Az 1988-as szöuli olimpián a 200 méteres hátúszás megnyerésével 14 évesen lett az ország „Egérkéje”, négy év múlva, Barcelonában szerzett három bajnoki címe előtt tisztelegve pedig „Krisztina királynővé” koronázta a média és a közvélemény. Atlantában 1996-ban ötödik aranyérmével búcsúzott, ezután vette kezdetét a máig tartó, újabb sikertörténet. Amelynek három mérföldköve már nem három olimpia, hanem három gyermeke – Bálint, Barnabás és Zille – születése. Jellemző, hogy amikor azt kérdezem tőle, mit tartana legfontosabbnak megemlíteni az életrajzi lexikonban az őt bemutató címszó alatt, habozás nélkül vágja rá: azt, hogy egyszerű családanya.
No meg feleség, gyermek, testvér, hiszen az érdi Egerszegi-birtokon neki, az ő sportpályafutásának és civil értékrendjének köszönhetően élhet együtt a nagy család. A pizzériát az édesapja vezeti, a szomszédos épületben zajló úszásoktatást a nővére, ám amint az ő szerepéről érdeklődöm, Krisztina azt régi szokása szerint elbagatellizálja. „Én itt nem sok mindent csinálok. Mondhatnám, semmit” – feleli, de édesapja, János ezt már nem hagyja szó nélkül. „Persze, hogy nem. Csak a nevedet és a pénzedet adtad hozzá” – lép oda egy pillanatra, de máris folytatja a készülődést, hiszen délben nyit az Egérlyuk. A helyszín meg is adja a beszélgetés kiindulópontját.
– Laikus, egyszeri vendégként betérne az Egérlyuk nevű pizzériába? Vagy elsősorban az jön, az jöjjön ide, aki Egerszegi Krisztinával szeretne találkozni?
– Ne, ne az jöjjön, mert itt velem nemigen találkozhat. A pizzéria apukám ötlete volt, ő először a Vendéglő Krisztina királynőhöz elnevezést javasolta, de én azt mondtam, köszönöm, ebből nem kérek, ez nem én vagyok. Anyu ezután találta ki az Egérlyukat, ami egyből megtetszett, azért is, mert Egér volt a becenevem.
– Mindig is sokkal inkább Egérnek érezte és tartotta magát, mint Krisztina királynőnek?
– Persze. A királynőség idegen volt tőlem, nem szerettem.
– A népszerűséget sem?
– Azt azért igen. Az 1988-as olimpia után például nagyon élveztem. Sőt, korábban, amikor Dunaújvárosban megnyertem a delfin korosztály seregszemléjét, még arról kérdezgettem anyut és aput, hogy egy ekkora siker után az utcán miért nem ismernek fel az emberek. Később aztán már lettek kételyeim is, nem tudtam eldönteni, ki miért próbál közeledni felém. Azért, amit elértem, vagy azért, aki vagyok. Az ismertség emellett korlátozza, szabályozza is az életünket. Amikor például Bálint kicsi volt, egyszer elvittem magammal bevásárolni, kinézett magának egy rendőrmotorost, és akkora hisztit vágott le miatta, hogy végül megkapta, hogy abbahagyja. Én viszont gondolatban már a másnapi újságok címoldalán láttam magam, úgyhogy azóta inkább egyedül vásárolok.
– Ez is jellemző. Ez volt a legnagyobb balhé, ami az elmúlt évtizedben történt önnel?
– Miért, minek kellett volna történnie? Ha valaki ismert, arról az emberek azt gondolják, mindjárt más is. Pedig engem is ugyanazok a gondok foglalkoztatnak.
– Például melyek?
– Hogy milyen anya vagyok. A férjemék, Ádámék heten testvérek, és amikor néha arról mesél, miket műveltek kiskorukban, a szívbaj jön rám, hogy ezt a mieink is megteszik. Úgyhogy szigorú vagyok velük, próbálom terelgetni őket, de majd csak 16–18 év múlva derül ki, milyen sikerrel.
– A nap minden percében főállású anya, ez nem vitás. Soha nem is vágyik semmi egyébre?
– Egészen kislány koromban volt egy elképzelésem: 18 éves koromig úszom, 22 évesen férjhez megyek, és gyermekeket szülök. Aztán igaz, hogy 22 évesen vonultam vissza, de mondjuk üzletasszonyi sikerekre soha nem pályáztam. Amit a sportban elértem, az számomra úgyis felülmúlhatatlan. De az úszásból egyszer elegem lett, akkor azt mondtam, kész, vége, azóta is csak annyit úszom, mint a nyaralók. A Balatonban, mellben, kitett fejjel.
– Úgy fogalmazott, az úszásból lett elege. De miközben az egykori klasszisok Darnyi Tamástól Czene Attilán át Güttler Károlyig azóta vezetőként, edzőként visszatértek a sportág, a magyar sport életébe, ön makacsul tartja még mindig a távolságot. Miért?
– A versenyzőtársaimmal nekem sem volt semmi bajom, még csak a fizikai megterheléssel sem. Inkább a közeggel.
– Emberekkel, múltbeli esetekkel, helyzetekkel? Megbántotta valaki? Bántja valami?
– Erről még nem szeretnék beszélni. Egyszer majd elmondom. Most maradjunk annyiban, nem vetődött még fel bennem, hogy bármilyen szerepet kellene vállalnom az úszószövetség munkájában. Talán ennek is eljön az ideje. Az ember hétévente változik, akkor cserélődnek ki a sejtjei.
– Pedig a magyar sport, de még inkább a magyar közélet számára óriási veszteség, hogy Balczó András vagy Egerszegi Krisztina csak mellettünk él, nem köztünk, velünk, miközben azok az aktuális sztárjaink, akik. Ön például hogyan viseli őket?
– Kicsit katasztrofális a helyzet. Illetve nem is kicsit, nagyon. Olyan figurákat emelnek sztárrá, akikre nem szeretném, ha hasonlítanának a gyermekeim. Bár ennek a veszélye még szerencsére nem fenyeget, nálunk a mesehősök a sztárok. Most éppen a Pókember. De tudom, az iskola majd törvényszerűen fertőz, és akkor már a tiltás sem segít, mert éppen az tesz érdekessé.
– Visszajutottunk oda, hogy szerethető, tisztelhető példaképekre lenne szükség, akik mögött valós teljesítmény áll. Mondjuk öt olimpiai bajnoki cím…
– De én nem vagyok sztáralkat. Ez típusfüggő. Van, aki szereti, ha a csapból is ő folyik, ezért akár valótlan történeteket is kitalál magáról, én viszont nevetségesnek tartanám, ha arról szólnának a hírek, hogy megbotlottam a járdán és kibicsaklott a bokám.
– Egy közéleti szerepvállalására azért emlékszünk.
– A Kossuth térire gondol, 2002-ből?
– Miért, volt másik is?
– Nem. Néztem a 2002-es választásokat, és feldühített, hogy aki nyerhet, az nem sportszerű eszközökkel teszi ezt, hanem sárba tiprással. Egyébként is úgy éreztem, jó irányba haladunk, jó irányba viszi az országot az akkori kormány. Egyik pártnak sem vagyok tagja, de a neveltetésemből fakadóan kialakult a világnézetem, és ez szerencsére egyezik a pároméval. Mindez arra biztatott, hogy levelet írjak Pokorni Zoltánnak. Azért neki, mert vele kerültem személyes kapcsolatba, amikor aláírásokat gyűjtöttek, hogy Budapest pályázzon a 2012-es olimpia megrendezésére, és én is az ügy mellett álltam.
– Azóta ismét eltűnt. Miért? Mert bírálták, hogy már csak a fél ország Egérkéje?
– Kaptam névtelen leveleket, ezekben azzal is fenyegettek, hogy a Jóisten majd megbüntet engem, de nem ez az ok. Korábban sem politizáltam, ezután sem áll szándékomban. Ettől viszont még felháborodhatok azon, ha úgy irányítják az országot, hogy nem értek egyet vele, de nem tudok tenni ellene. A levelemet azért írtam meg, mert én szerettem volna megírni, egészen más helyzet lett volna, ha felkérnek rá.
– A közelmúltban érkezett egy felkérésféle is. A Magyar Olimpiai Bizottság fennállásának 110. évfordulójára rendezett ünnepségsorozat fénypontjaként a NOB elnöke, Jacques Rogge különdíjat adományozott önnek. Azaz csak adományozott volna… Mi is történt pontosan?
– Ez igazán rosszulesett. Kilenc évvel a pályafutásom befejezése után a NOB elnöke hív meg, ráadásul a Nemzeti Színházba, ahol még nem jártam – ide tényleg örömmel mentem volna, ha értesítenek. De az ünnepség másnapján, vasárnap reggel Bálint keresztapjától hallottam a dologról először, amikor telefonon megkérdezte, Krisztikém, mi van veletek? Minden rendben, mondom, erre azt feleli, ne szórakozzak, miért nem voltam ott az ünnepségen? És akkor még a MOB úgy állítja be az egészet, mintha én hibáztam volna, azt mondják, a díjátadás előtt beszéltünk, és én megígértem, hogy jelen leszek. Schmitt Pál elnök úr azóta írt egy levelet, pontosabban válaszolt az én levelemre, ebben két lehetőséget ajánlott fel, hogy hol vehetném át a díjat.
– Ha már a díjátadásnál tartunk… Jövőre, a 2006-os budapesti úszó Európa-bajnokságon legalább ebben a szerepkörben láthatjuk?
– Igen. Tóth Ákos és Laci bá’ (Kiss László szövetségi kapitány – a szerk.) már megkeresett, és mondtam, hogy a 200 női hát döntője után nagyon szívesen átadom az érmeket.
– Annál is inkább, mert a számnak még mindig ön a világcsúcstartója. Lehet, hogy a rekordját csak Zille lánya dönti majd meg? Egyáltalán, mit szólna, ha egy éles szemű edző kijelentené, hogy olyan a vízfekvése, mint az édesanyjáé volt?
– Mind a három gyerek nagyon szereti a vizet, sőt Bálint váltig állítja, hogy már úszni is tud. Ha valamelyikükről kiderül, hogy tehetséges, támogatjuk, de sem erőltetni, sem tiltani nem fogom. Egyik sem az én világom.
origo.hu
Ezt kell tudni a román elnökválasztás esélyeséről
