Csak azért nem írom ide a ház pontos címét , mert a továbbiak a kiadó lakások tulajdonosainak veszteséget okoznának. Amúgy az V. kerület déli szegletén, a Duna közeli utcákban, a Fővám tér és a Nagycsarnok környékén – a Pipa utcában és a Csarnok téren lakók – számára nem okozott meglepetést a hír, csak eddig ők sem szívesen beszéltek a dologról. A dologról, ami három nappal a rágcsálóirtó szer kihelyezése után a szóban forgó házban is testet öltött: az egyik lakó arra lett figyelmes, hogy az udvaron, nem messze a méregdoboztól egy jókora, kövér, szőrös állat nyalogatja a kis tócsában visszamaradt öntözővizet. Nappali fénynél jól megfigyelhető volt a szelíd állat vékony és csupasz farka, talán vemhes is volt. A macskának vastag és szőrös a farka, más a testformája, és nem idegen látvány a házban. Ezt az állatot eddig nem látták.
Az idősebb lakók hamar megállapították az összefüggést a kartondobozok és a kínjában (K-vitamin híján) vizet lefetyelő állat között: patkány! E sorok írójának is eszébe jutott, hogy az 1970-es évek elején a gellérthegyi ház körül ugyanezt az anyagot helyezték el léclábra támasztott dobozokban, és a keresztmama cirmos macskáját, miután belakmározott belőle, úgy kellett agyonütni, hogy ne szenvedjen tovább szörnyű görcsökben.
Akkoriban teleragasztották a várost „Budapest patkánymentes!” feliratú plakátokkal. Erre joggal lehetett büszke a főváros vezetése, mert Európában alig létezett olyan nagyváros, amely ne lett volna fertőzött e kártékony és veszedelmes rágcsálókkal, hogy a többi világrész településeiről ne is beszéljünk. A második világháborús, majd az 1956-os rombolások után, az elhagyott és elhanyagolt telkeken és közterületeken, az elszlamosodó környékeken városszerte élt patkány. Akkor még sok helyütt tartottak apró állatot – csirkét, házigalambot, nyulat –, és a primitív szeméttárolás, a csatornázottság hiánya is kedvezett a szaporodásuknak. A városvezetés az 1960-as évek végétől, a kültelki dzsumbujok, a Villa Negra-övezetek felszámolását követően fertőtlenítő hadjáratot szervezett. A Köjál és a Bábolnai Állami Gazdaság szakrészlegének bevonásával az egész várost lefedő, a mostanihoz hasonló méregládák kihelyezésével végzett, hatásos propagandával kísért kampány eredménye lett a fentebb idézett, akkoriban sokat emlegetett szlogen: Budapest patkánymentes.
Politikai értelemben – nem túl távol ’56-tól – volt ugyan némi fals mellékhangja ennek a kijelentésnek, azonban a város legalább ettől a rákfenétől tényleg megszabadult. Tudnivaló, hogy ennek a tárgyilagosan nézve nem csak ellenszenves biológiai tulajdonságokkal megáldott – intelligens, tanulékony, könnyen megszelídíthető, jó ivadékgondozó stb. – állatfajnak a gyengéje a piszok. Életmódja, táplálékszerzése a szeméthez, ételhulladékhoz, szennycsatornához, pöcegödörhöz, trágyadombhoz köti. Az ott talált rothadó, fertőző anyagokat, dögöt, ürüléket széthordja, lábain, szőrzetén továbbítja, székletével, váladékaival maga is terjeszti, tehát potenciális közvetítője mindenféle, emberre és állatra veszélyes kórokozónak. Falánksága és ragadozó természete miatt elszaporodása veszélyezteti a kisebb házi- és hobbiállakat, de még az apró gyermekeket is. Utólag vált tudományosan ismertté, hogy a középkortól fogva – a keleti kereskedelem révén – Európába behurcolt és a főként a kalmárvárosokban elszaporodott indiai vándorpatkány szőrén és tápcsatornájában megtelepedett élősdiek – bolha, tetű, különböző férgek – terjesztették el a pestis, a kolera és a himlő kórokozóit, amelyek évszázadokon át visszatérő, kontinensnyi méretben pusztító járványokat okoztak. Újabban megállapították, hogy a szalmonellától kezdve a vérhason, a veszettségen, a száj- és körömfájáson, a húsmérgezéseken át a maláriáig és a hepatitisig szinte minden súlyos, járványos betegség terjedésének köztes állata, pesticidje a patkány.
Visszatérve Budapesthez, sok minden írható a „népi demokrácia” számlájára, de az tény, hogy a fővárost higiéniai szempontból jó állapotban, gyakorlatilag patkánymentesen adta át 1989–90-ben. Tizenöt évvel a rendszerváltozás után a legenyhébben fogalmazva is sajnálatosnak mondható, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban hallani patkányok megjelenéséről szóló híreket. Az idén a Duna első, tavaszi árhullámakor, az alsó rakpartokon tűntek fel ezek a sokak számára először látott állatok, miután a magas vízállás visszaduzzasztotta a csatornakifolyókat és a magas rakpart peremére kergette őket.
Akad néhány, közismert körülmény, ami kedvez a patkányok elszaporodásának. Általában a főváros elhanyagoltsága, gazdátlansága, lezüllése. Konkrétan: a privatizációval az elmúlt másfél évtized alatt átalakult tulajdonviszonyok és az ingatlanspekuláció következtében mind több a sokáig elhagyottan álló, szeméttel, illegálisan lerakott hulladékkal, törmelékkel telítődő bontási-építési terület. Megszűnt a házmesterség, a szakszerű gondnokság intézménye, a járdák, a lépcsőházak, a szeméttároló helyiségek és a kukák, a belső udvarok, lefolyók, licthofok, szellőző aknák, padlások, pincék és egyéb „közös” helyiségek többnyire elhanyagoltak, szemetesek. Gyakran madár- és más állattetemek szennyezik be. Ide tartozik, hogy sok helyütt a szemétből guberáló, a legalja szinten vegetáló, hónapokig nem tisztálkodó, helyben ürítkező, ételmaradékokat szétszóró csavargók költöznek be a pincékbe, lépcsőaljakba. További bajforrás, hogy a város csapadékvízgyűjtő csatornahálózatát az utóbbi években szemmel láthatóan – és orral érzékelhetően – nem tisztítják. Azelőtt a rendszeres karbantartás során időről időre felemelték az úttestek szélén lévő esővíznyelők rácsát, kézi szerszámokkal kikotorták az aknákban megrekedt sarat és más piszkos üledéket, majd a locsolóautóra szerelt tömlővel, erős vízsugárral átöblítették a csatornaszakaszt. Mostanában meleg nyári időben bűzlenek a járda melletti víznyelők a pangó, gyakorlatilag szennyvízzé rothadó esővíztől és a bomló szerves anyagoktól – köztük a Budapesten naponta több tonnás nagyságrendben keletkező kutyaürüléktől. Ez a biológiai közeg paradicsomi életteret kínál a patkányoknak. Mint a középkori járványok idején.
A patkányokról szóló hírek a jelek szerint az utóbbi időben eljutottak az illetékesekhez is, csöndben kihelyezték a méregcsapdákat. Jobb későn, mint soha. A fenti faktumok felsorolásának végére csupán egy-két kisebb súlyú tény kívánkozik. Most tizenöt éve, az első újabb kori szabad önkormányzati választás jóvoltából vette át a főváros vezetését a szabad demokrata Demszky Gábor. Az azóta budakeszi illetőségűvé lett, saját kiadású – szamizdat – főpolgármester 1990. novemberi programbeszédében élhető, lakható Budapestet ígért. A fővárosban azóta háromszázezerrel kevesebben laknak. Sokan követték Demszky példáját, és ennél jobb helyre igyekeztek költözni. A város másfél évtized alatt az átlagpolgárok számára nem lett sem élhetőbb, sem lakhatóbb. Az emberek számára legalább is nem…
A patkány egérszerű rágcsáló emlős. Két legismertebb alfaja a vándorpatkány (Mus decumanus Pall) és a házi patkány (Mus rattus Locus). Az előbbi sokkal elterjedtebb. Teste 24 centiméter hosszú, amely 18 centi hosszú, pikkelygyűrűkkel borított farokban végződik. Háta barnásszürke szőrű, hasa többnyire csupasz. Nem ritka a fehér szőrű, piros szemű (albino) változata sem. Indiából vagy Perzsiából terjedt el világszerte. Nyugat-Európában a középkorban, Magyarországon a XIX. század elején jelent meg. Jellemzően lakott helyen, a házak körül, folyóvizek partján él, üregekben tanyázik. Mindenfajta ételben nagy kárt okoz. Falánksága határtalan, vitalitása és szaporodó kedve páratlan. Csapdába esve a saját lábát, farkát is leharapja. Nősténye évente kétszer–négyszer fial, alkalmanként 5–21 csupasz kölyköt. A házi vagy norvég patkány (Rattus norvegicus) kisebb testű, hosszabb farkú. Szőre sötétebb barna, szinte feketés. Mindenütt előfordul a világon, ám a vándorpatkány hamar kiszorítja életteréből.
