Médiakancellárból Ringier-lobbista

Új álláshoz jutott a legfiatalabb exkancellár. És még mondja valaki, hogy ötvenöt éves kor után nem „közvetíthetők” külföldre az emberek – a német tévében ironikus túlkapásairól ismert Harald Schmidt nem hagyta ki az alkalmat, hogy ne „adjon” Gerhard Schrödernek, miután a nemzetközi sajtóügynökségek világgá kürtölték a hírt: az Angela Merkellel szemben alulmaradt szociáldemokrata politikus a svájci Ringier kiadó munkatársa lesz. Ezzel bevált a német bulvárpiac prímásának számító Bild-Zeitung jóslata: „Merkelből kancellár lesz, Schröderből milliomos.”
Zürich, Dufourstrasse 23. – a Ringier-központ ötödik emeletén székel majd a német „médiakancellár”, közvetlenül a 170 esztendeje működő és összesen hatezer személyt foglalkoztató cég „főmuftija”, Michael Ringier szomszédságában, hogy kapcsolataival támogassa. A lobbizásra kiszemelt SPD-tag így több volt elvtársa nyomdokaiba lép a média parkettjén, anélkül, hogy ténykedése az újságírásnak vagy a lapszerkesztésnek felelne meg. A sajtó és a politika közötti helycserékben a Béke Nobel-díjjal kitüntetett Willy Brandt jelentős újságírói múlttal jutott el a kancellárságig, ellentétben utódjával, Helmut Schmidttel, aki a kormányfői szék után a Die Zeit kiadói tisztségét vette át. A szociáldemokrata-Zöldek kabinet gazdasági minisztere, Wolfgang Clement, a Westfalische Rundschau főszerkesztő-helyettese, majd a Hamburger Morgenpost főszerkesztője volt, mielőtt profi politikus lett. Bodo Hombach mint a Schröder-kancellária vezetője igazolt át a WAZ kiadócsoporthoz ügyvezető igazgatónak.
Az exkancellár és a svájci üzletember közötti kapcsolat is lobbirendezvényre nyúlik vissza. 2002 októberében Michael Ringier nagyra törő tervvel érkezett Berlinbe, és fúziós álmokat ápolva kezdett tárgyalásokat a Springer-konszernnel. A német sajtópiac óriása – tizenegy napilap, tizenöt folyóirat és öt országos tévéállomás tulajdonosa – szenzációs ugródeszkát jelentett volna a Ringiernek, hogy gyökeret eresszen a köztársaságban, ahol a svájci főnök hajdanán pályafutását kezdte. A müncheni Abendzeitungnál meg a Hamburgi Capitálnál dolgozott, mielőtt a családi vállalkozás 1983-ban hazarendelte a Limmat folyó partjára.
A kétoldalú fúzióból ugyan nem lett semmi, viszont Michael Ringier személyesen megismerkedett Schröderrel. A brandenburgi kapu szomszédságában lévő luxusszálloda, a híres Adlon volt annak a találkozónak a helyszíne, amelyről a svájci fél most így nyilatkozott: „akkor nyilvánvaló volt, hogy valamikor valamit együtt fogunk csinálni”.
A német piacon a helvét kiadó mindössze a Potsdamban havonta megjelenő Ciceróval rendelkezik. A lap az utóbbi hónapok során azzal vált ismertté, hogy a Schröder-kabinet belügyminisztere, Otto Schily rendőrségi akciókat kezdeményezett ellene, állítólag olyan információforrás felderítésére, amely a hazai titkosszolgálat bizalmas értesüléseihez juttatta a szerkesztőséget. Az ügy nagy port kavart, az újságírók és a kiadók érdekképviseletei a sajtószabadság megsértésével vádolták a belügyi tárcát. A 2004-ben 750 millió eurós forgalmat lebonyolító Ringier a hajdani szocialista országokban igyekezett kiépíteni befolyását. Magyarországon a Népszabadság, a Blikk, a Nemzeti Sport alkotja a vállalat pilléreit. További expanziós törekvései a Távol-Keletre összpontosulnak, így elsődlegesen Kínára. Pekingben a volt kancellár elsőrangú kapunyitónak ígérkezik. Gerhard Schröder tetemes idő óta az EU Kína ellen foganatosított fegyverembargójának a feloldását szorgalmazta, és hajlandó volt lemondani az emberjogi kihágások elmarasztalásáról is.
A Ringierrel kötött tanácsadói szerződés további lehetőségei egyelőre áttekinthetetlenek. A zürichi Blick feltette Schrödernek a kérdést, hajlandó lesz-e írni is a lapban. Az igenlő válasz után jött a provokatív folytatás: „Milyen fizetést fog kapni? Az exkancellár csak húzódozott, és amikor az újság – a stílusára jellemző erőszakossággal – ismételten visszatért erre a témára, mérgesen riposztozott: „Slussz, ebből most már elegem van…”
A nyilvánvalóan populista jellegű kommentárok szerkesztése terén Schröder számára figyelmeztető példa lehet Franz Beckenbauer esete. A „császár” a német futballal foglalkozik rendszeresen a Bild hasábjain. A neve alatt megjelenő kolumnákat – a tőle kapott megállapítások alapján – természetesen a szerkesztőség önti végleges formába a lap szenzációkat hajhászó stílusának és üzleti érdekeinek megfelelően. Így fordulhat elő, hogy a 2006-os labdarúgó-világbajnokság rendező bizottságának az elnöke – mint a ZDF tévétársaság szakértője – egészen másképpen értelmez dolgokat, mint az a Bild „Beckenbauer-kommentárjában” aztán olvasható.
A „médiakancellár” mintha megérezte volna megbízatásának árnyoldalait, bejelentette: csak időlegesen fog Zürichben tartózkodni, családjának állandó lakhelye továbbra is Hannover marad, Berlinben ügyvédi irodát nyitva folytatni kívánja tanult foglalkozását, és hamarosan nekilát a hétesztendős kancellárságáról szóló könyv megírásának is.