New Yorkban Püski Sándor megjelentette Kutyaszorító című könyvét Csoóri Sándor előszavával. Milyen hatással volt ez a magyar belpolitikára?
– Több dimenzióban is érezhető volt a hatás. Nemcsak plakátokat, röplapokat ragasztottak Budapest utcáin a magyar kisebbség védelmében, védelmemben az Orbán Viktor korosztályához tartozó fiatalok, de a mű a Magyar Írószövetségben is elindított egy polarizálódási folyamatot. Három író – Csurka István, Cseres Tibor és Mészöly Miklós – vett részt a Pozsonyban zajló tárgyaláson 1983. január 31-én, amelyben az államrend felforgatásával vádoltak. A peremmel egy időben jelent meg a Kutyaszorító Csoóri Sándor előszavával, aki óriási kockázatot vállalt ezzel. Egyszerre négy nem akármilyen író került kapcsolatba az ügyemmel. Rajtuk keresztül vált az én kirakatperem bizonyos fokig a magyarországi belpolitikai folyamatok erjesztőjévé is. A könyvemre és a perre reagálnia kellett az akkori MSZMP-nek. A magyarországi hivatalos reakció egyik változata az volt, hogy megíratták az Élet és Irodalomban a véleményüket, amelyet Hajdú János jegyzett. A párt nem egy embert bízott meg a cikk megírásával, hanem többet is, de Hajdúét tartották a legmegfelelőbbnek. Volt olyan újságíró, aki visszautasította a feladatot.
– Kiket bíztak meg, és ki utasította vissza?
– Több névről tudok, tudom azt is, ki utasította vissza a feladatot, de akkori tetteiket, kilétüket nincs jogom felfedni. Mindenesetre az engem elmarasztaló és a csehszlovákiai magyar kisebbséget megtagadó cikk íróját, Hajdú Jánost a televízió képernyőjéről ismertem, külpolitikai ténykedése pozitívan hatott rám, éppen ezért mellbe vágott, hogy ilyen ember vállalta el ezt a galád cselekedetet. A másik, ami kellemetlenül érintett, de ugyanakkor világossá tette számomra, hogy olyan fázisba került az ügyem, amelyben engem a magyarországi politika teljesen kiszolgáltatott. Amikor először tartóztattak le, és zajlott a perem, akkor még ideiglenesen szabadlábra helyeztek, s kaptam egy értesülést, hogy a kemény bírálatot a nemzetközi munkásmozgalmon belüli „átszólásoknak” köszönhetem. Mégpedig úgy, hogy találkozott Lázár György magyar, valamint Strougal csehszlovák miniszterelnök, és megegyeztek. A megjelent cikk azonban nyilvánvalóvá tette, hogy kettős játékot űztek velem. A kádári pártbürokrácia, a hivatalos hatalom nem merte vállalni a konfliktust azokkal a magyarországiakkal, akik az én oldalamra álltak, ugyanakkor nem merte vállalni a konfliktust a szocialista táboron belül sem, és elhatárolódott az ügytől, magyarán szabad kezet adott a csehszlovák kommunistáknak, csináljanak, amit akarnak. S ez be is következett pár hónappal később, amikor 1984. május 10-én ismét letartóztattak.
– A Duray-ügy csak Magyarországon keltett hullámokat?
– Nem, és ezt rendkívül fontosnak tartottam. Ügyem bekerült a nemzetközi politikába, ugyanis a második világháború után először volt szó a felvidéki magyarságról mint problémás kérdésről. Bár nyugaton először kételkedtek a személyem létében, egyáltalán annak a hitelességében, amit képviseltem, aztán egyre inkább meggyőződtek arról, hogy miről van szó, s ebben döntő szerepet játszott a letartóztatásom és a magyarországi szolidaritás. Duray-bizottság alakult, tagjai Hamburger Mihály, Benda Gyula, Varga János, Törzsök Erika és Nagy Bálint voltak. Szervezésükre, hatásukra tiltakozási hullám kezdődött nyugaton, az Egyesült Államokban és Kanadában is a szabadulásom érdekében. Ezért engedtek ki a börtönből másodszor is, amnesztiát kaptam. Számunkra a rendszerváltoztatás folyamata innen kezdődött, azzal a tanulsággal, hogy igenis szembe lehet menetelni a hatalommal.
– Miért írta meg egy geológus a Kutyaszorítót? Segélykiáltásnak szánta?
– Látleletnek. Bence György filozófusnak köszönhetem, hogy tollat fogtam. Azt mondta nekem: „Mivel szervezed a csehszlovákiai magyar kisebbség jogvédő bizottságát, sohasem lehet tudni, mi történik veled, ezért írd meg az önéletrajzodat, eddigi harcaidat, hogy letétbe helyezzük, aztán majd adott pillanatban elővesszük.” Szót fogadtam Bence Györgynek, és elkezdtem írni a történéseket 1945-től, a születésem évétől, a felvidéki magyarság nyílt meghurcoltatásának kezdetétől az 1968-as prágai tavaszon át – amelynek részese voltam – egészen a Charta ’77-ig, amelynek egyik aláírója voltam. A saját meghurcoltatásomon keresztül alakult ki a Kutyaszorító eseményláncolata.
– Magatartásával, könyvével szerves része lett a csehszlovákiai rendszerváltásnak, a Václav Havel-féle szembenállásnak?
– A magatartásommal igen, tevékenységem tartalmi vonatkozásaival azonban nem. Bár aláírtam a Charta ’77 polgári jogi nyilatkozatot, és kapcsolatot tartottam a chartásokkal, részt vettem a szóvivői testületi értekezleteken, elfogtak Prágában, és kitiltottak a fővárosból, meghurcoltak, egyszóval a cseh ellenzékkel együtt tartottam – mégis fehér holló maradtam ebben a társaságban. Nemcsak azért, mert én voltam az egyetlen magyar, hanem szlovákiai vonatkozásban is csak négyen voltunk, akik aláírtuk a chartát.
– Nem értették a magyar kisebbség problémáit?
– Nem egyszerűen erről volt szó. Az akkori csehszlovák értelmiség készpénznek vette az 1969. január 1-jétől működésbe lépett államszövetségi rendszert. A börtönbe vetésemet ugyan csehszlovák ügynek minősítette, de tevékenységem tartalmát, a magyarság jogvédelmét szlovákiai kérdésnek tekintette. Mint ahogy Bős–Nagymaros ügyéhez is ugyanígy viszonyult a Charta ’77. Azért nem foglalt ebben állást a mozgalom szóvivői testülete, mert szlovákiai belügynek tartotta. Ez a szellemiség volt az egésznek a kerékkötője, ezért nem válhattam szerves részévé a csehszlovákiai ellenzéknek. Inkább a magyarországi demokratikus ellenzéknek, a népi-nemzeti másként gondolkodók körének alkottam a szerves részét, és nem ama ország ellenzékiségének, amelynek az állampolgára voltam.
– Az SZDSZ mai politikáját figyelembe véve különös, hogy a demokratikus ellenzék ön mellé állt.
– A demokratikus ellenzék az én ügyem kapcsán kezdett a határon túli magyarok problémáival foglalkozni, akkor úgy tűnt, őszintén. Kezdetben a Szabad Kezdeményezések Hálózatának is tagja voltam. Később kiábrándító volt számomra, hogy a demokratikus ellenzék magatartása megváltozott közvetlenül a rendszerváltást megelőző hónapokban: kezdte úgy kezelni a szétszakított magyarság ügyét, hogy az nemcsak hogy nem fontos kérdés, de most már káros is ezzel foglalkozni. Akkor kezdtem tőlük távolodni, majd teljesen visszahúzódni, amikor rájöttem, hogy számukra nem fontos az össznemzeti kérdés. Valószínűleg törvényszerű volt, hogy aztán 1989–90 fordulóján a Magyar Demokrata Fórum mellé álltam, mert az képviselte az összmagyarság ügyét, mint ahogy most a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség képviseli.
– Antall József miniszterelnök, az MDF elnöke fontosnak tartotta kijelenteni, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ez jó érzés volt?
– Engem meglepett, amikor ezt Antall kijelentette, mert többen úgy gondoltuk, jó lett volna előbb ezt velünk megbeszélni, hogy felkészülhessünk rá. A kijelentés váratlanul ért bennünket, sok konfliktust idézett elő, rengeteg támadás ért engem mint prágai képviselőt, valamint a többi szlovákiai magyar képviselőt. Sok energiánkba került, hogy Antall Józsefet meg tudjuk védeni a csehszlovák politikával szemben. Antallt még miniszterelnökké válása előtt ismertem, becsültem, tudtam, hogy számára a nemzet az első. S a magyar nemzeten nem az állampolgárokat értette, hanem azokat, akik magyarnak vallják magukat, bárhol éljenek is a világon.
– Vannak magyarok, akik értetlenül s érzéketlenül figyelik a kisebbségi sorba került magyarok millióinak problémáit, és vannak magyarországi magyarok, akik úgy érzik, hogy a határon túli magyarok bajai a mi gondunk is. Hogyan éli meg ezt a kettősséget?
– Személy szerint pragmatikusan fogom fel, mint ahogy a 2004. december 5-i népszavazást is. Nem csodálkozom azon, hogy az elszakított magyarok iránt különbözőképpen éreznek az emberek. Aki pozitívan viszonyul hozzánk, az sem mindig érti pontosan, miről van szó. Csak az értheti meg, aki abban a helyzetben él. A magyarországiak nem érthetik pontosan, hogy mi, felvidékiek miért ragaszkodunk néha olyan görcsösen egy-egy iskolához, egy-egy magyar nyelvű felirathoz. Más attribútumokból épül fel az életünknek egy része az elszakítottságban, és más attribútumokból épül fel életünk egy része Magyarországon. Gyakran emlegetem, hogy nemzetpolitika egy van, mint ahogy nemzet is csak egy lehet. A nemzetpolitikán belül van két alcsoport. Másként kell kezelni az összmagyarság keretében az elszakítottakhoz való kapcsolatot, illetve a határon átívelő nemzetegyesítés ügyét, és más eszközökkel kell a nemzetpolitikát megvalósítani Magyarországon. Magyarország számára kulcskérdés az elszakított magyarság sorsa. A kisebbségben élő magyarság sorvadásával vagy Magyarországra való költözésével Magyarország ereje fogy. Ahogyan szűkítik a lakóterületünket, ahogyan apasztják a lélekszámunkat, úgy veszítjük el az erőnket.
– Magyarország elemi érdeke, hogy erős legyen az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarság?
– Magyarországnak elemi érdeke, hogy a nemzet egységes maradjon, és erős maradjon az elszakított magyarság. Mert kívülről szárad a kenyér is. Ha mi elszáradunk, utána következik az anyaország. A határokon átívelő nemzetegyesítés gondolata 1996-ban indult el több műhelymunka eredményeként, és ennek az egésznek a motorja kell hogy legyen a mindenkori magyar kormány. Sajnos ezzel van a legnagyobb gond, mert a 2002-ben hivatalba lépett szocialista–szabad demokrata kormány ennek a folyamatnak a fékezője.
– Miért van az, hogy ha baloldali–liberális kormány kerül hatalomra, akkor a határon túli magyarok ügye megakad, és amikor polgári, keresztény, nemzeti gondolkodású kormány vezeti az országot – ez két esetben volt –, akkor erős támasza lesz a kisebbségben élő magyarságnak.
– Ez szerintem magyarországi specialitás. A világon sehol nincs olyan ország, ahol ez az értékhatár a bal- vagy a jobboldali térfélen húzódna meg. Igaz, hogy a kommunisták és a liberálisok egy része érzéketlen a nemzeti kérdés iránt, világpolgárnak képzeli magát. De ez nem általános. Inkább a kádári agymosás hatása, illetve sokaknál még mindig kísért az ávós, pufajkás múlt.
– Egy kalap alá venné a Horn-, Medgyessy- és Gyurcsány-kormány magyarságpolitikáját?
– Különbséget tennék Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc között. Horn sokkal érzékenyebb és körültekintőbb politikus volt, soha nem feszítette túl a húrt a határon túl élő magyarok kérdésében, mint ahogy Gyurcsány Ferenc teszi. Gyurcsány Ferenc érzéketlen, kalandor politikus, aki egész miniszterelnöki szereplését egy happeningnek tekinti. Semmi sem drága neki. Horn Gyula hagyományos politikát folytatott, aki soha nem vitte volna bele olyan zsákutcába a kormányt, amilyenbe belevitte a népszavazás elleni kampánnyal Gyurcsány.
– A szlovákiai rendszerváltásban mennyiben járt élen a felvidéki magyarság és személyesen ön?
– A felvidéki magyarok sokkal többet tudtak egy demokratikus államberendezkedésről, mint a szlovákok. Talán azért is, mert mi folyamatosan kapcsolatban voltunk a magyarországi ellenzékkel, a közgondolkodókkal. A szlovákoknak ilyen élményük nem volt. Mi sokkal felkészültebbek voltunk a rendszerváltozás fogadására és lebonyolítására. A baj az volt, hogy nem tudtuk hasznosítani, mert nem támaszkodtak az ismereteinkre. Kezdetben azt hittük, hogy leomlanak a nemzetek közötti határok, és minden csodálatosan szép lesz, de pár hónap múlva kiderült, hogy nem így lesz, és sokkal inkább szembeszegülnek egymással a különböző nemzeti hagyományok, élmények, mintsem hogy a közös érdek, a demokrácia megteremtése kerülne előtérbe. Egyszóval a felvidéki rendszerváltozás a magyarság szempontjából zsákutcába került politikailag és gazdaságilag is.
– Több felvidéki magyar a szlovákiai parlament tagja, és állítólag gazdaságilag is szépen fejlődik Szlovákia.
– Ez részben igaz, de többnyire nem tudjuk pozitív irányba befolyásolni az eseményeket. Ha úgy veszszük, hogy politikailag megszerveződött a felvidéki magyarság, magyar polgármestereink, önkormányzataink vannak, akkor ez pozitívum. Ezzel a politikai erővel, amely viszonylag nagy, azt tudtuk eléri, hogy jelenleg a szlovákiai kormánynak a Magyar Koalíció Pártja huszonöt százalékát adja, a parlamentnek pedig tizenkét százalékát alkotjuk. De ahol beleütköztünk a többségi nemzet állameszméjébe, közgondolkodásába, ott megtorpantunk.
– És az nem számít, hogy az Európai Unió tagja lett Szlovákia?
– Az Európai Unió és a kisebbségvédelem nem ugyanaz. Az Európai Unió ebben az ügyben gyermekcipőben jár, az uniónak más előnyei vannak. A felvidéki magyarságnak nagy érdemei vannak abban, hogy Szlovákia az EU tagja lehetett. A tagság előnyeit jelenti például a határok lebonthatósága és a határokon átnyúló együttműködés lehetősége, és ez összhangban áll azzal, amit 1996-ban megfogalmaztunk: a nemzet határmódosítás nélküli reintegrációja. Ez az Európai Unió nélkül nem lehetséges. Mi elsősorban ezért voltunk uniópártiak, nem a globalizáció vagy egy brüsszeli központú európai szuperállam eszméje miatt. Mi tudtuk, hogy mit jelentett Nyugat-Európában a határok légiesülése. Ezért voltunk és vagyunk az unió hívei. Viszont ezzel nem változott meg a helyzetünk a belpolitikában. Ahogy az adópolitikát nem Brüsszelben határozzák meg, ugyanúgy a nemzetiségi politikát sem Brüsszelben mondják meg, azaz arról ott nem döntenek, hogy felszámolják-e a magyarokat Szlovákiában vagy nem. Rosszallólag hümmögnek esetleg Brüsszelben, ha nemzetiségi probléma adódna Szlovákiában, de nem fognak beleavatkozni.
– Megérte harcolni?
– Nagyon örülök, hogy bekövetkezett a rendszerváltozás, mert meg voltam győződve róla, hogy a kommunista hatalom megbukik, csak azt nem tudtam, mikor. Ha ez a hitem nem lett volna, nehezen tudtam volna nekivágni a hetvenes évek vége felé a jogvédői tevékenységnek. Arról is meg voltam győződve a nyolcvanas évek közepétől, hogy ha megbukik a kommunista hatalmi rendszer, akkor az magával vonja a Szovjetunió átalakulását, azt nem tudtam, hogy a szétesését is. Azt is tudtam, hogy ennek egyik következménye lesz Csehszlovákia megszűnése. Azt is elképzeltem, hogy a balti államok kikerülnek a szovjet fennhatóság alól.
– A magyarságvíziója mi volt?
– Magyarságvízióm nem volt, mert nem lehetett.
origo.hu
Halálos baleset történt az M5-ös autópályán
