Miniszterelnök vigaszágon

November negyedikén, az 1956-os forradalom vérbe fojtásának évfordulóján Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy politikai profilú kereskedelmi rádió alkalmi riportereként vállal kampányhaknit. Beszélhetnénk ezzel kapcsolatban ízlésről, értelmiségi tartásról, nemzeti történelmi tudatról is – de ne beszéljünk. (Caramel énekest mindenesetre már eltiltotta rabszolgatartó televíziója a kompromittáló csevegéstől, ami akár jó jel is lehet.) Beszéljünk inkább az amerikai kampánytanácsadókról, akik (ellentétben az országgal) tényleg lendületben vannak és dübörögnek, de körülbelül annyit számít nekik ’56, mint nekünk egy új-zélandi állami ünnep. Ez egyébiránt a napnál is világosabban látszik a nagy műgonddal megtervezett, spontán produkcióként előadni szándékozott operaházi happeningből.
Minket nyerni szerződtettek, nem érzelgősködni – mondhatják erre a megfogadott spin doctorok, s a maguk szempontjából igazuk is van. Gyurcsány hovatovább beéri Orbánt a közvélemény-kutatóknál, s ez a jenki vállalkozóknak igen értékes referencia lehet majd jövőbeli kelet-afrikai vagy közép-ázsiai munkáikhoz. Az ínyenc hozzáértők értékelni fogják a bravúrt, hogy egy olyan posztkommunista kormányzat érdekében vitték végbe a felzárkóztatást, amely három év alatt nem csupán minden téren lerohasztotta az országot, amelynek keze nyomán nemcsak uniós sereghajtó és élenjáró kreatív könyvelő lett a köztársaság, de a kontraproduktív, pazarló ügyvezetés során annyi államadósságot is képesek voltak felhalmozni, mint a nyugati hiteleken élősködő petyhüdt kádárizmus egy emberöltő alatt. A Gyurcsány-féle Potemkin-ország ráadásul abban is világkuriózum, hogy még kirakati oldala sincs – hacsak nem tekintjük annak az opportunista vagy épp velejéig hazug kormányhű médiát, amely jobb meggyőződése ellenére már rég nem tájékoztatja, hanem áltatja és altatja a megtévesztett, elbizonytalanított, dezorientált választókat.
Ez a szolgasajtó képes volt október 23-ból is azt kihozni, hogy az össznemzeti ötvenhatos örökséget önös céljaira teátrálisan kihasználó Gyurcsánynak a személyiségi (szívszerelemhez való) jogai sérültek, midőn politikai ellenlábasai emlékeztették rá: nehéz úgy Nagy Imrével tegeződni, ha egyébiránt hitvesének felmenői tették el láb alól a mártír miniszterelnököt. E tekintetben a Heti Hetes nevezetű kampányműsort nem tekinteném autentikus forrásnak: ott izzadságosan próbálták bizonyítani, hogy a „Kádár Apró Dögei” szókapcsolatban a jelző csupán díszítő apróság. Ha van lelkiismeretük, a halálos ágyukon talán szembesülnek vele, mit is beszéltek. És ez csöppet sem lesz humoros: ha nem hiszik, olvasgassák Kádár János utolsó felszólalását.
Itt most nyitnom kell egy bekezdést a személyiségi jogokról: vajon lehet szerelmes egy férfiú abba a nőbe (rögtön harmadszorra), aki később előrelendítheti közéleti pályáját, netán a milliárdosok közé lódíthatja? Persze, lehet. Személyiségi joga van hozzá. Csak ne várjon érte tiszteletet. Meg ne akarjon demokrata miniszterelnök lenni. E tekintetben a kormánypárti pártlap eljárását is kifogásolom. Munkatársuk feltette nekem ezt az elvi kérdést egy tévéműsorban, konkrét példát hozva e politikai benősülésre ellenzéki oldalról is. Mire mondtam: nem, ő sem lehetne kormányfő ilyen családi háttérrel. Időközben a szóban forgó politikus más vonatkozásban is a hírekbe került, talán üzleti pozíciókat is veszített. A kormánypárti napilap e tényt meg az én elvi állásfoglalásomat viszont ok-okozati összefüggésként tálalta. Ami nem azért megdöbbentő, mert egy publicistának (aki élő egyenesben beszél) közvetlenül semmi köze üzlethez és politikához, hanem azért, mert a kormányoldalon evidenciaként kezelik, hogy köze van. Szögezzük hát le még egyszer: Gyurcsánnyal nem az a baj, hogy nem képes irányítani Cupido nyilait, hanem hogy nagyon is képes. Ezt ő is tudja meg én is. Aki nem érti, azért jön a személyiségi jogokkal, mert nem akarja megérteni, kinek a kezébe került ez a jobb sorsra érdemes ország.
Gyurcsányról személy szerint igen rossz a véleményem, de ez aligha hat az újdonság erejével. Nem kedveltem MSZP-párti elődjeit sem e tisztségben: Horn Gyula mindmáig nem számolt el azzal, miként tűnhettek el kormányzása alatt az ő pufajkás korszakára nézve terhelő iratok; Medgyessy meg piros dzsekit vett a szigorúan titkos tiszti gúnyára, ami az én szememben álnok dolog. Gyurcsány azonban más kategória hozzájuk képest. Ő nem csupán a múltunkat és a jelenünket képes tönkretenni és meggyalázni, de a jövőnket is hetedíziglen. Ha szorult belém egy csipetnyi hősiesség, az annak a kimondása: Gyurcsánynál bárki csak jobb lehet.
Ez az ember az én generációm terméke. Hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom: beszorultam Gyurcsány és Orbán közé. Ismerem minden lélegzetvételüket: még csak a levegőt veszik, s már tudom, mikor mondanak igazat, s mikor készülnek politikailag hasznosnak ítélt hazugságra. Gyurcsány mindenben Orbánhoz méri magát. Úgy érzi, méltatlanul bánt vele az élet: Orbán gyújtó hangú beszédet mondhatott Nagy Imre temetésén, ő meg kiszorult a perifériára. Gyurcsány kishitű volt, elhitte a reformer frazeológiát, a rendszer keretei között akart lépcsőfokok helyett lépcsőfordulókat ugrani. Nem jött be: vigaszágra kényszerült. Kapcsolati tőkét konvertált valóságosra, de igen rossz hatásfokkal. Közben Orbán már egy országnak volt titkos reménysége. Dobrev Klára Gyurcsány számára a mentőöv volt. Ugyan ki vetne rá követ?
Nos, én. Mert a hiúság mindig kiforrja magát. Gyurcsányt nem érdeklik a milliárdok. Őt a dicsőség érdekli. Lenyomni Orbánt, aki jó lóra tett, aki demokrata lett, akinek minden az ölébe hullott. Még a házassága is elsőre sikerült: nem kényszerült kínos korrekciókra. Most eljött a törlesztés ideje: akár 1956, sőt az ország is beáldozható, ha „a pápai gyerek” elégtételt vehet.
Csak azok a fránya irattárak ne volnának! A rendszerváltó Gyurcsány, aki „elfogadhatatlan törekvésnek” tartja a Fidesz puszta létét, voltaképpen pedig a pluralizmust, a többpárti demokráciát. Nem buta, nem visel szemellenzőt. Már akkor is tudja: ha óvatlanul büntetőeljárás alá vonják a hebehurgya Orbánékat, annak nemzetközi visszhangja lehet. Kedvezőtlen. Jönnek ezek a csökött demokraták az idejétmúlt, nem hatékony elveikkel, s verni fogják a tamtamot. Orbánt nem kell naggyá tenni: még bajom lehet vele később – lüktet a beszédes mondatok mögött.
A KISZ-nek politikai munkával kell elszigetelnie a Fideszt – vetette papírra a KISZ-Führer Gyurcsány annak idején. Csak a vak nem látja: változatlanul ezt teszi. E politikai munkához gyarmatosította a sajtót, lényegében vásárolt magának jobb sorsra érdemes pártot, szerzett autentikus feleséget. S most meg van sértődve, hogy nem hallelujázik neki mindenki.
Gyurcsányról tehát pontosan tudjuk, milyen volt pályakezdő politikusként. A diktatúrát védte egy olyan pillanatban, amikor már a tisztességes baloldaliak is csak a többpártrendszer keretei között tudták elképzelni Magyarország jövőjét. Nem akarok – szép gyurcsányi szóval – „polarizálni”, de a 2006-os választásokon minden korábbinál nagyobb a tét. A demokráciára szavazunk, vagy szabad utat adunk egy született diktátornak.