Bukdácsolás Berlinben

Nehézkesen haladó hajóra emlékeztet a német politika. A szociáldemokraták pártelnök nélkül imbolyognak, a bajor keresztényszociális unió vezéregyénisége a meghátrálás taktikáját választja, a kereszténydemokraták elnök asszonya joggal érzi úgy, hogy szövetségesei cserbenhagyják, a nagykoalíció létrejöttének lehetőségét kérdőjelek armadája veszi körül, a német iparszövetség vezetője, Jürgen Thumann szerint a köztársaságot május 22-e – Gerhard Schröder új választást meghirdető bejelentése – óta senki nem kormányozza, a káosz tartama kiszámíthatatlan, a koalíciós tárgyalások krízise vitathatatlan. Németország meghatározó politikusai cseréphalmaz előtt állnak. A kommentátorok egyre nehezebben birkóznak meg a feladattal, hogy fokozzák a már felhasznált szuperlatívuszokat: szükségállapot – földcsuszamlás – lázálom – villámcsapás – világvége – puccs. Az EU-család fokozódó bizalmatlansággal kíséri a köztársaság bukdácsolását. „Egy vezetés nélküli, megbénult gazdaságú Németország válságának hatásai egyre nehezebben lesznek elviselhetők Európának!” (Le Figaro/Paris); „A németországi helyzet bizonytalan, teljes mértékben zavaros, következményei beláthatatlanok!” (Il Messagero/Roma); „Az utolsó illúziók is elröppentek azzal kapcsolatban, hogy egy fekete-vörös kormány lenne a legjobb megoldás Németország számára!” – vélte a semleges józanságára büszke svájci Neue Zürcher Zeitung.
A német krónikásokat kemény próba elé állítják a berlini események. Töretlen erőnléttel kell rendelkezniük a tudósítóknak! A tárgyalások, megbeszélések és ülések időtartama ugyanis nem kalkulálható, a tizennégy-tizenhat órás munkanapok már hetek óta nem számítanak ritkaságnak. Már éjfél is elmúlt, amikor befejeződött a szociáldemokraták legutóbbi elnökségi ülése. A visszalépett elnök, Franz Müntefering helyét átvevő Matthias Platzeck igyekezett ugyan új vezetőcsapat összeállításával meg a „gazdaság fellendítése, a társadalom összefogása” jelszóval titkolni az SPD háború utáni történetének eddigi legnagyobb krízisét, de a bizonytalanságot nem tudta leplezni. A párton belüli érdekcsoportok kiszámíthatatlansága kétségessé teszi az SPD koalíciós hűségét. A „Seeheimer Kreis” tagjai alkotják a párt jobbszárnyát olyan politikát szorgalmazva, amely a szociális állam anyagi lehetőségei után igazodik, és valóban megvalósítható célokat követ. A „Parlamenti Baloldal” (PL) alkotja az ellenpólust, és a tisztségek betöltésénél figyelmesen ügyel arra, hogy tagjai ne kerüljenek hátrányba. E csoporthoz tartozik az az Andrea Nahles, aki felrúgva az SPD-szokásokat – az elnök jelöltje a biztos befutó – bejelentette igényét a főtitkári posztra, megszerezte az elnökség szavazatainak a többségét, és arra kényszerítette Franz Münteferinget, hogy megroppant befolyásának tudatában lemondjon. A szociáldemokraták alig két évtized során immár hetedik prezidentjüket koptatták el. A kulisszák mögött olyan feltételezések keringtek, hogy Nahles egyenesen puccskísérletet követett el nemcsak az elnök, hanem a nagykoalíció létrejötte ellen, méghozzá a szocialista PDS-hez átpártoló Oskar Lafontaine érdekében, akivel egykor szorosan együttműködött. Ezen összeesküvés mozgatórugója pedig az a remény volt, hogy a Müntefering–Merkel-tengely feltartóztatása után megnyílna az út a vörös–vörös-zöld szövetség létrejötte felé. A merész tézist közvetve megerősítette Ludwig Stiegler, a párt parlamenti frakciójának helyettes elnöke is: „Egy maroknyi csoport szisztematikusan előkészítette az erőpróbát!”
Az SPD-ből negyven esztendő után kilépő Lafontaine boszszúhadjárata volt elvtársai ellen nem légből kapott találgatás – ennek veszélyét a Nahlesre szavazó elnökségi tagok azonban csak későn ismerték fel, azt követően, hogy a csalódott Müntefering bejelentette lemondását, amit az érintettek fogcsikorgató sajnálkozása követett. Szimpátiájuk a késői bánat jegyében merev elutasításba torkollott a rebellis ellen. A megváltozott hangulat tudatában Nahles visszautasította az új elnökjelölt Platzeck ajánlatát, hogy az időközben tőle megvont főtitkári feladatkör helyett vállalja el az egyik elnökhelyettesi megbízatást. A szociáldemokratákon átsöprő tájfun nem minősíthető tisztogató viharnak. Soraikból nem mindenki hajlandó fogadni arra, hogy a Karlsruhéban lebonyolítandó pártkongresszus elfogadja majd a kereszténydemokratákkal kialkudott koalíciós szerződést. Közben a cirkuszt egyre elkeseredettebb hangú kommentárok kísérik: „Tekintet nélkül az országra, amely fékezés nélkül rohan a falnak, felelőtlenség, gyávaság, személyi hiúság, siránkozás és káosz alkotja a politikai alkudozások maximalizmusát!” – írja a legnagyobb példányszámban megjelenő hazai napilap.
E megállapítás alól Edmund Stoiber sem vonhatja ki magát. Még saját pártjának parlamenti képviselői is zavarodottan szemlélték menekülését Berlinből vissza Münchenbe. Theo Waigel, a CSU volt elnöke leszögezte: „Elszaladt a felelősség elől!”
Távozásával a tervezett koalíció újabb sarokpillérét vesztette el. Kihunyt annak a reménynek a parazsa, hogy a Stoiber–Müntefering duó, a közösen átélt múlt – a gazdasági csoda, a ’68-as kultúrforradalom, az újraegyesítés – tapasztalataival a kompromisszumok kialkudásának záloga lesz. A nagykoalíció kialakításának felelőssége ettől kezdve egyedül Angela Merkelre hárul. A CDU kancellárjelöltje egyben saját jövőjéért is kénytelen harcolni. „Vagy sikerül kialakítania a kormánytöbbséget – akár az SPD-vel, akár az FDP-vel meg a Zöldekkel –, vagy elbúcsúzhat pártelnöki tisztségétől is. Ha újabb parlamenti választásra kerülne sor, akkor a CDU biztos, hogy nem vele vágna neki a kampánynak!” – hangzott az egyik befolyásos kereszténydemokrata politikus jóslata.
„Angi” biztosan a Helmut Kohl oldalán tanult mottóval veszi fel az eléje dobott kesztyűt: „Minden körülmények között veszít az, aki feladja a harcot!” Kizártnak tartható, hogy az SPD cikcakkos menetiránya a koalíciós tárgyalások szüneteltetésére vagy megszakítására késztetné Merkelt. A CDU első reakciója Matthias Platzeck jelölésére Müntefering utódaként a békés koegzisztencia szellemét sugallja. „A Brandenburgban nagykoalícióra épült tartományi kormányt vezető politikus jól ismeri az ilyen szövetség problémáit, és így Berlinben is a stabilitás tényezője lehet” – mondta Wolfgang Böhmer, Szászország-Anhalt CDU-miniszterelnöke.
Időközben lezajlott a hét esztendőn keresztül regnáló SPD–Zöldek-kabinet utolsó ülése. A Schröder-kormány tagjai már csak adminisztratív feladataikat látják el. November 22-re tervezik az új kancellár megválasztását. Ez a nap lehet Angela Merkel karrierjének csúcspontja. Az oda vezető út azonban továbbra is rögös! Így a súlyos gondokkal küzdő államháztartás konszolidálásának részleteiről még mindig nem sikerült közös nevezőre jutniuk a tárgyaló feleknek. Számos külpolitikai kérdésre – transzatlanti viszony, orosz–német kapcsolat, fegyverembargó Kínával szemben, ENSZ- és EU-reform, török társulás – nem született válasz. A berlini „dzsungelben” továbbra sem látni a biztonságot adó fénycsóvát.