Milyen forrásokból tudhatunk a teljes titokban végzett és nyilván nem dokumentált mentőakciókról?
– A ferencesek zsidómentő tevékenységére vonatkozóan sajnos nagyon kevés forrás maradt ránk, rendtársaink ez irányú munkálkodásának megörökítése még a második világháború után közvetlenül kiadott egyházi dokumentációgyűjteményekből is hiányzik. 1945 után elsőként mégis éppen azokat a rendtársainkat fogták perbe antiszemitizmus és más politikai vétkek vádjával, akik aktívan részt vettek a zsidómentésben, vagy éppen ők tartoztak azok közé, akiket csak úgy lehetett megmenekíteni az elhurcolástól, hogy a rend vezetése addigi működési helyükről más rendházba helyezte át őket. Azt hiszem, mind a ferenceseket, mind pedig a vészkorszak után kialakuló új, diktatórikus világot jól jellemzi az a tény, hogy az életmentő jótettekre csak az áthelyezések vagy a koncepciós perek adta végszükségben derült fény, hősiességük napjainkig lappangó emlékei szinte kizárólag ennek kapcsán maradtak meg.
–Több példa is van erre?
– Először Zadravecz István püspök személyére utalnék, akinek a két világháború között betöltött politikai szerepéről gyakran hallunk, arról azonban soha, amiről egy 1947 szeptemberében kelt levél tanúskodik: ez bemutatja, hogy jó néhány szegedi zsidó származású személy mentesítését intézte. Vagy felidézhetjük Károlyi Bernát kecskeméti házfőnök esetét is, aki előbb a Szent Kereszt Egyesület keretei között tevékenykedett a zsidóságért, majd a megüresedett rendházba menekítve óvott meg sokakat az elhurcolástól. Volt, akit szerzetesi ruhába öltöztetve szöktetett Kecskemétre, majd bújtatott el a kolostorban. A gettóba zárt zsidók útnak indításakor pedig egyedül ő gyámolította a bevagonírozásra várókat. Jellemző, hogy később ugyanoda akarták őt is internálni, ahol ezeket a megalázott embereket látogatta. A budapesti Margit körúti rendház historia domusa megőrizte annak emlékét is, hogy Kriszten Rafael az ostrom során szerzett sebesülései ellenére többnapos útra indult, hogy a nunciatúrán beszerzett menleveleket még idejében átadhassa azoknak, akiket elhurcoltak. Ezzel sikerült például visszajuttatnia a határszélről egy vagonnyi embert Budapestre. Faddy Othmárt 1947-es debreceni perében egy általa megmenekített zsidó ügyvéd védte, sikerrel.
– Ezekben a kolostorokban minden üldözöttet befogadtak?
– A lehetőségekhez képest igen. Valamennyi rendház menedéket adott a polgári lakosságnak, azoknak, akiknek otthonát a háború pusztította el. De elrejtették a politikai okokból üldözötteket is. Így bujkált néhány napig a Margit körúti rendház egyik épületében Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök vagy Kecskeméten Vörös János ezredes, az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadügyminisztere. Az pedig már kultúrtörténeti érdekesség, hogy Márffy Ödön festőművész, Csinszka második férje, amikor házát lebombázták, a pasaréti kolostorban kapott szállást, így a háború végén ennek a rendháznak a falai őrizték Ady néhány kéziratát és Csinszka naplóját.
– Hol tudott segíteni a most elismert Nagymányoki Gilbert?
– A második világháború idején ő is a pasaréti ferences rendház tagja volt. Tolnai sváb családból származott, eredeti neve: Guth Péter. Szülőfalujának nevéről, Nagymányokról vette magyarított nevét, a Gilbert pedig szerzetesi neve. Életútja tipikus korabeli ferences történet. 1914-ben született, majd falusi gyerekként a pécsi Collegium Seraphicumba került, ahol a rend azokat a szegény sorsú fiúkat taníttatta, akik a családi körülményeik miatt nem tudtak volna tovább tanulni, ugyanakkor reményt nyújtottak arra, hogy később ferences szerzetesek lesznek. Gilbert atya még teológus korában bekapcsolódott az 1929-ben alapított és 1952-ig a magyar ferencesek által fenntartott kínai misszió magyarországi népszerűsítésébe. Könyveket fordított, kiadványokat szerkesztett. Felszentelt papként Budapest-Pasarétre kerülve bevonta ebbe a munkába a környék hittanos gyermekeit is. A pasaréti legendák szerint, amikor végigvonult az utcán, mindig egy falka gyermek követte. A feloszlatás után, azért, hogy megmaradhasson a rendi keretben, negyvenhat évesen egyetemi tanulmányokba kezdett, majd a halála előtti évekig Szentendrén tanított. 1988-ban halt meg.
– Lelkipásztori kapcsolatai biztosan segítették az üldözöttek védelmében.
– Igen, a negyvenes évek elején hitoktatói munkája révén a budai II. kerület sok családjával igen közeli kapcsolatba került, ennek köszönhetően a vészkorszak idején náluk szerzett menedéket mintegy hatvan gyermek és tizennégy felnőtt számára. Két-két otthont hozott létre a Guyon Richárd utcában és a Nagybányai úton, egyet-egyet a Csalán, az Orsó, a Napraforgó utcában, valamint a Hűvösvölgyi úton. Beszámolója szerint ezek a bújtatott személyek – mintegy hetvenen – valamennyien túlélték a háborút. Gilbert atya emberségének emlékeire – ugyancsak jelelemző módon – abban a levélben sikerült rátalálni, amelyet 1949-es kényszerű áthelyezésekor, a kommunisták vádaskodásaira válaszként írt tartományfőnökének.
– A Világ Igaza kitüntetés odaítéléséhez egy élő tanú beszámolója szükséges. Hány embert sikerült felkutatni a túlélők közül?
– Először a pasaréti templomban hirdettük ki, hogy az írásos dokumentumok miről beszélnek, és kértük, aki tud, segítsen az életben maradtak felkutatásában. Ez idő tájt Gilbert atya egyik korábbi hittanosa egy dokumentumfilmben ismerte fel a Szíjj családot – ők most ugyancsak elismerésben részesültek –, akikről tudta, hogy együttműködtek a menekítésben rendtársunkkal. Szíjjék még tartották a kapcsolatot a náluk bujdosó család egyik tagjával, aki leírta megmenekítésük történetét. Az akkor kilencéves fiú beszámolója szerint 1944 júniusában anyjával és nagyanyjával Pasarétről be kellett költözniük a Péterfy utca 17. szám alatt lévő zsidóházba, apját pedig munkaszolgálatra vitték. Októberben az óbudai téglagyárba akarták átszállítani őket, ekkor azonban sikerült megszökniük, majd menedéket találniuk Szíjjék svájci védettség alatt álló házában. November folyamán a nyilasok egyszer csak bejelentették, hogy nem veszik figyelembe a védettséget, ezért néhány óra leforgása alatt el kellett távozniuk a családi házból. Nagymányoki Gilbert ekkor sietett a segítségükre: egy Endrődy Sándor utcai villa kulcsát adta kezükbe, itt húzhatták meg magukat, majd vészelték át az üldözéseket. Szíjjné az éj leple alatt, élete kockáztatásával hordta nekik az élelmet, amelynek beszerzésében ugyancsak segítségére volt rendtársunk.
– Milyen szerepet tölthet be az emlékezés a társadalom életében a történelmi igazság kimondásán kívül?
– Véleményem szerint a huszadik század hőseire, vértanúira való emlékezés a tiszteletadás és egyfajta „pedagógiai” szempont mellett akkor érné el célját, ha ezek a konkrét példák szélesebb körű szemléletváltást eredményeznének. A kommunizmus örökségeként ugyanis olyan történelemszemlélet maradt meg a társadalom igen jelentős részében, amely a korabeli egyházat a nemzetiszocialista eszmeiség kollaboránsának tekinti, a korábbi diktatúra, az 1919-es kommün véres voltát elhallgatja, a kommunizmus 40 éve egyházának pedig csak a „lefegyverzett” éveit és momentumait hajlandó népszerűsíteni. Az igazságosság megköveteli, hogy e három diktatúra megítélését kiszabadítsuk az ideológiai béklyókból, és egyforma elbírálásban részesítsük őket; hogy ne akarjuk kijátszani egyiket a másik javára vagy kárára. Annál is fontosabb ezt hangsúlyozni, mert az üldözők és üldözöttek nemegyszer ugyanazok a személyek voltak. És voltak olyanok is, akik minden politikai rezsimben felemelték szavukat az üldözöttek védelmében. Gondoljunk csak Mindszenty Józsefre, akinek mindhárom világgal egyformán meggyűlt a baja. A szerzetesrendek kapcsán pedig érdemes arra utalnunk, hogy mindazt, amit Magyarországon 1950 nyarán műveltek velük, 1919-ben kisebb méretekben ugyan, de már kipróbálták rajtuk. És a nemzetiszocialista ideológiának is ugyanezek voltak az eszközei az európai egyház „megfegyelmezésére”. Igen jellemző, hogy az 1950-es elhurcoláskor összecsomagolt szegényes szerzetesi batyut „zsidózsáknak” nevezték 1944 tapasztalatai nyomán… Az emlékezés konkrét példái tehát abban a szemléletváltásban is segítségünkre lehetnek, hogy kimondjuk végre, az egyik erőszakhullám nem különbözött a másiktól.
– Az 1950-es rendelkezések a virágzó katolicizmus letörését célozták. Hogyan tudott a század számtalan megpróbáltatása és a XIX. század terhes öröksége ellenére ilyen páratlan módon megerősödni a katolikus egyház?
– A XX. század első évtizedeiben feltűnő az egyház megújulása, amit leginkább Prohászka Ottokár személyéhez kapcsolhatunk. Prohászka szociális és lelkipásztori érzékenysége Budapestről és Székesfehérvárról kisugározva új erőt öntött a magyarországi kereszténységbe. Érdekes, hogy a szerzetesrendek, különösképpen is a ferencesek és a jezsuiták milyen eredményesen közvetítették a vidéki lakosság felé Prohászkának ezt a szellemiségét. Többek között ez volt népszerűségük oka. Azonban a társadalmi háttérről sem szabad elfeledkeznünk, arról, hogy a magyarság nem süllyedt bele a Trianon miatti búsongásba, hanem kulturálisan is magára talált. És végül nálunk, ferenceseknél ez az időszak a rendi élet megújításával is egybeesett, amikor a jozefinizmus elkényelmesedett szellemétől próbálták megtisztítani a ferences lelkiséget, helyreállítva a közösségi élet alapvető pilléreit, így például az imádságot és a vagyonközösséget. Ezen emberi, történelmi tényezők és a mindennapok szorításain túltekinteni tudó elöljárók tették képessé rendünket arra, hogy merjen álmodni és cselekedni: missziót alapítani Kínában, játszóteret, kultúrházat létesíteni a templomok környékén, feléleszteni a búcsújárást, és olyan központtá alakítani templomainkat, ahová mindig be lehetett térni gyónni.
– A ferences rend történetében mindig nagy szerepet játszott a kiengesztelődésért kifejtett munka, ahogy jelszavukban is ott szerepel: áldás, békesség. Mintha a mai társadalom egyik legnagyobb problémája éppen a kiengesztelődésre való képesség hiánya lenne.
– Igen, mert a XX. század jelentős része a bosszú jegyében telt el, az egyik diktatúra képviselői ugyanazokkal az eszközökkel álltak bosszút a másikért, mint amelyekkel őket üldözték, és így nem megszakították, hanem évtizedről évtizedre továbbörökítették a gonoszság folyamát, összemosták a jó és a rossz, a jog és jogtalanság határait. Ennek keserű gyümölcse valamennyiünk élet- és világszemléletében ott van. Hatalmas társadalmi betegség ez, amellyel nyíltan nem tudunk szembeszállni, egyet azonban megtehetünk: olyan légkört kell teremtenünk magunk körül, ahol a bűnös még érez annyi bizalmat önmaga iránt, hogy képes belátni vétkét, mert tudja, hogy a jogos büntetésén túl nem lesz ismételten a bosszú áldozatává. Tudom, ez számtalan csalódással és visszaéléssel, már-már reménytelen nagyvonalúsággal jár, de Jézus keresztje után mégsem tehetünk mást. Egyházunkat, társadalmunkat látva sokat gondolkodom azon, hogy a diktatúrák milyen nyomokat hagytak bennünk. Az üldözések emlékei és az emlékezések még jobban önmagunkba és gyűlölködésünkbe zárnak minket, vagy még nagyobb áldozatvállalásra serkentenek, hogy a megtapasztalt rosszban ezután már senkinek se legyen része? Erre példaként hadd idézzem a kecskeméti ferencesek néhány évtizedét. A kommün idején átélték a rendszer szinte valamennyi szorongatását, amikor pedig a város kommunista vezetői börtönbe kerültek, a ferencesek látogatták őket. Károlyi Bernát 1944-ben a zsidókat mentette, ami miatt majdnem elhurcolták a nyilasok, néhány évre rá azonban már az antiszemitizmus vádjával fogták perbe. 1951-ben így emlékezett rá valaki: „érdekemben kifejtett exponáló cselekedeteit megtette annak dacára, hogy ismerte az 1919-es proletárdiktatúra alatti tevékenységemet”. Ha bűnbánatot várunk, a vétkezőnek mindig elébe kell sietnünk, mert a bűnbánat mindig a megtapasztalt bizalom gyümölcse. Ez a mostani ünnep alkalom arra is, hogy elgondolkodjunk: vajon a mai világ eseményei közepette, a velünk való találkozás után is ilyen emlékekkel távoznak-e az emberek?
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
