A Le Mans-i kongresszus a nagy összeborulások tanácskozásaként vonul be a francia Szocialista Párt (PS) százéves történetébe. Az immár másfél éves gyötrő megosztottság olyan szintet ért el, hogy a szemben álló felek is belátták: valamit tenni kell legalább az egység látszatának megteremtéséért. A francia külvárosi zavargások napjaiban derült ki ugyanis, hogy az állampolgárok egyáltalán nem számolnak a Szocialista Párttal mint politikai tényezővel. A megkérdezettek majd 70 százaléka vélte úgy, hogy a PS-nek nincs semmilyen ötlete a válság megfékezésére, sőt még az egyébként nyilvánvaló felelősséget is elhárítja magától. Eközben Nicolas Sarkozy belügyminiszter intézkedései sikert arattak.
„Mire való a Szocialista Párt?” – tette fel a kérdést az Express hírmagazin elemzésének címében a kongresszust megelőző napokban. De jobboldali kötődéssel egyáltalán nem gyanúsítható újságok, mint a Libération, a Monde, a Nouvel Observateur is igen bírálóan szemlélték a párton belül uralkodó állapotokat és azok következményeit. Az eddig titkos megmentőként számon tartott Lionel Jospinből, a 2002-es elnökválasztási bukás után visszavonult volt miniszterelnökből sem kér a franciák 64 százaléka, ha indulni kívánna a következő államfőválasztáson.
Az Express szerint a kongresszuson elsősorban alapkérdésekre kellett megtalálni a választ: mit jelent az manapság, hogy szocialista? Hogyan, milyen módszerekkel akarják vezetésük alatt egyesíteni az egész baloldalt, ugyanis enélkül aligha lesz esélyük az elnökválasztáson. Ki lesz az a karizmatikus vezető, aki mögött felsorakozik a sokszínű baloldali tábor? A PS Európa-párti vagy Európa-ellenes? Elfogadja-e a piacot és a liberalizmust? Átoknak vagy áldásnak fogja fel a globalizációt?
Mindezekre a kérdésekre nem tud felelni egy magát többek között értelmiségi pártnak beállító tömörülés. A 120 ezer fős tagság többsége közalkalmazott, csak egy százaléka munkás, az átlagéletkor 60 év felé közelít. Most figyeltek fel arra, milyen jó lenne, ha külvárosi fiatalokból erősítenének. És persze ott vannak a vezetőik. A „kaviárszocialisták”, akik bármiről képesek beszélni órákon át, s harminc év óta kapaszkodnak a székükbe.
A Le Mans-i kongresszuson – nagyon bölcsen – elnapolták a döntést a PS elnökjelöltjéről, mert valószínűleg nem maradt volna egyben a tömörülés. Ennek a halasztásnak azonban vannak más ésszerű okai is. Másfél évvel a választások előtt dönteni az első számú jelöltről mintha elhamarkodott lépés lenne. A különböző irányzatok végül is egyetértettek: egy év múlva tartják jónak, ha megválasztják vagy – más módszer szerint – kijelölik a kiválasztottat. De nem lesz-e ez késő ahhoz, hogy a jövő novemberi döntés után fél évvel sorra kerülő elnökválasztáson áttörő sikert érjenek el? Ez maradjon a francia szocialisták gondja.
Önjelöltből nincs hiány. Kezdjük a Szocialista Párt e héten utolsó első titkári mandátumát megkezdő Francois Hollande-dal. Kétségtelenül az ő érdeme, hogy eddig egyben maradt a párt. Szövetségük megpecsételéséül látványosan kezet fogott a kongresszus előtt azzal a Laurent Fabiusszal, „az árulóval”, aki májusban a tönk szélére vitte a szervezetet az európai alkotmányról szóló népszavazáson. Fabius, a volt kormányfő „megértve a nép szavát” a nem mellett kampányolt, holott egy korábbi szocialista párti konzultáció értelmében ez tilos lett volna.
A rózsaszín elefántok csordájába, a nagy öregek közé tartozik Jack Lang, a Mitterrand-korszak volt kulturális főistene, aztán Dominique Strauss-Kahn, a volt gazdasági guru, akik már az Élysée-palotában érzik magukat. Ám a Szocialista Párt tagságának új üdvöskéje Ségolene Royal asszony, a jelenlegi első titkár társa. A közvélemény-kutatások épp őt teszik az első helyre a szocialista politikusok között az elnökjelöltek versenyében. A férje a hatodik. Ségolene jelen volt a kongresszuson, de nem szólalt fel.
Az európai alkotmány elutasítását – bár nem olyan hevesen, mint Laurent Fabius – támogatta a 2002-es elnökválasztási kudarc után alakult Új Szocialista Párt (NPS) frakció is. Itt három olyan vezető van, aki képesnek tartja magát az ország irányítására. Ez tehát az a három fő csoportosulás, amelynek programjavaslatai szintézisére Le Mans-ban összejött az 1200 küldött.
Az előzetes pártbeli szavazáson Hollande programjavaslatai majd 54 százalékot, az NPS-é 24, míg Fabius elképzelései 21 százalékot kaptak az elvtársaktól, akik amúgy itt-ott csaltak, bár ez a párttársak közötti turpisság nem befolyásolta a végeredményt, de igencsak jellemző. E „győzelemmel” az első titkár megőrizhette vezető helyét, és Fabius – emberei révén – visszatérhetett a pártvezetésbe, mert valójában a volt miniszterelnök sem vesztett. Az új szocialisták is elmondhatják magukról, hogy ezentúl semmi sem történhet a pártban a hozzájárulásuk nélkül.
Végül egy határozott baloldali program született meg, amely köszönő viszonyban sem áll a francia költségvetés nyújtotta lehetőségekkel. Kezdjük talán a legidőszerűbbnél. A külvárosi feszültségek megszüntetésére most már legalább van egységes szocialista álláspont: hosszú évekig a francia költségvetés egy százalékát a nagy lakótelepekre kell átcsoportosítani, ezzel radikálisan megváltoztatják az eddigi politikát. Vissza kell állítani a „lakossághoz közel álló rendőrséget”. A problémás negyedek oktatási intézményeiben nem lehet 15 fősnél nagyobb létszámú osztály. Ha szükséges, akkor a tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek mellé pedagógust kell kirendelni. Azonnal be kell vezetni a fiatalok munkavállalását segítő intézkedéseket.
A szociális program egyik kulcseleme, hogy a minimálbért 2012-re – Hollande ezt előbb szeretné bevezetni – 1500 euróra (jelenlegi árfolyamon 375 ezer forintra) emeljék. A most privatizálandó állami áramszolgáltatót visszaállamosítanák. Fellépnének „a tisztán pénzügyi elbocsátásokkal” szemben, amelyekkel a cégek csupán tőzsdei részvényárfolyamukat próbálják növelni. A megoldás mikéntjéről nem szóltak.
Az Európai Uniót arra kényszerítenék, hogy lépjen fel a gyárak keletebbre helyezésével, delokalizációjával szemben, a szocialisták szerint büntetővámokat lehetne kiszabni az ilyen vállalatokra. Az EU alaptörvényéről egy alkotmányozó Európa-gyűlés döntene, amelyben részt vennének a fenntartásaikat hangoztatók is. Az EU-nak politikusabbnak és szociálisabbnak kell lennie. A közmunkákkal a fiatalok százezreinek teremtenének álláslehetőséget. Franciaországban vissza kell térni a korábbi szocialista kormányzat által megállapított nyugdíjrendszerhez. „Az egész programot áthatja a valódi előremutató ötletek hiánya, a választóknak nem elég az, hogy állandóan visszakanyarodnak az egykori szocialista kabinet politikájának elemeihez” – állapította meg a Tribune de Geneve című svájci lapnak nyilatkozó francia politológus.
Most már legalább vége a mismásolás politikájának, amikor a francia választópolgárok már-már egyenlőségjelet tehettek a bal- és jobboldal politikája közé. A „szintézis” gyakorlatilag átveszi Laurent Fabius május végi „győzelmének” balos jelszavait. Az Hollande-féle pártvezetés jól felfogott érdekből magáévá tette ezt a baloldali fordulatot, úgy gondolván, hogy csak ilyen módon lehet kitörni a válsághelyzetből.
Az Új Szocialista Párt is sok programpontot hozott a szintézisbe, de az egyik alapító atya, Arnaud Montebourg a „VI. köztársaság megalapítását” sürgető javaslatait nem szavazták meg a szövegírók, így a végszavazáson Montebourg nem is vett részt. Az hollande-isták túl bonyolultnak és figyelemelterelőnek tartották a kérdést. Igaz, a végleges szövegbe bevették a parlament szerepének növelését, az elnök és a kormányfő hatalmának kiegyensúlyozását, valamint „új lehetőségek biztosítását az állampolgároknak”.
Végül is a túlélés kongresszusa átváltozott a látszatösszefogás tanácskozásává. Nem a bátrak békéje született meg, hanem az eljelentéktelenedéstől való félelem sarkallta megegyezésre az öreg elefántokat. A francia sajtóban alig találunk olyan hírmagyarázatot, amely nagyra értékelné a szintézist. Mint a Figaro című jobboldali napilap megállapította, Franciaországban alig volt olyan rendezvény az utóbbi években, ahol ennyit emlegették volna a köztársasági eszméket. Persze minden fellépésben megkapta a magáét a respublikát veszélybe sodró jobboldal. Az öszszes elefánt felszólalásában kötelező fordulat volt a köztársaság hősies védelme, a köztársaság közrendje, a köztársaság értékei, a köztársaság szociális modellje, köztársasági hazafiság, a külvárosok köztársasága – és mind-mind együtt járt a jobboldal vezetőinek, de különösen Nicolas Sarkozynek a pocskondiázásával.
Vajon meddig áll fenn az egység látszata? Fabius, aki eljátszotta a nagy békülőt, talán azért akart visszatérni a Szocialista Párt vezetésébe, mert itt kisebbségből is többet tehet, mint ha kívülről próbálkozna meg ugyanezzel. Valószínűleg felmérte, mennyire nehéz egy akolba terelni a sokfelé húzó baloldalt, így hát megpróbálja becserkészni a legnagyobbat. Olyat már láttunk a történelemben, hogy a kisebbségből lesz a többség. Hollande-ról az a vélemény járja, hogy kiválóan alkalmas a személyisége a Le Mans-i kongreszszushoz hasonló békítő folyamatok lebonyolítására. Ám hogy államelnök legyen, ahhoz nincs meg sem a karizmája, sem a temperamentuma, sem a határozottsága.
Eközben a nemzetközi szocialista körökön aggodalom lesz úrrá, ha a francia baloldal szóba kerül. A rossz érzés akkor hatalmasodik el, amikor a franciaországi helyzetet összehasonlítják a környező országokéval. Hol van egy olyan baloldali vezér, mint Olaszországban Romano Prodi vagy Spanyolországban Zapatero? Prodi előválasztásánál az olasz baloldal képviselői 4,3 millióan szavaztak, míg a francia szocialisták párttagsága 120 ezer körül van. A németeknél, igaz, megbukott a szociáldemokrata Schröder, de mégis az ő Agenda, 2010-es tervét használja fel alapként a nagykoalíció. Hallottak ilyen átfogó baloldali elképzelésről francia földön?
Mindenesetre egy időre sikerült lecsillapítani a belső viszályt, megállítani a francia szocialisták mélyrepülését.
origo.hu
Orbán Viktor: Csődbe vinné az országot Ukrajna uniós csatlakozása
