Vörös útlevél

A mi irodalmi szöveggyűjteményünkben még szerepelt Majakovszkij frázispufogtató verse a szovjet útlevélről. Roppant büszke volt a költő erre az úti okmányra. Nemcsak az töltötte el megelégedéssel, hogy a nyugati granicsárok pukkadoznak a dühtől, hogy ők nem lehetnek a már-már tökéletes (ezért úgyszólván javíthatatlan) Szovjetunió polgárai, hanem az is, hogy a szóban forgó útlevél vörös. De hát milyen színű is lehetett volna egy olyan országban, ahol a hadseregtől a pionírnyakkendő színéig minden vörös volt?
Bevallom, zsenge aggyal is nehezen fogtam fel a nyilvánvalóan sordíjjal fizetett, ezért verseit lépcsőzetesen tördelő poéta nyilvános lelkesedésének okát. A mi útlevelünk is vörös volt, amibe öt ablakot is pecsételtek ugyan, de nemcsak a hanyatló kapitalizmusba nem ruccanhattunk át vele, de még a titói Jugoszláviába és – igen – a nagy Szovjetunióba sem. Oda külön ablak szükségeltetett. Kamaszként le kellett vonnom a konzekvenciát: ezek szerint vörös és vörös között is van különbség. (Pedig akkor még nem is hallottam a vöröseltolódásról.) Azonkívül az igazán elegáns útlevélnek mégiscsak a kék számított: azzal a rothadó Nyugatra is lehetett menni. (Nem Majakovszkijnak: neki – mint egyszerű szovjet állampolgárnak – e célra is a vörös paszport volt rendszeresítve.) Én nem kaphattam kék útlevelet, mert a hivatalból üldözési mániában szenvedő hadkiegészítő parancsnokság potenciális disszidensként tartott számon. Úgy szereztem franciatanári diplomát, hogy a (vörös) népköztársaság nem engedett ki nyelvet gyakorolni Párizsba. Többek között ez a kommunista kicsinyesség győzött meg arról, hogy haladéktalan rezsimváltásra van szükség. Aztán lett kék útlevelem. Mindenkinek az lett. Úgy tűnt, jól is van ez így. Többek között ezért váltottunk rendszert. Most meg azt olvasom, hogy jövő szeptembertől az új útlevél a mostani kék helyett burgundi vörös lesz. A burgundi vörös hatóságok a változtatást azzal indokolják, hogy uniós előírás lesz az úgynevezett biometrikus útlevél, ami két ujjlenyomat mellett egy azonosító mikrocsipet is tartalmaz. Az élen járó németek már november elsejétől ilyen úti okmányokat bocsátanak ki, amelyeket a digitalizált portrét tartalmazó csippel látnak el. Azt nem tudni, hogy csak Németországban lesz-e tilos mosolyogni az új útlevél fotóján, vagy nálunk is – ám a magam részéről biztos vagyok abban, hogy az embertelen és értelmetlen bürokratikus szabályozást a németektől is épp olyan magától értetődően átvesszük majd, mint ahogy annak idején Majakovszkijék birodalmától átvettük. Az új szabályozás szerint alapesetben tilos lesz a fej elfedése is, kivéve a vallási okokból viselt kiput meg csadort. Úgy tűnik, van globális remény: a Kelet a jelek szerint normálisabb, mint a Nyugat.
Nem amiatt aggódom, fényképezkedhetek-e az útlevelemhez zergetollas kiskalapban. Az izgat: miért tér vissza épp a rossz emlékű vörös paszport? Ez kötelező vagy választott szín? Ha kötelező, miért nem vétózzuk meg Brüsszelben a kommunizmus kollektív áldozataiként? Ha szabadon választott, miért nem választjuk inkább az okkersárgát vagy az opálzöldet? Vagy nem maradhatna-e a mostani kék? Ezennel vétót emelek az alkoholos befolyásoltság alatt kiötlött burgundi vörös ellen. Mint ahogy mások nyilván tiltakoznának egy borítóra nyomott turulábrázolás ellen is. Jövő szeptemberben Gyurcsány Ferenc meg az ő vörösei remélhetőleg már a konstruktív ellenzék hálás szerepét próbálgatják, a nyomdai meg egyéb szerződések azonban réges-rég megköttettek. Majakovszkij helye a polcon van. Szögezzük le: nem kérünk a szovjet típusú büszkeségből!