Újratermelődő egyenlőtlenségek

Az elmúlt tizenöt évet megtapasztaltuk, ám a társadalomban végbement mélyreható változásokat nem elemeztük. Egyfajta furcsa szemérmesség volt az oka vagy valami más, például a nagyon is kézzelfogható politikai érdek? A Politikatörténeti Alapítvány kutatócsoportja sem vállalkozott végleges válaszokra, hiánypótlásra viszont igen: tudományos konferencián számoltak be kutatásaik eredményeiről. A mai magyar társadalom szerkezete és érdekviszonyai című tanácskozáson az a komplex kép kerekedett ki, hogy az egyenlőtlenségek újratermelődésének idejét éljük.

Az előadók a közösen megélt félmúltnak és jelennek csupán egy-egy szegmensét vették górcső alá Budapesten, a Politikatörténeti Intézetben, mégis, mintha ugyanarra a következtetésre jutottak volna, függetlenül attól, hogy az iskolarendszer, a területi egyenlőtlenségek, az elitek mozgása, a társadalmi érdekérvényesítés hiánya vagy a média hatása volt vizsgálódásuk fő iránya.
Kovách Imre az új, komplex megközelítések alkalmazását szorgalmazta a társadalmi szerkezet és érdek viszonyrendszerének kutatásában. Szerinte az eltérő ideológiai áramlatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a párbeszéd lehetőségei behatárolódtak. Pedig számos olyan hatás érte a magyar társadalmat, ami nem köthető a hagyományos, még jobbára a hatvanas években kialakult társadalomkutatási modellhez. Az újkapitalizmus tehát feltűnt, s mégsem kapott nagyobb figyelmet. Szabad-e lemondanunk a racionális társadalompolitikáról? – tette fel a kérdést a kutatásvezető. A válasz: egyértelmű nem. Ezért is vállalkozott a kollektíva a rendszerváltozás folyamatának mérlegelésére, hogy jövőre kötetbe rendezve is kiadják az elkészült tanulmányokat.
Párhuzamos elemzésekként is jellemezhetjük Szalai Erzsébet, Gazsó Ferenc és Laki László gondolatait a sajátságos hazai újkapitalizmus jelenségeiről, negatív hatásairól. Nemcsak a tulajdonviszonyokat rendezték át ugyanis a rendszerváltozás óta bekövetkezett átalakulások, hanem a társadalom struktúrájában is olyan mélyreható torzulások következtek be, amelyek fokozódó és modernizációellenes egyenlőtlenségeket generáltak. Törvényszerű volt ez? Aligha, bár a politikai-gazdasági elitnek kétségtelenül érdeke, hogy mint a társadalmi-gazdasági fejlődés szükségszerű velejáróját fogadtassa el. Az előadásokból azonban világossá vált: a növekvő feszültséget érzékelve meddő igyekezete a politikai hatalomnak a hatványozódó gondok elkenése. Laki László ezt úgy fogalmazta meg: kezdenek szétpattanni a dolgok, a politika ma nem is igazán akar foglalkozni a demokratikus átalakulást veszélyeztető szociális folyamatokkal.
De vajon van-e valódi választása a kiszolgáltatott rétegeknek? Szalai Erzsébet szerint egy szakmunkás ma csak a tizenhat órás robot és a munkanélküliség között dönthet. Mindeközben a gazdasági és politikai elit, szemben a kizsákmányolt munkássággal, egyre komolyabb pozíciókat foglal el a javak újraelosztásában, s ezzel a saját maga által megteremtett előnyös pozíciónak az újratermelésében. Hogy a szóhasználat ermlékeztethet bennünket a marxista terminológiára? A professzor asszony előadásából kiviláglott, nem véletlenül, hiszen a jelenkori magyarországi globalizációs folyamatok kísértetiesen emlékeztetnek a Kommunista kiáltvány időszakának őskapitalista aurájára. Továbbvive a hallottakat: vajon a kommunizmus helyett most a globalizmus kísértete járja be Európának ezt a fertályát? Bizonyára így van, csakhogy árnyalja a képet a késő kádári elit erős érdekérvényesítő képessége, amely a régi rendszerrel való áthallásokat erősíti. Szalai Erzsébet mindenesetre nem köntörfalaz, hanem kimondja: a tőke nyílt kulturális és politikai hatalomra törekszik. A késő kádári elit vezényelte le a rendszerváltást, majd erős tőkeátcsoportosítás révén átrendezte sorait. A végeredmény: a javak egy „szivattyúrendszeren” keresztül a társadalom kisebbségéhez vándoroltak át. Ezt támasztja alá az a körülmény, hogy 1990 után a GDP évekig csökkent, így a felhalmozás már csak matematikailag sem mehetett másként végbe, mint a leírt séma szerint. Szalai Erzsébetnek ezért is van vitája Ferge Zsuzsával, aki úgy véli, a rendszerváltás és a szegénység között nincsen összefüggés. Az előadó megközelítésében az új munkásság is kialakulóban van, amelynek egy mérnök éppúgy tagja lehet, mint a betanított dolgozók. A rendiesen tagolt (!) hatalmi-gazdasági elitnek viszont nem érdeke, hogy a munkásréteg osztállyá szerveződjön. A baj az, hogy míg a gazdasági elit nyíltan artikulálja az érdekeit, a társadalom alávetett és atomizált csoportjai tökéletes hallgatásba burkolóznak. Ez az alapja a hatalmi elit szilárd pozíciójának. Pedig a professzor asszony egyik fontos megállapítása akár figyelmeztető is lehet: a munkásság utoljára 1956-ban szerveződött osztállyá, amikor egységes fellépésével pozitív társadalmi-politikai változást tudott előidézni. Gazsó Ferenc az ezredforduló utáni iskolarendszer és oktatásfinanszírozás tarthatatlanságát jelölte meg a társadalmi egyenlőtlenségek egyik fő kiváltójaként. A társadalomtudós különösen álságosnak tartja, hogy esélyegyenlőségről szónokol a politika, amikor mindenki tudja, hogy a reformok emlegetése mindig súlyos forráskivonást jelent. Rendkívül komoly aggodalomra ad okot, és számadatokkal támasztható alá: az alsó néprétegekből származó gyermekek, fiatalok egyre kisebb százalékban tudnak versenyképes tudáshoz jutni. Egy ijesztő adalék: három–öt százalék jut be az alacsonyabb szociális helyzetűekből a felsőoktatási intézményekbe. Az új szegénység újratermelésének államilag intézményesített formája zajlik.
Laki László szerint az a kérdés is felteendő: lehet-e demokráciaként definiálni az eredeti tőkefelhalmozás időszakát? Ha ugyanis más típusú a mi piacgazdaságunk, mint a nyugati, akkor demokráciánk is más besorolást érdemel. A szociológus emlékeztetett rá, hogy a társadalom öt–hét százaléka nevezhető csupán a rendszerváltozás nyertesének. Az ifjúsági munkanélküliség megjelenését és tömegessé válását kifejezetten riasztó trendként értékelte, azt pedig szomorúnak, hogy az új rendszernek tizenöt év is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a fiatalok lakáshoz s így önálló egzisztenciához jutását biztosítsa.
A gazdasági vezető réteg, bár szegmentált, egyre zártabbá válik, s kialakulóban van egy nagytőkés csoport – mutatta ki Kristóf Luca, a politikai, a gazdasági és a kulturális elit változásait taglalva. Arra is kitért, hogy az előző rendszerbeli nómenklatúra-elit „láthatatlan” volt, a személyi függőség rendszere szőtte át, s nemigen fenyegetett az a veszély, hogy valaki kikerül belőle. Vagyis átöröklődött? – fűzhetjük tovább a gondolatsort a politikai vagyonfelhalmozódások eredetét keresve, mint ahogy a személyi függőségi rendszerek átmentése is kirajzolódni látszik a politikai kapcsolatháló, network elágazásait figyelve. Tanulságos lehet viszont az uralkodó elit számára az a konklúzió, amelyet egy másik előadásból vonhatunk le. Csigó Péter ugyanis azt fejtegette a média hatásával kapcsolatban, hogy a népszerű tömegkommunikációban eltűnik a politikai üzenet tartalma és formája közötti különbség. Kikezdi a politikai identitások állandóságát, s a bizalmatlanság szintje soha nem látott méreteket ölt. Másképpen fogalmazva: a tömeg felemel és leejt.