(ki hasznos…)

Én nem tudom, Lenin cinikus volt-e. Tény, hogy azokat a korabeli liberális értelmiségieket, akik közvetve elősegítették a bolsevikok győzelmét, majd uralmát, bizonyos szarkazmussal hasznos idiótáknak nevezte. Ezt a fogalmat vagy legalábbis a szemléletet később Sztálin kiterjesztette Lenin munkatársaira, a nagy októberi szocialista forradalom egyes élharcosaira, többek között Trockijra, Buharinra és Kamenyevre, végül Lenin főhivatású özvegyére, Krupszkajára is. Ezek a hasznos idióták azonban Sztálin hatalomért folytatott harca során elveszítették hasznosságukat, sőt koloncnak bizonyultak, majd a párt ellenségeként nélkülözték a Gazda bizalmát, s hóhérkézre kerültek.
Pedig nagy szerepük volt a bolsevizmus előkészítésében; a forradalmi haladás ideológiáját ők alapozták meg, életábrándjuk nem volt más, mint az emberiség megmentése. Kérdéseikre adott válaszként sokáig, több mint hetven évig, időnkénti kétkedésekkel ugyan, november 7-ét találták a megfelelő válasznak, az úgynevezett proletárforradalmat, amely aztán elnyomorította Oroszországot és a fél világot.
Lenin, ha hihetünk cinizmusának, jól tudta, hogy ezeknek az értelmiségi nagyokosoknak egészen más céljuk van, mint neki és a bolsevik pártnak. Ám azt is sejtette, hogy a célok, a hatalom megszerzése és a világ megmentése, roppant közel állnak egymáshoz. Egy hasznos idiótából természetéből fakadó idealizmusa ellenére könnyen válhat jó csekista, anélkül, hogy eszményeit feladná. Sztálin hatalmának kiteljesedése közben nem csupán a szovjet-orosz idiótákat hasznosította. Ő, aki képes volt arra, hogy a kazahok nép-nemzeti dalnokát, Dzsambul Dzsabájevet a sztálini alkotmány gátlástalan dicséretére bírja, miért ne tudott volna híveket szerezni az európai értelmiség körében. („Dalom, te szállj fel a falvak fölé, halljátok, puszták, Dzsambul énekét…” Tessék most egy pillantást vetni Kazahsztánra.)
A harmincas évek végén Sztálin lábai előtt hevert Európa balliberális értelmiségének színe-java: költők, művészek, filozófusok. De ha egy futó pillantást vetünk Magyarország XX. századi történetére, azonnal a szemünkbe ötlik az is, hogy a Tanácsköztársaság dicső napjai során hazánk lelkes, haladó értelmisége mily készséggel csatlakozott a kommün vérgőzös gyakorlatához a népfelszabadítás örök eszméjének bűvkörében.
November 7-e hatalmas vonzerőt gyakorolt a világ liberális baloldali értelmiségére, s aligha kétséges, hogy ez a vonzerő valójában az emberi természet törvényeit követi. A Lukács-tanítványok ma is itt élnek, és közszeretetnek örvendenek liberális és posztkommunista körökben, s ma is az egyik legkapósabb eszmének számít a népboldogítás.
A zavaros Gyurcsány is a népboldogítás lázában ég, lenini szemmel nézve a leghasznosabbak közé tartozik. Ám ő nem értelmiségi, ő alapvetően egy milliárdossá avanzsált apparátcsik, aki időközben önálló világnézetre és filozófiai vénára tett szert. Belőle bármikor bármi lehetett volna, lám, a leghihetetlenebb is megesett vele: jelenleg ő büszke, bátor, igazságos, baloldali nemzeti bálványunk.
Azonban az igazi hasznos idiótákat másutt kell keresnünk. Keresgélésünk közben azt is látnunk kell, hogy „idiótaságuk” már nem „extra virgine”, ugyanis eszméik mellett ráéreztek a hatalom ízére is. Ha ők nem volnának, s nem volna öt százalékra esélyes pártjuk, akkor a szocialisták már rég elmentek volna zabot hegyezni.
Sok november 7-re emlékeztető dolog történhet még velünk, miként a nagyvilágban is. Hogy szeressük-e a hasznos idiótákat legalább annyira, ahogy Lenin megvetette őket, én nem tudom…