Jogállamban élünk, elvileg tehát a törvények uralma felsőbbrendű, mint az azokat alkalmazóké; legyen itt szó akár magánemberről, akár hivatalról. A hatalmi ágak is különváltak, nincs tehát formális beavatkozási lehetőség a törvények uralmának megrendítésére. Mégis a demokráciákban is folyamatosan napirenden van az emberi jogok védelme. Mi ennek az oka?
– Egyrészt igaza van, hiszen tényleg van egy parlamentáris demokrácia szabályai szerint kialakított jogrendszerünk. De azért a képlet nem ennyire egyszerű. A rendszert ugyanis emberek tartják működésben, az ember márpedig esendő, hibázik, egyes esetekben aljas is, főként ha hatalmat kap a kezébe. Így aztán mindenki tud történeteket mesélni arról, hogy miként packázott vele a hivatal, a rendőr vagy a portás. Kis hatalmak összpontosulnak nagyon sok, igazából sokszor közvetlen felső kontroll nélkül dolgozó ember kezében, és ez mindig ad alkalmat visszaélésekre. Még nehezebb helyzetben vannak azok, akiket etnikai hovatartozásuk, vallási, világnézeti meggyőződésük miatt ér inzultus. Az ilyen esetek ellen külön és kiemelten kell küzdeni, mert sokszor éppen a jogállam működtetői élnek vissza a joggal. Ezért képez külön kategóriát az emberi jogok védelme. A hatalom ellenőrzése, a civil kontroll a hétköznapokban akkor is nagyon fontos, ha nem jár intézkedési jogosítványokkal. Most, amikor az ENSZ-t sem engedik be a kubai támaszponton lévő amerikai börtönbe, az emberi jogok helyzete az egypólusú hatalmi világban nagyon elnehezült. Talán ezért van, hogy egyetlen emberi jogi szervezet sem emelte fel még a szavát azon új keletű amerikai és izraeli gyakorlat ellen, hogy bekötik foglyaik szemét. Ez ugyanis tökéletesen kimeríti az embertelen bánásmód fogalmát.
– Ön szerint mi az oka annak, hogy az emberjogi szervezetek – legalábbis Magyarországon úgy tűnik – többnyire a liberális oldal mellett sorakoznak fel?
– A liberálisok szívesen és előszeretettel vállalnak fel minden olyan kezdeményezést, amely fedezéket nyújthat az általuk kommunikált személyes szabadságjogok legaberráltabb formáinak is. Így – nem mellékesen – a jogvédő szervezetek is arról az oldalról remélhetnek jelentős pénzforrásokat. Ezzel együtt jár például az, hogy a Magyar Helsinki Bizottság, amelynek munkatársa voltam, személyes szálakkal is kötődik az SZDSZ-hez.
– Erre éppen ön az egyik élő példa. A rendszerváltás idején tevékenyen részt vett az önmagát liberálisnak valló ellenzéki csoport, az SZDSZ munkájában. Előtte meg a pártállami tanácsrendszert erősítette munkájával.
– Mindkettő igaz. De én jogászként a tanácsrendszerben is az állampolgárt védtem, talán kissé naivan a közszolgálati munkát én a köz szolgálataként fogtam fel, ez számos konfliktust szült. Nyolc év után el is távolítottak. Párttag például sosem voltam.
– Meglepődnék, ha a tanácsnál dolgozó fiatal Somogyi elvtársat nem akarták volna rábírni a belépésre.
– Először a szakszervezetbe kellett volna belépnem, a párttagság csak ezután jöhetett volna. Kisvárosi tanácsi osztályvezető, vb-titkárhelyettes voltam. A tanácselnök hivatott, és kérte, hogy lépjek be a szakszervezetbe, jelezve, hogy a városi pártbizottság utasítására cselekszik. Erre elmondtam, hogy úgy tudom, a szakszervezet a dolgozók érdekeit védi a hatalommal szemben. Viszont Magyarországon a hatalom a dolgozó népé – akkor most önmagát védi önmagától? Ezen meglepődött, de volt válasza: hát a helyi hatalomtól is védi a szakszervezet a dolgozókat. Annyit válaszoltam csak: a helyi hatalom meg mi vagyunk itt a városi tanácsnál, most álljak be a szakszervezetbe, megvédeni a beosztottaimat saját magamtól? Ezzel lezárult a vita. Ráadásul folyamatosan lobogtattam egy MSZMP KB-határozatot, ami kimondta, hogy a jogos egyéni érdek az közérdek. Akkor, amikor a közérdekre való hivatkozással folyamatosan elnyomták az egyéni érdekeket. Nem örültek, hogy nem engedtem feledésbe merülni ezt a passzust, de nem tudtak ellene tenni. Csak alkalmaztam a jogot. Emellett ambiciózus jogászként a vállamra vettem a munka dandárját, ezért nem küldtek el, de fizetésemelést, jutalmat nem kaptam.
– A rendszerváltáskor miért pont az SZDSZ holdudvarához csapódott?
– Ennek vannak előzményei. 1976 karácsonya előtt a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság állambiztonsági szervétől kaptam egy „rendőrhatósági figyelmeztetést”, amellyel hivatalosan is rám tették az ellenzéki bélyeget. Ennek következtében két hónap múlva már el is távolítottak a közigazgatásból, de még öt év múlva is volt hatása: az akkori igazságügyi minisztérium nem járult hozzá, hogy ügyvédként dolgozzam. De ekkor már, 1981-ben útjára indult a hamarosan legendás ellenzéki lapként számon tartott Beszélő című kiadvány, amit akkor természetesen csak szamizdatként terjeszthettünk. Itt jelentek meg írásaim, ez egy olyan szellemi kör volt, ahol a későbbi rendszerváltó értelmiség nagyon sok figurája megjelent. Én akkoriban Salgótarjánban dolgoztam, de szinte hetente kellett Budapestre jönnöm, különböző, a munkámból adódó ügyek miatt. Az ilyen „kirándulások” alkalmával egyre többször találkoztam az akkor formálódó demokratikus ellenzék, a későbbi SZDSZ vezető személyiségeivel. Ez – a közös munkán túl – sokszor védelmet jelentett. Nekem mint vidéki jogásznak nem voltak meg a megfelelő kapcsolataim, de ezek a pesti értelmiségi, nagyon művelt és intelligens fiatalemberek nagyszerű kapcsolatokkal és ismeretekkel rendelkeztek. Az akkor már több módon is megnyilvánuló ellenzéki tevékenységem miatt később, 1984-ben például a rendőrség előállított, házkutatást tartott a lakásomban, és büntetőeljárást indított ellenem. Ezt másnap már be is mondta a Szabad Európa Rádió. Ez pedig Kőszeg Ferenc, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Magyar Bálint, Rajk László és a többiek kapcsolatának volt köszönhető. Ellenzékiként 1986-ban, a forradalom harmincadik évfordulóján pedig körbejártuk a keleti blokk országait, és az ottani ellenzékiekkel aláírattunk egy dokumentumot, amely kimondta: 1956 ütötte az első rést a kommunizmus falán. Ekkor voltam Pozsonyban Duray Miklósnál, átbeszélgettünk egy egész éjszakát. Ő például megjósolta azt, amit nem hittem, hogy a szabadság nem fogja megoldani a határon túli magyarság gondjait. Igaza lett. De visszatérve: akkor még nagyon őszinte és tiszta kezdeményezésnek tűnt mindaz, ami aztán az SZDSZ-szé vált. A Beszélő egyharmadát a belpolitikai események, egyharmadát az ’56-os események feldolgozása, a harmadik harmadát pedig a határon túli magyarok helyzete tette ki. Később, 1988-ban megalapítottuk a Független Jogvédő Szolgálatot, amelynek vezetője lettem. Heti két napon ingyenesen adtunk jogi tanácsokat elsősorban azoknak a hozzánk fordulónak, akik valamilyen módon a hatalommal ütköztek, amit persze a hatalom rossz néven vett. Be is hívattak egyszer, és faggattak, hogy akkor ez most micsoda, ám nem lehetett fogást találni rajtunk. Azt nem tilthatták meg, hogy ingyenesen jogi segítséget nyújtsunk. Azonban a rendőrállamban ez akkor sem számított jó pontnak – nem mintha jó pontokat akartunk volna gyűjteni.
– Ez volt az elődje a Magyar Helsinki Bizottságnak?
– Hellyel-közzel. Kőszeg Ferenccel, a bizottság vezetőjével az ellenzéki körökön belül ismerkedtem meg, a Független Jogvédő Szolgálat pedig 1990-től az SZDSZ jogsegélyszolgálatává vált. Kőszegnek 1994 januárjában eszébe jutott, hogy fel kéne támasztani a Csipkerózsika-álmát alvó Magyar Helsinki Bizottságot, amely az egyik legrangosabb nemzetközi jogvédő szervezet magyarországi tagszervezete, sőt mondhatom, a bástyája, hiszen egyik ország helsinki bizottsága sem működik olyan intenzitással, olyan eredményesen, mint a magyar. Addigi tevékenységem alapján pedig Kőszeg hívott dolgozni az emberi jogi tanácsadó iroda vezetőjének. A közelmúltig ott is dolgoztam. Ám lehetetlenné vált a helyzet. Sok minden változott az SZDSZ-ben is.
– Bővebben is kérdezem majd a Magyar Helsinki Bizottságról, de ha már itt tartunk, jobban érdekelne az SZDSZ története. A kívülről szemlélődő ember számára két nagy törés volt a párt történetében. Az egyik az 1990-es választási vereség, a másik az 1994-es kormányra kerülés. De a háttér máig nem világos sokaknak – illetve hát világos, a jelekből, a párt magatartásából visszakövetkeztethető. De engem most az érdekelne, belülről hogyan nézett ez ki.
– Valóban, az MDF győzelme letaglózta az SZDSZ-t. Nagyon támogatott párt voltunk, a legradikálisabb antikommunista programmal. Elég talán csak annyit mondani, hogy a nyolcvanas évek legvégén még Csurka István is azt mondta, hogy nem kéne kizárni az MSZP-vel való kormányzati együttműködést. Ha nem is puhagerincűnek, de legalábbis puhának éreztük az MDF-et. Talán a választási vereség hatására kezdődött el annak az irányzatnak az erősödése az SZDSZ-en belül, akik úgy gondolták: nem is kell tömegpártként működnünk. Emlékszem Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság jelenlegi vezetőjének egy mondatára, amelyet az elbukott választás után mondott: „Ki akar ebben a córeszben (értsd: a zsidókat sújtó baj, bajok – a szerk.) rabbi lenni…?!
– Talán három évvel ezután jelent meg a Beszélőben egy Bauer Tamás-interjú, amelyben a szabad demokrata politikus – ha jól emlékszem – nagyjából így fogalmaz: egyebek mellett azért lett Kuncze Gábor a párt miniszterelnök-jelöltje, mert felmenői nem zsidók és nem kommunisták. Ezek szerint az SZDSZ – ahogy Bayer Zsolt fogalmazott egy akkori publicisztikájában – származás alapján választott?
– Nem tudom, de tény, hogy 1990 után gyakorlattá vált az állandó antiszemitázás. Noha ennek semmi alapja nem volt és ma sincs, mert társadalmi jelenség szintjén szóba sem jöhet az antiszemitizmus Magyarországon. Persze antiszemiták vagy még inkább zavaros fejű hőzöngők, például „futballdrukkerek” vannak, mint mindenütt a világon. Szabó Albert, Bácsfi Diana és maroknyi követője is van, volt, de ezek könnyen átlátható politikai provokációk, társadalmi támogatottság nélkül. Talán ön is emlékszik még rá, hogy egy Hanákné nevű aszszony a kilencvenes évek elején feljelentést tett, hogy becsöngettek hozzá, szidalmazva zsidózták, és egy késsel beszúrtak a nyitott előszobaablakon. A kihallgatások során egyre több ellentmondásba keveredett, végül bevallotta: csak kitalálta a történetet. Ilyen Hanákné-ügyek többször is akadtak.
– Az SZDSZ-ben egyébként téma volt az, hogy a vezetők között több zsidó származású is van?
– Nem, és ez a nem zsidókat sem érdekelte soha. Nem volt se szempont, se téma. Legfeljebb olyan szinten, hogy amikor elemeztük a választás eredményeit, akkor szóba került a miniszterelnök-jelöltek, Antall József és Kis János televíziós vitája. Az SZDSZ-vezérkarból többen úgy vélték: a vereség egyik oka talán az is lehet, hogy Antall dzsentri, úriemberi megjelenésével szemben az ugyanannyira higgadt úriember, de láthatóan zsidó származású Kis Jánost „léptettük fel”. Egyébként Kis János mondta is, hogy a rossz történelmi tapasztalatok alapján talán nem is lenne helyes, ha Magyarországon ismét zsidó származású miniszterelnök lenne.
– Kanyarodjunk el ettől a témától, érdekelne ugyanis egy akkori esemény, amit ön elég közelről látott: a taxisblokád. Azóta rebesgetik, hogy Pető Iván állt a megmozdulás mögött.
– Akkoriban már az SZDSZ jogsegélyszolgálatának vezetője voltam, és a pártközpont volt a munkahelyem. Az tény, hogy a blokád idején a taxisok két vezetője megjelent a párt székházában, és tanácsot, segítséget kértek. Felvezettem őket Pető Iván irodájába. A Petővel folytatott tárgyalásukról nem tudtam meg semmit később sem. Biztos, hogy nem az SZDSZ kezdeményezte a blokádot, de később ráültek a hullámokra, emlékszik még talán, nyilatkozatban biztosították szolidaritásukról az utat elzárókat. A szervezési módszerek azonban inkább a titkosszolgálatokra utaltak. Akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, a taxis URH-n történő szervezés inkább a „cég” munkamódszereire jellemző. De hogy jól jött az SZDSZ-nek, és ezt ki is használták, az biztos. Senki nem sikított ott akkor a rend helyreállításáért.
– Volt azért egy másik vonulat is a párton belül, mely elkötelezettebb volt a nemzeti-polgári értékrend iránt. Az első ciklus közepe táján e két erő nyíltan is összecsapott egymással.
– Sokáig bíztunk a változásban. A választások után már kezdett látszódni a két nagy ideológiai tábor közötti törés. Talán jellemző, hogy még 1990-ben, amikor az ügyvivői testület titkáraként jelen lehettem a legfontosabb döntéseknél – persze a 11 fős csapat 5-6 tagja a testületi ülés előtt összeült egyikük lakásán, és előre, jó bolsevik módszer alapján megbeszélték, hogy milyen döntést hozzanak a formális ülésen –, szóval a választások előtti egyik ilyen ülésen javasoltam, hogy miután az ország minden részén vannak alapszervezeteink, kérdezzük meg tőlük, hogy mit szeretnének, milyen elképzeléseik vannak a társadalom átalakítását illetően. Tamás Gáspár Miklós erre, kissé lesajnálóan, közölte, hogy nekünk nem az a dolgunk, hogy azt csináljuk, amit az emberek akarnak, hanem majd mi mondjuk meg nekik, hogy ők mit csináljanak. Ez a szemlélet azóta is meghatározza a pártot.
(Az interjút holnapi lapszámunkban folytatjuk.)
origo.hu
Szijjártó Péter: Nem az ukrán elnök, hanem a magyar emberek döntik el, hogy Ukrajna csatlakozhat-e az EU-hoz
