Városligeti történet

Mintha lángra lobbant volna körülöttem a Városliget. Égnek a fákon a búcsúzó levelek, mintha erejét fitogtatná a természet. Utolsó lobbanása ez, maholnap megérkezik a zimankó, reggelente már fagyos szelek vicsorognak. Búcsúzni jöttem le most, hogy végigjárjam a liget kanyargós útjait. Talán utoljára, mert törékeny az élet. Minden bokorhoz, fához, padhoz fűz valamilyen kedves emlék. Életem legszebb napjait töltöttem hűs árnyai alatt, padjain emlékezve a vad viharokra.
Labdáztam itt önfeledten a fiammal, kerékpározni tanítottam útjain az unokámat, ültünk csendes alkonyatokon valamelyik padján a feleségemmel, s most itt tol barátom, Attila a tolókocsin, mert képtelen vagyok a járásra.
Van egy félreeső zuga a ligetnek, ahová hajléktalanok költöztek be. Lassan azok is új szállást keresnek majd maguknak a hideg elől. Ma még ott látom ideiglenesen felállított sátruk előtt a bozontos kutyát is. Ágyuk nincs, csak egy kis vacok, de egy rokkant konyhaszéken a sátor előtt üldögél a sátorlakó, és előtte pihen a levegőbe szimatolva kutyája. Szeretném megsimogatni a fejét, szólni hozzá a hűségről, mert megérdemelné. Ragaszkodó szívével ide is követte a gazdáját.
Nem házat őriz, mint sok ezer társa a világon, hanem az emberi nyomorúságot. A szemébe néznék a hűség okát keresve, de nem enged közel a nyomortanyához. Ránk vicsorog. Morog is, talán az életét is feláldozná a gazdájáért, aki dob neki olykor egy kis száraz kenyérdarabot, amelyet valószínűleg a kukák mélyéről kotort elő. Ha a kutyákat ki lehetne tüntetni hűségérmével, akkor ennek a hontalan ebnek ítélném az első medáliát. Neki nem adatott meg, hogy a házat őrizze a hívatlan betolakodóktól, elkódoroghatna, mint sok más társa, itt hagyhatná a nyomortanyát, de a kötelességérzet erős lánca ide köti.
Tőle is búcsúzom, lehet, hogy ő sem éri meg az új tavaszt, és öreg, hajléktalan gazdájával együtt örökre elköltözik. Intek felé, s tovagördülünk a legközelebbi padig, ott szoktunk mindig megpihenni. Attila kisegít a kocsiból, a padra kuporodunk. A ligetben minden padnak külön története van arról, hogy ki pihent meg rajta.
Mesélik, hogy az útkanyarban, azon a támla nélküli, összefirkált padon várta mindennap ebédidőben a sarki fodrászlányt János, a postás. Akkor ért a Városligetbe postakihordó útján. Itt ültek ők ketten néha összebújva. Aztán félbeszakadt az idill, a postást más körzetbe helyezték, és nem ért rá délben itt enyelegni.
Jár erre vasárnaponként alkonyatkor egy fejkendős néni. Leül az egyik padra, régi emlékeket idéz. Valaha a férjével érkezett, de Istvánt egyszer csak behívták katonának. Háború volt. Kivitték csapattestét a Don-kanyarba. Nem jött vissza, ottpusztult. Hősi halált halt. A felesége azóta is minden vasárnap kijön ide, leül a padra, és beszélget vele suttogva. Néha talán úgy érzi, hogy a férje kezét fogja.
A nagy platánfa közelében áll az a pad, ahová egy kisdiák, Péterke volt a neve, kivezette mindennap a nagyapját. Aztán érte jött és hazakísérte. Iskola után. Egyik nap rossz kamaszok járták a ligeti utakat, fákat, bokrokat törtek, hangoskodtak, s a padon ülő öregembertől elragadták a botját és kettétörték.
Ült az öreg szomorúan, várta az unokáját, de az nem volt elég erős, hogy hazasegítse. Kellett egy bot is hozzá. Péterke körbefutotta a ligetet, végre talált egy botos öreget valamelyik padon. Könyörgött, adja kölcsön a botját, visszahozza becsületszóra. Az öreg hitt a könnyes szemű fiúnak, s az be is tartotta a szavát, hazatámogatta a bot segítségével a nagyapját, majd visszahozta a botot. Ekkor érett szavahihető férfivá.
Hazafelé megállunk ennél a padnál, feltekintek egy platánra, már alig van levele. Eszembe jut Babits egyik verse, amelyben felsikoltott: „óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Kitámolygok a kocsiból, átölelem a fa derekát, így búcsúzom tőle. Lehet, hogy többé nem találkozunk? De ahogy magamhoz ölelem, érzem törzsében az életet. Mintha hallanám is, szól hozzám, s az egész liget azt kiáltja most ujjongva, dacolva a téllel: Feltámadunk! Feltámadunk!