Évtizedeken át még csak szót sem lehetett ejteni a délvidéki magyarok lemészárlásáról, Belgrádban ráadásul hivatalosan ma sem népirtásról, hanem felszabadításról beszélnek. Az utóbbi években a hozzátartozók egy-egy szerény méretű kereszt felállításával emlékeztek meg halottaikról, ezeket azonban rendre ledöntötték, a gyászolókat pedig megfenyegették.
Matuska Márton újvidéki író – aki A megtorlás napjai címmel írt könyvet a történtekről – azt meséli: csak szűkebb környezetében huszonhét tömegsírról tud, valójában azonban ennél sokkal több létezik, amelyek máig feltáratlanul őrzik a legyilkolt magyarok csontjait. „Nevekkel kellene igazolni, kik a halottaink, az adatokat rejtő levéltárak azonban máig nem nyíltak meg” – mondja a magyarok tragédiáját kutató író. Pedig tudni lehet, hogy az 1944-ben katonai közigazgatás alatt állt térségben Tito katonái nyilvántartást vezettek mindenről, így az áldozatok nevéről is. Mivel azonban Belgrád mindeddig nem segített a tények feltárásában, csak a rémtettekről szóló beszámolók alapján áll össze valamennyire a kép.
Fekete Jánosra, a Tisza-parti Zsablya mesteremberére többen is emlékeznek. Mint mesélik, a férfi bűne nem volt más, mint hogy 1944. október 23-án a partizánok felszólítására nem volt hajlandó azonnal bemenni a községházára. A zsablyai mestert nem kérlelték, azonnal kivégezték, holttestét pedig napokig nem engedték elszállítani a település utcájáról. Zsablyáról aztán – éppúgy, mint Csurogról és Mozsorról – minden magyar eltűnt. Ötödüket lemészárolták, a többieket fogolytáborokba terelték, majd elűzték. Az életben maradt asszonyokkal aláírattak egy lepecsételt iratot, amelyben az állt, hogy a kollektív bűnösnek tekintett magyarok soha többé nem térhetnek vissza otthonukba. A házakat és az ott maradt ingóságokat szerbeknek osztották ki, Belgrádnak pedig nyilván kényelmetlen lett volna, ha később valaki kárpótlást követel.
A tényekhez tartozik, hogy az 1942 elején, azokon a bizonyos „hideg napokon” a Délvidékre bevonult magyar csapatok több mint négyezer, főleg szerb nemzetiségű embert öltek meg. A gyilkosságokra hamar fény derült, a bűnösöket pedig felelősségre vonták. Két és fél évvel később azonban így sem maradt el a megtorlás, a szerb partizánok házról házra járva szedték össze a magyarokat, akiket megkínoztak, majd – ahogy a kilencvenes évek közepén Boszniában – a velük megásatott tömegsírokba lőtték őket.
Sajnálatos, mondja Matuska Márton, hogy a történteket ma is sokan próbálják elkenni, például azzal, hogy tartományi kérdéssé degradálják tízezrek tragédiáját. Igaz, az újvidéki parlament az összes áldozat felkutatására létrehozott vizsgálóbizottsága is súlyos megállapításra jutott, kutatásaik során azonban nem választották szét a magyar és más etnikai hovatartozású, például német áldozatok ügyét.
Ma a Csurog község határában lévő tömegsír felett egy szeméttelep üzemel, s a szerb hatóságok még tavaly is azzal tagadták meg a megemlékezéshez szükséges engedély kiadását, hogy az áldozatok „fasiszták” voltak. Így aztán csak egy kis keresztet állítottak a halottak emlékére, amit azonban eddig még mindig ledöntöttek. Zsablyán 1997-ben megfenyegették az emlékezőket, idén azonban így is elhelyeztek – rendőrségi megfigyelés mellett – egy akácrönkből készült kis emlékművet.
„A hangsúly az áldozatoknak járó végtisztességen, s nem a tettesek elszámolásán van” – szögezi le Matuska Márton, hozzátéve azonban, hogy követeléseiket csak akkor veszik komolyan Belgrádban, ha Magyarország is támogatja törekvéseiket. A magyar Országgyűlés egyelőre annyit tett, hogy elfogadott egy határozatot, amelyben szorgalmazta Szerbia segítségét a kutatómunkában. Kis lépés ez a múlt lezárása irányában, mégis említésre méltó, hiszen ez volt a magyar állam első hivatalos megnyilatkozása a népirtás ügyében.
A hozzátartozók és halottak emlékét felelősséggel őrzők csak annyit kérnek, ami egy uniós tagságra pályázó európai országban mindenkinek jár. Mint Matuska Márton könyvében fogalmaz: „Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, feléjük telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok. S amikor mindez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mindezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége.”
Az író szerint az évfordulókon az érintett települések mintegy negyven százalékában tartanak kisebb-nagyobb megemlékezéseket. Némelyiken ma már akár több ezren is részt vesznek, sok helyen azonban nincs senki, aki emlékezhetne. Budapesten november 27-én, vasárnap a Szent István- bazilikában Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök celebrál misét, több száz délvidéki zarándok jelenlétében.
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
