Az utolsó töltény

Már a cím is elárulja szerzője valódi célját. Az utolsó tölténnyel odapörkölni, ha lehet, mindenkinek. Moldova György Kossuth-díjas író, vagy ahogy annak idején Eörsi István nevezte, Moldova író most adta ki önéletrajzi töredékeinek hatodik kötetét. Más visszaemlékezések megjelennek hatszáz oldalon, és a szerző letudja egész életét születésétől a tisztes öregkorig. Moldova ennél sokkal okosabb, született üzletember. Aki megvette az első kötetet, szalad a pénze után, és mostanra a hatodik töltényért adja ki a 2200 forintját. Nincs is semmi bajom ezzel a tárral, de még mindig csak a rendszerváltás éveiben járunk, hol vagyunk még napjainktól, amikor Moldova a Nap-keltében reklámozza könyvét, jókat kacarászik Verebessel, isteníti Kádárt, és Rákosihoz hasonlítgatja Orbán Viktort. Minimum húszezer forintjába kerül majd annak, aki az egész Moldova-horizontot látni akarja. Ügyes.
Nem érdemes írói visszaemlékezéseken nyűglődni, ki, miért és hogyan látta az elmúlt évtizedeket, annyi bizonyos, hogy Moldova György nem egy született filantróp. Önéletrajzában, akár könyveiben, csupa áruló, betegesen megalkuvó, rossz és még rosszabb jellemű sunyi alakok vonulnak el a szemünk előtt. Kivéve a mamáját és az egy Kardos Györgyöt, a Magvető volt igazgatóját, akit Moldova tökéletesnek és Grál-lovagnak lát, ami Kardos ’56 előtti tevékenységét ismerve némiképp elgondolkodtató.
Moldovát fejezetenként elárulják, hajdani barátaiban, nőiben, sorban csalódik, nem akad ember a környéken, akibe némi rokonszenv szorult. Valahogy a tőle jobbra állók a legrosszabbak, Csurka István, Agárdy Gábor, de Kerényi Imre is sorra kerülnek. Utolsó könyvének 31. oldalán pedig a saját nevemet olvasom. Érdekes szövegösszefüggésben. Hogy az olvasó tudja, Moldova megírta regényes és kibővített formában Che Guevarának azt a bolíviai naplóját, amelyet Arguedas bolíviai belügyminiszter csempészett ki annak idején az országból. Moldova Naplója vegyes fogadtatásban részesült, rossz kritikákat kapott. Majdnem diplomáciai botrány is kerekedett belőle. Nekem tetszett a könyv, részben, mert akkor még szerettem Moldovát, részben, mert csodáltam Guevarát. Abban az időben a Magyar Ifjúságnál dolgoztam, írtam hát róla egy kritikát, amelyben teljes mellszélességgel megvédtem Moldovát. Főszerkesztő-helyettesem kiábrándított, és közölte, a szerző tajtékozva telefonált a kritika olvastán. Szerettem volna személyesen beszélni vele, de nem állt szóba velem. Néhány évvel ezelőtt a Nap-keltében találkozva felhoztam neki a félreértést, mire legyintett, és azt mondta: Maga levágta a könyvemet. Azt hajtogatta, mennyit ártottam neki.
Meglepetésként ért, hogy könyvében miként emlékezik meg erről: „A Magyar Ifjúság, a magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség hetilapja egy háromoldalas emlékezést közölt Che Guevaráról, már nem tudom, milyen alkalomból. A cikket Seszták Ágnes jegyezte, aki már akkor is rejtett kommunistaellenes érzelmeket táplálhatott magában, a rendszert belülről, a pártsajtóban közölt szándékosan alacsony színvonalú írásokkal igyekezett megingatni… Az ő tollából származó három egész oldalt elolvasni meghaladta volna erőimet, úgy gondoltam, a Naplót valahol az anyag derekán vágja le, egyenest oda is lapoztam…” És a többi.
Moldova, író! Nem térek ki arra, hogy ha ön még egy könyvéről szóló cikket sem képes elolvasni, honnan tudja, én milyen „színvonalat” képviseltem a Magyar Ifjúságnál? Ám ön egy téveszme rabjaként 1983 óta táplál ellenszenvet irányomban. Meg nem értettsége és sértődöttsége tehát ilyesféle kőkemény tényekből rakódik össze.
Ami pedig az el nem olvasott Guevara-kritikát illeti, ön összekeveri egy jóval később született írásommal, amely a „sekélyes pártsajtón”, azaz a Magyar Ifjúságon kívül a kilencvenes években még egyszer megjelent az ön által nyilván szélsőjobboldalinak címzett Pesti Hírlapban is. Megjegyzem, akkor pedig az úgynevezett törzsökös magyarokkal gyűlt meg a bajom miatta. Guevarával valahogy nincs szerencsém.