Negyvennyolc soros Biblia (2.)

Lapszéljegyzetek

Hogy mikor s hogyan került Magyarországra a Mainzban nyomtatott, majd két évvel később Krakkóban értékesített és az egyik helyi kolostorban őrzött híres Schöffer–Fust-féle Biblia, nem tudhatjuk. Lehetséges, hogy az 1638-as és az 1748-as évszám is tulajdonosváltás miatt került az utolsó lap szélére. Az első megmaradt lapon a kötet mai őrzési helyét megnevező Conventus Gyöngyösiensis felirat mellett igen-igen elmosódva még egy helynév vehető ki: Pro [Conventu] Caplo [niensi]. Ebből arra következtethetünk, hogy valószínűleg a kaplonyi kolostor részére szánták a 48 soros Biblia e példányát. Ezt a zárdát Károlyi Sándor gróf (1669–1743) alapította 1719-ben, és ő gondoskodott a rendház és templom felszereléséről is. A barátok kaplonyi templomuk kriptájában temették el alapító jótevőjüket. Lehetséges, hogy közvetve Károlyi Sándornak köszönhető a könyv Magyarországra kerülte, de az sem zárható ki, hogy csak 1748-ban jutottak a barátok a régi Bibliához, amikor a kolofon mellett lévő kivonást készítette valaki a könyv pontos korának kiderítésére.
De afelől semmi kétség nem lehet, hogy a magyar ferencesekhez csak a XVIII. század első felében került a 48 soros Biblia. Érdemes megkockáztatni, hogy az egyik könyvbejegyzésből, közvetett módon ugyan, mégis a könyv provenienciájára következtethetünk. Ez a marginália mintha azt mutatná, hogy a 48 soros Biblia a magyar ferencesek tulajdonlása előtt már az országban volt. Egy ismeretlen könyvhasználó Lukács evangéliumának (Lk 18.13) a nyilvános bűnösről és a farizeusról szóló tanításánál ennyit írt a lapszélre: Ez sem volt pápista! Vélhetően az igaz bűnbánatot gyakorló vámost hasonlította össze valaki kora katolikusaival. És ezt a bejegyzést aligha tehette katolikus olvasó! Lehetséges tehát, hogy már korábban – például 1638-ban, a kolofon melletti másik dátum idején – magyar kézbe került a könyv.
A kaplonyi rendház ebben az első formájában 1834-ig állt, ekkor a földrengés lényegében teljesen elpusztította. Talán így került a pusztulástól valamiképp megmenekedett Schöffer–Fust-féle Biblia Gyöngyösre, a rendtartomány központi könyvtárába. 1875-ben mindenesetre már biztosan a mátraalji kisvárosban volt, ekkor írta le a könyvtáros a könyvre vonatkozó ismereteit az újonnan készített szennylapra az újrakötött kötethez. Az eredeti kötés ugyanis sajnos elveszett. Ki tudja, mi veszett el vele együtt…
Hetvenöt nyugalmas esztendő következett, amelyet „csupán” néhány tűzvész, forradalom és világháború zavart meg. A kolostor, a könyvtár és benne a 48 soros Biblia sorsát azonban ezek az események csak közvetve befolyásolták. A hatalmas érték biztos tudatában őrizték e páratlan könyvrégiséget sok száz más ősnyomtatvánnyal és antikvával együtt.
Az igazi veszedelem csak 1950-ben következett be, amikor a közelgő államosítás miatt a könyv tulajdonosai attól féltek, hogy az értékes Biblia végleg megsemmisülhet, vagy lelkiismeretlen tolvajok kezén örökre elveszhet. Rossz tapasztalatuk lehetett bőven, hiszen a szerzetesrendek feloszlatása előtt már koncepciós perek, brutális politikai gyilkosságok és itt-ott lángra lobbanó könyvmáglyák is jelezték a kommunista diktatúra közeledtét. A barátok teljes titoktartás mellett készültek elhurcolásukra. Értékeiket minden rendházban igyekeztek biztonságba helyezni. Ahol kevesebb mentenivaló volt, ott a plébánia környékén élő híveknek adták oda megőrzésre a régiségeket, ereklyéket, értékesebb tárgyakat. A török időket is átvészelő gyöngyösi kolostorban azonban olyan mennyiségű történelmi emlék halmozódott föl, hogy ez nem lett volna járható út.
Horváth Zsigmond házfőnök és Karácsonyi Aladár magiszter úgy döntöttek, hogy a rendházban tanuló klerikusok segítségével a könyvtár és régiségtár értékeinek egy részét a kolostor különböző pontjain, titkos helyeken rejtik el. A szervezés tökéletes volt: a szerzetesnövendékek csomagokat adtak egymásnak, senki nem tudta, hogy amit kap és visz, mit tartalmaz, honnan jön, és mi lesz a végső helye. Erre azért volt szükség, hogy később, ha vallatnák őket, se tudják elárulni a titkot.
A konspiráció olyan jól sikerült, hogy se a szerzetesek, se az államosítók nem tudták, hol vannak elrejtve a rendház értékei. Hátborzongató a kolostor 1950 utáni története, a pusztulás mindent elért. A könyvtár maradványait a Szent Bertalan-templom melletti épületbe, majd az Orczy-kastélyba szállították, és csak 1979-ben kerülhettek vissza a funkciójától megfosztott kolostorba. Persze hamar kiderült, hogy a legértékesebb könyv, a 48 soros Biblia hiányzik. Többen is igyekeztek nyomába eredni, de sikert nem értek el. A legnagyobb erőfeszítést valószínűleg Vekerdi József tette, aki a hatvanas évek közepén egyetemisták segítségével látott hozzá az eredeti raktári rend helyreállításához és a megmaradt gyűjtemény katalogizálásához. Amennyire lehetősége volt rá, tűvé tette a kolostor épületét a Schöffer–Fust-féle Biblia után nyomozva; meghallgatott mindenkit, akinek információja lehetett a könyvről. Püspöki engedéllyel szétnézett a rendház kriptájában is, ahol friss falazás nyomaira bukkant. Végső következtetése az lett, hogy a Bibliát bizonyára kicsempészték az országból, és talán azonos a hajdani gyöngyösi könyvvel az a 48 soros Biblia, amelyet az ötvenes években bocsátott árverésre New Yorkban egy nemzetközi aukciósház.
Ezt az utat húsz évvel később magam is végigjártam. Meghallgattam mindenkit, aki még emlékezhetett a nagy könyvrejtési akcióra. A templom egyik mellékoltárának dobogója alatti lejáróban leereszkedve 1950-es eseményekre utaló nyomokat kerestem. Ez a szűk föld alatti üreg nem kripta volt, hanem osszárium, csontkamra. A halomba rakott és szivacsossá porladt emberi csontok között találtam is egy kis összeolvadt cindarabot, ami megerősíteni látszott azoknak a szerzeteseknek a visszaemlékezését, akiknek novícius korukban a csontkamrába és a kriptába kellett vinniük a gondosan lecinezett dobozokat. A Biblia és a többi eltűnt könyv azonban nem volt sehol, az egyetlen ésszerű magyarázat a külföldre csempészés és eladás maradt.
A 48 soros Biblia megtalálására 1998. április 28-ig kellett várni. Ekkor bukkant rá a rendtartomány főépítésze, Harsányi István arra az 1904 után elfalazott és időközben teljesen feledésbe merült lépcsőfeljáróra, amelyet 1950 nyarán titokban újra megnyitottak, hogy több köbméter könyvet, számtalan templomi kelyhet, érmét és egyéb értékeket rejtsenek belé. A titkos üreget aztán gondosan visszazárták, és a feledésbe merült lépcsőfeljáró negyvennyolc évig őrizte titkát.
A hosszú elzártság, szellőzetlenség nem tett jót az elrejtett könyveknek. Ráadásul 1979 után a rejtekhely fölé vécét építettek, közvetlenül a templom oratóriuma mellé. Ennek ellenére, csodával határos módon, a hatalmas könyvkupacból szinte sértetlenül került elő a 48 soros Biblia, Johannes Fust és Petrus Schöffer legszebb nyomtatványa, az egyetlen hazai példány, amelynek kalandos történetében remélhetőleg most hosszú, unalmas, sok száz évig tartó szünet következik.