Jónás Sándor tíz éve vette át a marócpusztai állami ménes vezetését, és már vannak eredményei: Sóhaj, nyergében William Fox-Pitt-tel, a világ egyik legjobb militarylovasával tavaly megnyerte a világbajnokság tereplovaglás számát. A military háromnapos verseny, amely díj- és tereplovaglásból, valamint díjugratásból áll. Fox-Pitt a verseny végén azt mondta, ilyen önfeláldozó, nagyszívű lóval még nem találkozott. A ménesből jelenleg nyolc-tíz ló alkalmas a versenyzésre, így a military-világbajnokságra gidránokból álló csapatot is tudtak nevezni, ami nemzetközi elismerésre méltó teljesítmény. A gidrán kis fajta, mindössze kétszáz körüli kancalétszámmal (ebből Marócpusztán negyven él), mégis állja a versenyt a nagy, több tízezer kancával tenyésztett fajtákkal. Marócpusztán tehát tíz év alatt azt már mindenképpen sikerült bizonyítani, hogy tehetségben a gidránok között nincs hiány.
Hogy kinek és miért kell ezt mostanában bizonygatni? A gidrán a köztudatban huszártiszti hátasként élt, a harcterek, az első és második világháború ismert lófajtája volt, de a versenysportban is mutatott eredményeket. Az 1928-as amszterdami olimpián a cseh Frantisek Ventura kapitány nyerte a díjugratás egyéni aranyérmét egy magyar származású gidrán ló, Elliot nyergében, az 1936-os berlini olimpián pedig gyilkosan nehéz pályán Magyaremlék egy bolgár százados lovaként militaryban egyéni tizedik helyezést szerzett.
Mivel a gidrán érzékeny fajta, rossz bánásmóddal könnyen lehet belőle goromba jószágot is nevelni. Az utóbbi évtizedekben pedig a szakképzetlen alkalmazottak valóban eldurvították a korábbi tenyészetek lovait. El is terjedt, hogy a gidrán makacs, kezelhetetlen, rosszul nevelt, ezért lemondtak róla. Lóhoz értő ember azonban nem hiheti, hogy ez fajtaadottság, mondja Jónás Sándor, aki munkatársával, Drén Csaba állatorvossal közösen határozta el, hogy visszaadja a gidrán elvett becsületét. Szakirodalmat olvastak, kiderítették, hogy ez a fajta mindig jó hátas- és sportló hírében állt, bírja a szélsőséges terhelést. Úgy gondolták tehát, hogy nem a lóban, hanem a tenyésztésben, a tartásban lehetett a hiba.
Állunk Marócpusztán, a kaposvári Pannon Lovas Akadémiához tartozó ménesben, sárga csikók a karámokban, fejük felett már ott magasodik a kőröshegyi viadukt. Nem jó arra gondolni, hogy e nyugodt tájon, a lovak feje fölött hamarosan kamionok dübörögnek. A gidránok számára azonban most az a jó hír, hogy végre gondos, óvó kezek közé kerültek. Új gazdáik nemcsak a fajta fenntartását, a génmegőrző program teljesítését várják tőlük, hanem azt is, hogy bizonyítsák: helyük van a világ lovassportjának élvonalában, hogy a világ legjobb huszárlova nemzetközi színvonalú ugró- és militaryló is lehet. Úgy tűnik, jó úton járnak.
– Vannak, akik abban hisznek, hogy sok pénzért Németországban vásárolt örökítőanyaggal lehet feljavítani a magyar lóállományt – mondja Jónás Sándor –, pedig van olcsóbb és ésszerűbb megoldás. Tizenkilencben a románok például sok gidránt zsákmányoltak, és közülük megmaradtak azok, amelyek tenyésztők kezébe kerültek. Tehát ezt a magyar fajtát Romániából lehetne gazdagítani genetikailag, ami olcsóbb és ésszerűbb megoldás, mint a nyugati piactól várni a csodát. A génmegőrző program keretében eleinte nem kívántak meg többet a gidrántól, mint hogy turistabemutatókon szerepeljen, vendéglovasok alatt teljesítsen. Ránk testálódott az a feladat, hogy az állományt méltóvá próbáljuk tenni a fajta korábbi önmagához. Hogy Marócpuszta ne a Balaton-part legjobb szobáiról, hanem sikeres lótenyészetéről legyen nevezetes.
Amikor Jónás Sándor 1996-ban ifjú mezőgazdászként, fejében nagy tervekkel a marócpusztai ménes vezetője lett, nekilátott a „kapott anyag” szelektálásához. Felmérte, milyen érték van a kezében, mit lehet kezdeni az állománnyal. Fontos volt, hogy a szelekciós módszer lovas nélkül működjön, vagyis hogy a lovas tudása ne befolyásolja az eredményt. A jó módszerrel ugyanis felismerhető a tehetség, amit azután már „csak” jól kell kezelni.
Drén Csaba állatorvos tíz éve szerzett diplomát, ő Jónás Sándor állat-egészségügyi szakmai segítőtársa:
– A ló tehetsége a beugró, ezt követi a kemény és kitartó munka – mondja. – A tenyészetnek fontos, hogy a ló nemzetközi versenyeken szerepeljen, mert az ott nyújtott eredmény segíti a további szelekciót. Nekünk most az a feladatunk, hogy újraalkossuk a régi állományt, mert jó, hogy a ménest a génmegőrzés miatt a magyar állam eltartja, de azért ki kell deríteni, hogy mennyit ér.
Marócpusztán megindult az építkezés is, a csikók karámba kerültek, és elkészült a fedett lovarda. Amikor már voltak tehetséget mutató lovak, szerződtették Kaizinger Balázst, aki a gidránokat militaryversenyeken lovagolja. Jöttek az eredmények, ezért Jónás Sándorék úgy határoztak, megpróbálják a lehetetlent: megszerzik egy világversenyre legjobb képességű lovuk, Sóhaj számára lovasnak a világ egyik legjobb militaryversenyzőjét, az angol William Fox-Pittet.
– Vittünk videót, referenciaanyagot – meséli a ménesvezető. – Fox-Pitt már hallott a gidránról, és azt ígérte, megnézi. De sértődés ne essen, mondta, ő nem engedheti meg magának, hogy rossz lóra üljön, hisz abból él, hogy versenyeket nyer. Végül megtetszett neki Sóhaj, vállalta is a lovaglást, és együtt nyerték meg a világbajnokság terepszámát. A verseny végén Fox-Pitt azt mondta: ilyen önfeláldozó lóval még nem találkozott.
Mostanában Kaizinger Balázs évente néhány hónapot Hollandiában edz két-három lóval, ugyanis ott jobb a díjlovastréning. Az érdek közös. A magyar lovaknak a nemzetközi szintű eredményekhez szükségük van a külföldi szakemberek szakértelmére, a hollandok viszont a military élvonalába törekszenek, és mert erre a sportágra az ő lovaik nem látszanak alkalmasnak, érdeklődéssel figyelik, hogyan szerepel, fejlődik a gidrán. A jó edzőmunkához nem elsősorban pénz kell, mondják Marócpusztán, hanem magas szintű szakmai tudás és sok-sok kitartás. Húsz százalék előrelépéshez nyolcvan százalékkal több munka. Akadályt raklapból is lehet építeni, terepnek meg ott a Somogyi-dombság.
A lovassport azonban már drága mulatság, sokba kerül az állatok szállítása és tartása a nemzetközi versenyeken. Enélkül azonban nem lehet előrelépni. Ezért is fontos lehet még a hollandokkal való együttműködés. A magyar bajnokság ugyanis kétcsillagos minősítésű (az olimpia négy), emiatt a kinti, erősebb versenyeken született kudarc vagy siker jobban mutatja a valós állapotot, mint a hazai megméretés. Mivel Kaizinger Balázs három éve sikerrel szerepelt a fiatal lovak világbajnokságán, második lett a lengyel nagydíjon, és a német bajnokságban a középmezőnyben végzett, Magyarországról egyedüliként indulhat háromcsillagos versenyen is. A military – vagy ahogyan magyarítani próbálták: lovastusa – nálunk nem tartozik a legnépszerűbb lovas sportágak közé, pedig ló és lovas számára egyaránt a legkeményebb erőpróbát jelenti. Világversenyen ötven–százezer nézője is van. Magyarországon ma még úgy gondolják, hogy az a ló, amelyik nem jó díjugratásban, mehet militaryba, mivel ott „csak” 130 centiméter az akadálymagasság. Csakhogy a nehéz, egyenetlen terepre atletikus, jó ugróképességű, kemény szervezetű és jól terhelhető ló kell, amelyiknek a „szíve is nagy”. A gidrán ilyen.
A piacon a jó ugrólónak a legmagasabb az ára, és a díjugratás ígéri a legmagasabb pénzdíjakat is. Ezt követi értékben a díjló, majd a militaryló. Marócpusztán azonban abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nem kell mindenáron a legnagyobb profit elérésére törekedniük, hanem először arra, hogy arcot adjanak a fajtának, bevigyék a nemzetközi vérkeringésbe, és a jó képességű versenylovakat jó istállókban helyezzék el. Egyszóval divatos pedigrét adjanak a gidránnak.
– Hiszünk a lovainkban – mondja Jónás Sándor és Drén Csaba –, de nincsenek a zsebünkben ötvenezer eurós csekkek. Mégis állami ménesként jobb helyzetben vagyunk, mint a kistenyésztők, akik reménykedve néznek ránk, mert ha nekünk sikerül, akkor általunk, hozzánk kapcsolódva nekik is meglesz az esélyük. Ha azonban a főménes vesztésre áll, ők is veszítenek. Ezért természetes tehát az együttműködés. Nem biztos, hogy minden jó csikó nálunk születik, ezért, ha megrendelő érkezik, a teljes állományból kínáljuk neki a legalkalmasabbat. A holland rendőrség nemrég vásárolt két gidránt, amelyik közül az egyiket tenyésztőtől választottuk ki. A pénz természetesen visszakerül a tenyésztésbe, a szponzorok pedig (esetünkben az Agrokomplex Central-Soya Rt.) nemcsak jó takarmányt adnak, hanem abban is segítenek, hogy eljussunk a legfontosabb versenyekre, és betörjünk a gidránnal előbb a holland, azután talán majd a nagyobb német és francia piacra. A magyar lótenyésztés egykor a világ élvonalába tartozott, de mostanra eljárt felette az idő. Hiányzik az a középgeneráció, amelyiknek meglennének a legkorszerűbb ismeretei. A világ lovassportjának az élvonalában, mint minden élsportban, profi stábok dolgoznak. Nálunk nagyon sok állami és magánpénz ment már el a magyar lóállomány feljavítására, hozták külföldről a drága tenyészállatokat, még sincs eredmény. Közben a fajtanemesítés jelszava miatt szinte eltűntek, lenézetté váltak a nemzeti fajták. Itt az ideje, hogy újra felfedezzük ezeket is, mert ha nem ismerjük fel az értékeinket, nem lesz itt más, csak olcsó lótelep.
A gidrán szó 1816 óta van jelen a magyar szakmai nyelvben. Az utolsó történelmi lófajtánk, amelyik megőrizte identitását. Mezőhegyesen tenyésztették ki ezt a könnyű arab félvért, amelynek neve előbb egy lótípust, később már egy fajtát jelentett. Mihók Sándor a Gidrán méneskönyv előszavában számol be a gidrántenyésztés fordulópontjairól.
A legendát a Bábolnáról Mezőhegyesre került Gidrán II., majd Gidrán IV. mén kezdte építeni, és a méneskari tisztek hozzáértése nyomán 1855-ben már egységes genetikai hátterű, típusában is elhatárolható lovak sokaságát rendezték ménesbe. A kétszáz tenyésztésre kiválasztott kancából végül mindössze tizenhat lett családalapító, ám ezek, mint utóbb kiderült, kellő genetikai változatosságot adtak a fajtának. Az 1900-as évek fordulóján érte el használati értékének csúcspontját. Elegáns, jól lovagolható, jó képességű és acélos szervezetű, kitartó huszárló lett, amelyik kitűnt a falkavadászatban is, mert, miként azt Mihók Sándor idézi, „csakugyan ló kellett ahhoz a hajtáshoz, ahol az ország két leggyorsabb állata, a nyúl és az agár akarta a szuszt kiszorítani egymásból”.
A két háború súlyos veszteséget okozott a törzsállományban. Az első világháború után a román hadsereg vitt magával 186 gidránt, a másodikat követően pedig csak 28 kanca került vissza Mezőhegyesre. Az állomány kilenc kancacsaláddal csak vegetált. A következő időszak szakszerűtlen tenyésztése szinte megszüntette a fajtát. A magyar állattenyésztés értékeinek nyilvánvaló eltékozlása késztette rá az államot 1974-ben, hogy minisztériumi határozatban kinyilvánítsa a magyar állatfajták, közöttük a gidrán védelmét. Ezzel indult meg a fajta regenerálódása. (Romániában a mezőhegyesi tenyésztési technikát követő képzett szakember, Ioan Apahidian vezetésével őrződött meg az elhajtott állományra alapozott fajtatiszta gidrán ló.)
Magyarországon 1990 után lelkes tenyésztők építették újjá a fajtát – tenyészállatok visszavásárlásával, valamint szakszerű munkával. Ennek köszönhető, hogy a tizenhat eredeti kancacsalád mellett ma virulnak a két háború között tenyésztett családok is. A fajta védelme érdekében azonban nem kívánják tovább növelni a családok számát, az idén megjelentetett méneskönyvvel lezárták a törzskönyvet. A jövőben tehát csak az tekinthető gidrán fajtájú lónak, amelynek az ősei a méneskönyvben szerepelnek. Húsz–huszonöt generációs tenyésztettség teszi különlegessé ezt a fajtát, egyben Európa egyik legrégebben tenyésztett fajtái közé is emeli.
Nemzeti kincs számos védett őshonos magyar állatfaj
Az indítványt Simicskó István fideszes képviselő nyújtotta be, az Országgyűlés 2004. április 19-én fogadta el. A magyar nemzeti kultúra részét képező állatfajok tenyésztését a törvény értelmében az állam felkarolja. A nemzeti kinccsé nyilvánított állatfajok között vannak kutyák (kuvasz, komondor, puli, pumi, mudi, rövid szőrű magyar vizsla, drótszőrű magyar vizsla, magyar agár, erdélyi kopó), lovak (nóniusz, gidrán, furioso, kisbéri félvér, magyar lipicai, shagya-arab, hucul, magyar hidegvérű), juhok (magyar – hortobágyi – rackajuh, gyimesi racka, ciktajuh, cigája vagy berke), szarvasmarhák (magyar szürke marha, magyar tarka fajta), sertések (szőke mangalica, fecskehasú mangalica, vörös mangalica), tyúkfajták (fehér magyar, fehér kopasz nyakú, sárga magyar, kendermagos magyar, kopasz nyakú kendermagos, fogolyszínű magyar tyúk, erdélyi kopasz nyakú), pulykák (bronzpulyka, rézpulyka) és pontyok (szarvasi pikkelyes nemes ponty, dinnyési tükrösponty, nyurgaponty). Nemzeti kincs lett a magyar bivaly, a magyar kecske, a magyar óriásnyúl, a fodros tollú magyar lúd, valamint huszonöt galambfajta is.
„A nemzeti kinccsé nyilvánított állatfajok esetleges kipusztulással való fenyegetettségük esetén mind védetté nyilváníthatók, mint ahogy némelyek közülük már azok. Jelen korunk felelőssége, hogy gyermekeink, unokáink – a sok ezer kipusztult állatfajhoz hasonlóan – ne csak könyvekből és mesékből alkothassanak képet az egykori őshonos magyar állatokról” – áll az indoklásban.
