Köznapló

November 24., csütörtök
Moldova tévészerepléseit túl komolyan veszi a néző. Háborog, amiért ezt mondta, azt mondta, pedig ez a kisebbik baj. A nagyobb: sokan elhiszik – amit maga terjeszt, de mivel tréfás ember, mi is tréfának vesszük –, hogy a Kádár-korszak bírálója, ostorozója volt. Ó, ó…
Jobb, ha ezt melegében tisztázzuk, merthogy Moldova a múlt szombaton megjelent a Nap-keltében, feldicsérte Kádárt, legyilkosozta Tóth Ilonát, szidta Orbánt, és persze reklámozta új könyvét – tette ezt már máskor is, ebben nincs meglepő. Abban már inkább, hogy széltében-hosszában írnak az esetről a lapok, a lényeg viszont, ami tán nem oly tréfás, elsikkad, pedig ideje volna szólni arról, hogyan lett valakiből hivatalos rendszerbíráló.
Mert az volt. Annak használták, akárcsak Hofit. Egyazon műhelyben találták ki őket, a műhely gazdái ávós tisztek voltak. Moldova említi őket vékony kötetében, ma már nemigen olvassák, címe: Malom a pokolban. Az obsitos tisztek egyike Komlós János volt, az ő alkotása Hofi, a másik Kardos György, aki Moldovát indította el a hírnév és a dicsőség útján. A tanítványok hálásak voltak: olvastam egy interjúban, mekkora respekttel gondolt Komlósra Hofi, s nem véletlen az a háladal sem, amelyet Moldova énekelt Kardos halála után.
A két tiszt, el kell ismerni, kitűnő szemmel választott. Benne volt-e Aczél keze, nem tudni, csak azt, hogy a mód és a recept azonos. Keress egy tehetséges kültelki vagányt, aki érti és jól beszéli az ottani nyelvet, tudja hát, milyen hanghordozással lehet „megvezetni” a tömeget, hogy azt higgye: nincs itt baj, oda lehet mondogatni a komcsiknak… Január elsején jött az áremelés, ám a szilveszteri tévékabaréban, egy nappal előbb, jött a menetrend szerinti Hofi is, utánozta Kádárt, a nép tapsolt, és gőze sem volt arról, hogy minden egyeztetve van. Milyen jól takargatta ezt Hofi az interjúban, amelyet 1987-ben adott: „Döbbenetes, milyen hatása tudott lenni egy-egy kijelentésnek. Hogyan futott végig a moraj a közönségen: hát létezik ez? Jól hallunk? Hogy meri ezt elmondani?”
Aki kíváncsi rá, hogyan, üsse fel Kertész Péter könyvét Komlós Jánosról. A Mikroszkóp Színpad gazdája meg a vele egy szervezetből kirajzók ördögi módon tartották kezükben a drótot, amelynek a végén Hofi, Moldova és a többiek mozogtak. Mindnek tudnia kellett, meddig s ne tovább, miként azt is, hogy miért kapják a tapsot és a díjakat. A szolgálatért, barátaim, bár ez még mindig nem a lényeg.
Aczél égisze alatt ilyen szelepekkel puhították fel a diktatúrát, amire nem volt példa Kelet-Európában, de a következményre sem, hogy 1990 után szétzüllik a politika, a munka és a hétköznapok morálja. Magyarország ma ott tart, hogy kormánya is hamisít. Igaz, hogy „csak” költségvetési számokat, ám a miniszterelnök háborog, s nem érti, mit ágál, mi a fenét akar Brüsszel. A kádári évek szelleme… Így fest a dolog egyik része. A másik sokkal szomorúbb: a Moldovák, a Hofik tették öntudatlanná és becsaphatóvá a milliókat, akiknek ma elég pár kiló száraztészta és egy ligeti majális. Megvehetők ennyiért, szinte semmiért…
Ugyan hallott-e az író arról, hogy pár évtizeddel ezelőtt Magyarországon volt még munkásöntudat? Ebből csináltak Kádárék – az ő segítségükkel – bekötött szemű proliosztályt. Ez az oka, hogy a munkás ma nem megy tüntetni, hiába rakták ki a gyárból, várja a segélyt, s inkább a kocsmában csinál ricsajt. A hatalom birtokosai, a mostaniak, tán hálásak is ezért, és nincs ellenükre, ha Moldova Verebes társaságában élteti Kádárt. Hisz így őket élteti. Muszáj mindenáron nézni azt a két embert?

November 27., vasárnap
Nem értem a minden ősszel kiújuló nyavalyát: képtelenek vagyunk mit kezdeni a rengeteg almával. Se szándék, se fantázia, se irodalom. Az angolok, akiknél nem süt úgy a nap, csinálnak belőle almalét, almabort, teszik ezt csapatban, vidám közösségben, olykor berúgva, de teszik. Vagy ott vannak az osztrákok… A régiók minden évben újságot adnak ki térképpel, hogy odataláljon ősszel, aki alma- vagy körtemustra és gyümölcsborra vágyik. Lexikont lehet rendelni, benne vannak a tájak és benne a gazdák, akik a gyümölcsbor kultuszát ápolják. Mert ott van.
E kultuszt Gudrun Mangold könyve a perzsákig visszavezeti; szól arról, hogy Nagy Károlynak erre külön embere volt, és megtalálni benne, hogyan készíthetünk almából vagy körtéből jóízű bort. Spanyolország északi tartományában, Asturiában úgy fogy a „szidra”, mint máshol a sör: évente s fejenként ötven liter. A Majna menti Frankfurtban ünnep az almaszedés ideje, nagy kádakban az utcán mossák és préselik: van, aki csinálja; van, aki kóstolja; van, aki csak nézi.
Nálunk semmi. Valami jobbféle almabort kerestem nemrég, s mivel nem volt, legalább egy könyvet arról, hogyan készül almaléből almabor. A kereskedő kikacagott: „Almabor? Igyon bikavért!” „Maga mindig viccel, ha nincs olyan könyv, amelyet keresnek?” – kérdeztem. Megsértődött: nálunk így kezdődik és így ér véget szinte minden. Sértődéssel. De nem adom fel. Ha egy osztrák képes rá, én is elboldogulok valahogy. Igenis préselni fogok almalét, és egyszer lesz tán almaborom is.

November 30., szerda
Aki megtudja, hogy jógázom, többnyire rákérdez: és miért? Furcsa a kérdés, hiszen a többség csak annyit tud a jógáról, hogy ül egy pasas a földön, tekergeti a tagjait jobbra-balra, majd mozdulatlanul meditál, nem eszik húst, és bizonnyal buddhista. Ezek közhelyek, amelyekért a tévé is felelős: szép nyugati asszonyokat mutat szép nyugati termekben, ezek üvegfala szép nyugati tájra néz, a mester lebbenő narancssárga gúnyát visel, és vezényszavára a karcsú, csábos hölgyek egyszerre mozognak, mint a parancsolat.
Ennek semmi köze a jógához. Divat, pontosabban: üzlet, amelyen keresni lehet, másfelől illúzióba ringatni emberek ezreit, akik elhiszik, hogy ez a legjobb módja annak, hogy megreparálják egészségüket: befizetnek a tanfolyamra x dollárt, s a mester rendbe hozza, amit a civilizáció tönkretett. Holott a jóga célja nem az, hogy hajlékonnyá tegye a derekat, formássá a feneket: a lényeg belül keresendő, ott, ahol a fényadó szellemtest rejtőzik. Csoportos gimnasztikával és indiai utazásokkal senki nem kerül közel legjobb önmagához, mert ez a legfontosabb.
„Legjobb önmagam” – e két szó vitt el Alexandra David-Neelhez, akivel meggyőződésem, hogy találkoztam már, holott 1868-ban született, igaz, hogy 1969-ben még élt. Ő az, aki mesteremen, Weninger doktoron kívül a legtöbbet lendített rajtam, főleg akkor, ha valamiért elhagytam magam. David-Neel aszszony soha nem tett ilyet.
Húszévesen feminista lett, no meg anarchista, de nem érte be ennyivel. Kövesd a szív szavát! – ez volt a jelszava, a szabadkőművesek közé is ezért lépett. Ott ismerkedett meg a keleti tanokkal, és az első buddhista lett Párizsban. A nyughatatlan mademoiselle élete aztán újabb kanyart vett: szép szopránjára felfigyelt Massenet, a kor híres operaszerzője, az ő révén szerződött a hanoi operához. (Vietnam akkor még francia gyarmat volt.) Fellépett a Manonban, a Carmenben, de cseppet sem volt meghatva, hogy tapsolnak neki, inkább férjhez ment a vasútépítő Philipp Neelhez, amit még aznap megbánt – a nyugodt polgári életet nem neki találták ki. Egy idő után külön is költözött, kapcsolatuk ennek ellenére megmaradt: negyven éven át leveleztek, és ha szorult helyzetbe került, férje mindig kisegítette, s ilyen helyzet sok akadt hosszú életében.
1911-ben elutazott Indiába, ahonnan tizenhárom év múlva tért haza. Azt írta férjének: úgy érzem, csak most kezdődik az életem… Ötvenhat éves volt – és ami számára fontos lett, tényleg azután következett.
Találkozott egy neves lámával, rávette, hogy tanítsa: két telet töltött vele négyezer méter magasan egy barlangban, amelyet csupán szalma bélelt. 101 évesen panaszkodott, hogy Franciaországban ostoba vége lesz, jobb lett volna, ha a barlangjában hal meg. A láma elégeti a testét, s hamvai ott maradnak… Írt neki később már Európából: „Túl magasra akartam feljutni, az istenek nem állnak-e rajtam bosszút ezért?” Ők nem, az angolok bezzeg…
Végső célja az volt, hogy eljusson Tibetbe. Át is kelt a tiltott határon, de visszaküldték. Ezután lámának öltözött, aranyszálas ruhában indult neki, az angolok megint visszaküldték. Hét év után jutott be koldusgúnyában, az első nő volt, aki látta a lhászai kolostort belülről. Életéből tizenhat évet töltött a Himalája hegyei közt, Tenzin Gyatszo, a 14. dalai láma szerint ő mutatta be a Nyugatnak a valódi Tibetet.
1926-ban, mikor visszatért Párizsba, óriási lelkesedés fogadta: a kiadók versengtek azért, hogy nekik írja meg, amit átélt. Megírta, de hetvenegy évesen sem volt maradása. Kínán keresztül indult el, a japánok épp akkor rohanták le az országot, nem érdekelte: menni akart és ment. Amikor 1945-ben egy francia katonai repülőtéren üzent a parancsnoknak, hogy szeretné, ha visszavinnék Párizsba, a repülőtér ámult a sok csomagján és viselkedésén. A gép kapitánya nagy respekttel szólt róla utóbb: olyan nő volt, akinek engedelmeskedni kellett. Ha akart valamit, meg kellett tenni. Hozzátette még: de nagyon előkelő volt.
Alexandra David-Neel élettörténete lenyűgözi az embert. Lenyűgözi az akarata; a tehetség, amellyel elsajátította a „tumo” légzési technikát, hogy elviselhesse a legnagyobb hideget is könnyű ruhában, és amin leginkább ámul az ember: rendíthetetlen hite önmagában. Jó példa rá, hogy 101 évesen megújíttatta az útlevelét. Háza Dél-Franciaországban, a digne-i „meditációs erőd” kívül-belül rejtelmes, olyan, mint ő volt.
Talán azért a jóga, hogy ha eljutok oda, ne orral essek át a küszöbön.