Londoni aknamunka

Albion ünnepelheti csavaros észjárású kormányfőjét, a véget érő brit elnökség két komoly sikert mondhat magáénak: a török csatlakozási tárgyalások megkezdését, ami hosszú távon kérdőjelezi meg az unió létét és a költségvetést, amely rövid távon állítja szembe az unió keleti és nyugati felét.
A brit külpolitika sarokköve évszázadok óta az a felfogás volt, hogy a kontinens második legerősebb államával kell összefogni az első felülmúlása és így a vezető szerep megtartása érdekében. Ám a francia–német együttműködéssel létrejött közös piac ezen elv használhatóságát megkérdőjelezte. A brit politikusok eleinte nem hitték, hogy egy francia–német szövetség életképes lehet, ám amikor rájöttek tévedésükre, már minden árat hajlandók voltak megfizetni a kontinentális együttműködésben való részvételért. De Gaulle haláláig ellenezte a brit tagságot, rövidlátó utódait azonban a jelentős brit költségvetési befizetési többlettel meg lehetett vásárolni. A britek azután fokozatosan a saját képükre igyekeztek átformálni az uniót, és még a belépődíjat is visszakövetelték.
A nemzetközösség és a transzatlanti együttműködés ugyanis, amelyhez a briteket mind a mai napig igen erős gazdasági és érzelmi szálak fűzik, mindig is fontosabb volt Nagy-Britannia számára, mint a kontinentális Európa. Tony Blair iraki politikájában visszaköszön Stanley Baldwin, az 1930-as évek brit miniszterelnökének felfogása, aki egy 1935-ös beszédében a következőket mondta: „Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy a legnagyobb biztonság a világ bármely részén, akár Európában, akár Keleten vagy másutt, a Brit Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok együttműködése útján teremthető meg…”
Ez a brit álláspont újra megerősítést nyert a múlt héten, amikor is brit konzervatív képviselők nagy része elhatározta, hogy elhagyva a kereszténydemokrata–néppárti csoportosulást, egy új „euroszkeptikus” csoportot alakít. A magát Szövetség a Nyílt Európáért névvel illető csoport alapvető célja az uniónak egy, a szabad piacon és a transzatlanti együttműködésen alapuló laza szövetséggé való átalakítása. A tagok – jelenlegi információk szerint – a brit konzervatívok mellett főleg a jelenlegi lengyel kormánypárthoz és Václav Klaus cseh államelnök pártjához tartozó uniós parlamenti képviselőkből fognak kikerülni.
Az új parlamenti csoport, amely várhatóan a negyedik legnagyobb lesz az EP-ben, pontosan megfelel a britek Európai Unióról alkotott felfogásának, és alapjaiban kérdőjelezi meg az eredeti, a francia– német együttműködésre és a szociális állam koncepciójára épülő közösség létét. Kérdés, hogy Charles de Gaulle és Konrad Adenauer mérsékelt előrelátású utódai felismerik-e, hogy mire megy ki a játék, és képesek lesznek-e tenni ellene valamit.