Csorbult Stoiber tekintélye

Fél évszázad során a német konzervatívok soha és sehol nem rendelkeztek olyan biztos bázissal, mint Bajorországban. A Keresztényszociális Unió (CSU) mind a tartományi, mind a szövetségi választásokon biztos győztesnek tűnt, vezetőinek pozíciója megingathatatlannak számított. Annál meglepőbb most az a nyílt és kemény hangú kritika, amellyel Edmund Stoiber pártelnök és miniszterelnök találja szembe magát a müncheni parlamentben.
A párt frakciójának százhuszonhárom tagja számadást követelt tőle az elmúlt hónapok eseményeiért, és elsősorban magyarázatot azért a döntésért, hogy a Merkel-kormány szuperminiszterének kijelölt politikus miért hátrált meg a felelősségteljes feladat elől, visszautasítva a gazdaságügyi és technológiai tárca vezetését. A röviddel ezelőtt még lehetetlennek tartott felelősségre vonással felérő ülés feszült légkörére jellemző, hogy negyven képviselő jelentkezett szólásra. A CSU koronázatlan királya tekintélyét sértő állítással találta szemben magát: „Edmund, Bajorországot megfosztottad büszkeségétől, és elvetted a tartomány nimbuszát.” A frakció néhány tagja azt vetette a miniszterelnök szemére, hogy elhanyagolta tartományát, eltávolodott a regionális problémáktól, kancelláriáján keresztül egyre önkényesebb, központosító stílusban kormányzott, elhanyagolta a politikai csapatmunkát, határozatlanságával a „München vagy Berlin” kérdésben negatívan befolyásolta a parlamenti választás alakulását.
Az ülés hosszát eredetileg két órára tervezték, végül öt és fél óráig tartott. Annak befejeztével Stoiber kénytelen volt beismerni, hogy harmincegy esztendős pályafutása során a tartományi parlamentben még soha nem élt át ilyen intenzív frakciós vitát. Belátta ugyan, hogy a képviselők véleménye a társadalmi jelenségek valós mozgásainak felel meg, és azt a jövőben sokkal nagyvonalúbban kell tekintetbe vennie, arra azonban nem volt hajlandó, hogy a szemére vetett mulasztásokért – elsődlegesen a tartomány ügyeinek elhanyagolásáért – bocsánatot kérjen, holott a CSU-frakció vezetője már előzetesen ezt szorgalmazta. Az ülést követően Joachim Herrmann elégedetten szögezte le: „A vitából a frakció megerősödötten került ki.” E megállapítás komoly veszélyt jelent Stoiber számára, mert azt jelzi, hogy ettől kezdve eddigi – szinte korlátlan – cselekvési szabadsága a felbátorodott frakció támogatása nélkül nem alkalmazható. Máris olyan követelések hallhatók, hogy Stoiber mondjon le pártelnöki tisztéről annak érdekében, hogy Münchenben erős miniszterelnök, Berlinben pedig befolyásos pártelnök képviselje a bajor érdekeket. Utóbbi hivatalra megfelelő jelölt lenne Horst Seehofer, a Merkel-kabinet földművelésügyi minisztere. A CSU-ban tapasztalható elégedetlenség azt is kétségessé teszi, hogy a 2008-as tartományi választásnak a párt Edmund Stoiberrel vág majd neki miniszterelnök-jelöltként.
A múltban oly biztos konzervatív bástyának bizonyult CSU az eddigi nyugodt vizek helyett viharos szelekre számíthat. A legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a bajorok hatvankilenc százaléka nem tanúsít megértést Stoiber berlini visszakozása iránt, a megkérdezettek fele pedig egyenesen a tartományi miniszterelnök azonnali lemondását követeli.