(sírjunk vagy kacagjunk…)

Én nem tudom, hogy a politika úri huncutság-e, s a politikai talentum nem több és nem egyéb, mint a választópolgárok megnyerésének képessége. Nyilvánvaló tény, hogy az úgynevezett jobb- és baloldal hatalmi harca, győzelme vagy veresége csak a populáció egy csekély részét érinti személyesen és közelről. Ezt a töredéket holdudvarnak szokták nevezni.
Nem tudni, hány személy tartozik az érintett körbe. Ha azt mondom, talán a lakosság tizedéről van szó, lehet, hogy tévedek, de valószínűnek látszik, hogy a közvetlen politikai-baráti-pártfogói kapcsolat tovább nem terjed. Annyi biztos, hogy az értelmiségi és üzleti elit rendelkezik bizonyos politikai kapcsolatokkal, támogatást nyújt, s cserébe támogatást kap innen vagy onnan. Ez a támogatás természetesen nem mindig anyagi természetű, s nem minden esetben jelent anyagi függőséget. Az érintett elit csúcsán helyezkednek el azok, akik képesek az egymással mereven szemben álló politikai csoportosulások mindkét részével szívélyes kapcsolatokat fenntartani. Őket „függetleneknek” is nevezhetnénk, ha magatartásuk mögött nem rémlene fel az önérdekű számítás jelenléte, amely figyelembe veszi, hogy kormányok megbuknak, majd újra hatalomra kerülnek. A holdudvar szűkebb körein kívül helyezkednek el azok, akik valamely módon érzelmileg vagy értelmileg kötődnek az egyik vagy másik párthoz, s rokonszenvük hosszan kitartó, már-már megingathatatlan. Természetesen ennek az érzelmi és szellemi kapcsolatnak is különböző fokozatai vannak, de lényegében az elkötelezett hívek megnyerésével a politikusoknak nem kell bajlódniuk, s nincs különösebb szükségük huncutságra. Azonban a populációnak – főleg a magyarnak – van egy olyan tetemes része, amelyet az elvek és ideológiák lényegében hidegen hagynak, sőt bizonyos hányad úgy gondolja, hogy a választási részvételtől eltekinthet, mivel aktuális rokon- vagy ellenszenve nem olyan erős, hogy a véleménynyilvánításnak értelmét látná. A választási kampányküzdelem valójában ezekért a bizonytalan szavazókért és ingadozó választópolgárokért folyik.
A magyar helyzet – tudatlan vélekedésem szerint – abban különbözik a nyugati demokráciákban tapasztalhatótól, hogy a baloldalnak, főként az MSZP-nek a saját szavazóbázis kialakításával lényegében nem kellett bajlódnia. Stabil szavazóinak jelentős részét még a Kádár-korszak mintegy harmincesztendőnyi folyamatos és erőszakos kampányának köszönheti. Ez a kampány, amely teljes mértékben átjárta a társadalmat, a negyven év feletti korosztályban szemmel láthatóan mély nyomokat hagyott. Ennek általános alanya az egyszerű vagy szegény ember, akit a szocializmus tündöklésének idején nehezen átlátható álmegbecsülés övezett, mint magát a „dolgozó népet”. Gyurcsány milliárdos létére pontosan érzi ezt, jószerint ezen a húron játszik. Erről szól a szegénység elleni küzdelem szlogenje. Ugyanakkor, ha Orbán Viktor megpróbálja ezt a választói csoportot megszólítani, azonnal a Kádár-kori populista vád éri a Kádár-kori populisták szájából. Ez nagy méltánytalanság, de az egyszerű emberek bizonyos részének szeme képtelen arra, hogy rányíljon. A szavazókedv és a pártpreferenciák ingadozása, az MSZP bázisának masszív volta azt látszik bizonyítani, hogy Kádár János jól kampányolt, s az örökébe lépő haladó magyar értelmiségi és politikai elit immár közel húsz éve az általa lerakott alapokra építkezhet büszkén, bátran, igazságosan.
Hogy ez kacagni vagy sírni való-e, én nem tudom…