egyetlen intézménybe kellene integrálni. Bár (és ez igen szép tőlük) nem kívánnak lemondani a határon túli magyaroknak szóló tájékoztatásról, virágnyelven ez mégiscsak a Duna Televízió kivégzését jelenti. A szabad demokratáknak ez egyébként is régi kedves tervük, számos alkalommal felszólaltak e magasztos cél érdekében az Országgyűlésben – csakhogy ez az „integrálás” feltehetőleg azt jelentené, hogy az életképes, kultúrában és összmagyarságban utazó Duna Televíziót csapnák oda a csőd közeli Magyar Televízióhoz, nem pedig fordítva. Kóka szerint kevesebb pénzből nagyobb hatékonysággal kell közszolgáltatásokat nyújtani Magyarországon (ami egyértelműen pozitív célkitűzés), ezért elkerülhetetlen a közmédiumok reformja (amit viszont nem az ő vitatható forgatókönyvük szerint, hanem az össznemzeti érdekek figyelembevételével kell véghezvinni). Az SZDSZ ugyanis a jelek szerint azt akarja: a közmédia – aminek immár egyre kevésbé képesek diktálni – fulladjon bele a saját izzadságába. És akkor jöhet végre a megszabadító, a kereskedelmi média.
A kereskedelmi média, melynek egy másik szabad demokrata miniszter, Kovács Kálmán lett a zászlóvivője azáltal, hogy az Alkotmánybírósághoz fordult: törölje el az ásatag monopolellenes szabályozást a digitális hírközlés útjából, s egyúttal helyezze hatályon kívül a médiatörvényt is. Ami ugyebár kétharmados szabály, az ellenzék nélkül nem módosítható, ezért aztán ők vissza tudják forgatni az idő kerekét. Igaz, a médiatörvényt az Antall–Tölgyessy- paktum emelte kétharmadossá, s Tölgyessy Péter akkor az SZDSZ frakcióvezetőjeként tevékenykedett. Most, hogy az SZDSZ meg sem közelíti az ötszázalékos küszöböt, hirtelen nemcsak a médiatörvény vált meghaladottá, de maga a közszolgálati média is. A Gizella utcában, úgy tűnik, beköszöntött a privatizált közmédia kora – mivel egy 2-3 százalékos pártot eltanácsolnak a médiakuratóriumok környékéről is, próbáljuk meg a befolyásunkat átmenteni a privatizált közmédiába, ahol a véleményformálók visszavehetik a hatalmat a képviseleti demokráciától. Pető, Kóka és Kovács látszólag összevissza beszélnek, de a fókusz közös. Egyetlen vigaszunk lehet: a szabad demokraták a jelek szerint már készülődnek a parlamenten kívüli politizálásra.