Literátori eljárás

Van egy titkosszolgálatokat felügyelő államtitkárunk, aki irigylésre méltóan sokszínű munkát végez a kabinetben. Időnként megfenyegeti azokat a köztisztviselőket, akik a kormányzatra nézve kínos információkat szivárogtatnak ki az ellenzéki sajtónak, vagy hazugságvizsgálóval ellenőrzi a nemzetbiztonsági tiszteket egy zaftos kémbotrány után. Működését bizonyára jó szemmel nézi főnöke, hiszen nem bukik bele abba sem a pártállami rendszerben kipróbált kormányzati apparátcsik, ha éppen az derül ki róla, hogy egy csalással, sikkasztással gyanúsított egyénnel folytatott háttértárgyalást egy ügyvédi irodában.
Ezek után nyilvánvaló, hogy a haja szála sem görbül majd amiatt, hogy szerdán kiderült: Tóth nemzetbiztonsági irodája magánlapok tudósítóit használta fel műveleti feladatokra. Történt ugyanis, hogy november 12-én a Magyar Nemzet ismertette az olasz Il Manifesto című lapban megjelent, Cherif Bassiounival készített interjút. A neves professzor egykoron az ENSZ szakértőjeként, a CIA afganisztáni működéséről készített figyelemre méltó jelentést. Az olasz lap közlése most úgy szólt: a CIA fogolytábort tart fenn kelet-európai országokban, köztük Magyarországon is.
A Külügyminisztérium szóvivője útján cikkünk megjelenését követően közölte: tájékozódnak az olasz lapnál, és a hazánk által az ENSZ-be kiküldött diplomaták segítségével a külügyi tárca felveszi a kapcsolatot Bassiouni professzorral, hogy tudassák vele, Magyarországon nincs ilyen jellegű tábor.
A diplomaták tehát megkapták a külügytől a feladatot és elkezdték lázasan keresni a sokat tudó professzort. Ám a Népszabadság és a távirati iroda tudósítója fürgébbnek bizonyult, mint a diplomaták: előbb megtalálta Bassiounit, aki annak rendje s módja szerint cáfolt is, mondván, soha nem állította, hogy Magyarországon CIA-börtön lett volna. Az ügy kapcsán a professzor sajnálatos félreértésről beszélt.
Az Il Manifesto – félreértés ide vagy oda – továbbra is állítja: nincs okuk kételkedni az interjút készítő újságírójuk szakmai hitelességében. A helyreigazításnak egyelőre se híre, se hamva.
Tóth András a Magyar Nemzetben megjelent utánközlést nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette, mondván, hogy „az ilyen hírek akár megalapozottak (sic!), akár nem, terrorista körök számára kiindulási pontot jelenthetnek”. Ilyen előzmények után derült ki, hogy a Nemzetbiztonsági Iroda újságírókat kért fel arra, vegyék fel a kapcsolatot Bassiouni professzorral. A kapcsolatfelvétel – mint ismert – sikerült, és a professzor cáfolt.
Az „akció” eredményességét nagyban segítette, hogy mint azt Tóth lapunknak elárulta, „olyan nyilvános adatokat tudtak adni a professzor elérhetőségéről, amelyek megkönnyítették az Amerikában lévő magyar újságírók kapcsolatfelvételét”. Kiderült az is, nem az újságírók keresték a Nemzetbiztonsági Irodával a kapcsolatot, hanem ez egy „literációs eljárás volt”. Mert hogy „vannak személyes kapcsolatok”, amelyek alapján érdeklődtek.
Vagyis szerinte normális, hogy a sajtó egyik részével „literális eljárás” keretében gyümölcsöző kapcsolatokat ápolnak, a másik részét meg nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik. Egy demokráciában nem túl szerencsés, ha a nemzetbiztonságiak újságírók aktív közreműködésére hagyatkoznak munkájuk során. Ez azonban elsősorban nem rájuk, hanem a sajtó képviselőire és fennen hirdetett függetlenségére vet rossz fényt. Az ugyanis nehezen elképzelhető, hogy a magyar hírszerzés egy ilyen, kicsinyesnek tűnő eljárás során leplezze le saját, fedett ügynökeit.