Franciaországból érkező hírek szerint mintha helyreállt volna a rend. Már „csak” elvétve gyújtanak fel autókat.
– A zavargások intenzitása csökkent. A háttérben a francia társadalom egyik legnagyobb gondja, a társadalmi leszakadás problémája húzódik meg. A nyugati társadalom a 80-as évek elején szembesült az ipari társadalom termelési struktúrájának összeomlásával és az ebből adódó tömeges munkanélküliséggel, ami a legdrasztikusabban a külső városnegyedekbe szorult, alacsony képzettségű ipari munkásságot érintette. A tömeges munkanélküliség nem csak az észak-afrikai származásúakat sújtotta. De a legrosszabb helyzetbe azok kerültek, akik az 50-es, 60-as években tömegesen behívott, szakképzetlen munkaerő számára épített betonerdőszerű külvárosi lakótelepeken zsúfolódtak össze. Az évtizedekkel ezelőtt behívott munkások, valamint a már itt született – tehát francia állampolgárságú – gyerekeik, unokáik, hála a francia iskolarendszer integrálóerejének, ma már a társadalom teljes jogú tagjainak tartják magukat. A külvárosokat az elmúlt húsz évben rendszeresen felborító feszültség szinte mindig abból keletkezik, hogy amikor ezek a második, harmadik generációs fiatalok elvégzik az iskolát, és állást keresnek, nem kapnak munkát, mi több, learabozzák őket. Holott ők kulturálisan tökéletesen integrált francia fiatalok, akik szakítottak a tradíciókkal, s alapvetően a saját korcsoportjuk értékeivel, szokásaival, kultúrájával, életmódjával azonosulnak. A külvárosok életét a 80-as évek eleje óta rendszeresen megrázó robbanások valódi oka az a feszültség, amit a francia társadalomba integrálódott második, harmadik generációs fiatalok elvárásai és tényleges helyzete, illetve az abból való kitörés lehetetlensége között feszül. Vagyis a tömeges munkanélküliség a valódi ok, ami a mai napig nem csökken. A nyolcvanas évek elején az akkori fejlett világ ipari struktúrája összeomlott, mert a termelés centruma az anyagi javak termeléséből áttevődött a tudásalapú és high-tech iparágakba. Ez a krízis tehát egy schumpeteri értelemben vett kreatív destrukció volt.
– Magyarán egy paradigmaváltás történt, ami hátrányosan érintette a nagyvárosok peremén, a lakótelepeken összezsúfolt embereket?
– Abszolút. S ezen belül is a második generációs fiatalok helyzetét lehetetlenítette el. Hiába tanultak, szereztek érettségit, tanultak tovább, munka nélkül beszorultak ezekbe az embertelenül sivár betonrengetegekbe. A továbblépésük vált lehetetlenné. Éppen a mostani zavargások elején jelent meg egy könyv egy ilyen külvárosban élő, második generációs fiatal vállalkozó tollából, aminek az a címe: Bedöglött a társadalmi lift. Azaz leállt a társadalmi mobilitás. Pontosan erről van szó.
– Ezek szerint a probléma nem új, és semmi nem változott húsz év alatt.
– Azóta, hogy a 80-as évek elején a feszültség először robbant – melynek nyomán éppen ezek a második generációs fiatalok indítottak el SOS Racisme néven, amely képes volt megszólítani a francia társadalmat –, minden kormány igen sokat tett a külvárosokban élők helyzetének javításáért. Chirac elnök nagy érdeme, hogy a társadalmi leszakadás elleni küzdelem nemcsak a baloldal, hanem a jobbközép számára is prioritássá vált. Először a lakókörnyezet javítása, valamint az oktatás kapott prioritást. Létrejöttek a ZEP-ek – a kiemelt oktatási övezetek –, ami azt jelentette, hogy rengeteg óvoda, iskola épült a legroszszabb helyzetű külvárosokban. Ösztönöztek minden helyi megoldást, az önkormányzatok és a helyi civil szervezetek rengeteg állami pénzt kaptak a fiatalok integrálására, sportklubok szervezésére. Csakhogy amíg az iskola arra ösztönzött, hogy ha tovább tanulsz, előbbre tudsz jutni, addig a fiatalok – kikerülve az iskolából – azt tapasztalták, hogy nem találnak munkát. Hiába tesz meg mindent egy külvárosi hátrányos helyzetű fiatal, hiába szerez szaktudást, amikor munkát keres, először kiszűrik a lakcíme miatt, utána a neve hangzása miatt, végül azért, ahogy kinéz, a bőre színe miatt. A Time magazin november 14-i számában közölt egy felmérést, ami szerint Franciaországban a 19–29 éves korosztályban a francia nevű gyerekek körében 20 százalékos, az idegen nevűeknél 30, az észak-afrikai nevűek között 40 százalékos a munkanélküliség. A mostani robbanás oka a reménytelenség, és a – teljesen jogos – elkeseredés, ami a második, harmadik generációs külvárosi fiatalokban felhalmozódott. Minden erőfeszítés ellenére a társadalmi szakadék egyre nő. Mellesleg a megkérdezett lázongó fiatalok mind azt mondták: nem segélyt, munkát akarunk. A tanulság tehát az, hogy nem elég óvodákat, iskolákat fejleszteni, munkahelyeket is kell teremteni, illetve – mint ezt Chirac elnök és a szocialista párt kezdeményezi – meg kell nézni, miként lehet ösztönözni a munkaadókat arra, hogy az új állások betöltésénél a lakhely szerinti diszkriminációt egy meghatározott kvóta bevezetésével csökkenteni lehessen. De ez az elkeseredés önmagában nem borította volna lángba a külvárosokat. A kiváltó ok Sarkozy belügyminiszter „provokációja” volt, amikor söpredéknek nevezte az akkor még csak Clichy sous Bois-ban lázongó fiatalokat, akiket „ki kell porszívózni”. Ettől szabadult el a pokol. Ezért a kijelentésért egy tisztességes demokráciában azonnal lemondatják a belügyminisztert. Annak, hogy ez nem történt meg, politikai okai vannak: Sarkozy a gaulle-ista párt elnöke, aki köztársasági elnöki posztért akar indulni Chirac ellen.
– Magyarországon is egyre többen veszítik el az állásukat, egyre többen kerülnek reménytelen helyzetbe, itt még sincs lázadás. Pedig a fiatalok között is egyre több a munkanélküli.
– Nem a multinacionális cégeket kellene közpénzből támogatni, hogy ők teremtsenek munkahelyeket. Az egész fejlett világ tapasztalata bizonyítja: munkahelyeket kis- és középvállalatok teremtenek. Ezeket kellene támogatni, mégpedig a foglalkoztatás terheinek drasztikus csökkentésével vagy átvállalásával. A leszakadt területeken pedig az államnak, illetve az önkormányzatoknak kellene munkahelyeket teremteniük, hiszen rengeteg közfeladat van. Az adóforintokat ne arra fordítsa az állam, hogy például egy dél-koreai cég gumiabroncsgyárat építsen Dunaújvárosban. Azon túl, hogy a gumigyártás semmivel nem segíti Magyarországot a tudásalapú világhoz való felzárkózásban, iszonyatos környezetszennyezéssel jár. Az így létrehozott 1500 munkahely egyenként húszmillió forintba kerül az adófizetőknek, ha igaz a hír, amely szerint az állam harmincmilliárd forinttal járul hozzá a befektetéshez. Ha Magyarországon egymillió ember nyomorog, és kétmillió küszködik a létminimum alatt, akkor oda kell vinni az állami támogatásokat, ahol ezek az emberek élnek, és arra kell használni, hogy ezek az emberek munkához, emberi élethez jussanak. Nem csak segélyekkel lehet segíteni. Azokat a kis- és középvállalkozókat kell támogatni, akik a leszakadt régiókban az ellehetetlenült családoknak munkát adnak. Ha az állam három évre minden terhet átvállal, egy ilyen munkahely megteremtése körülbelül tízszer kevesebbe kerülne az adófizetőnek, mint a koreai vállalat 1500 álláshelyének egyike. Azaz ugyanabból a támogatásból nem 1500, hanem 15 ezer munkahelyet lehetne teremteni. Nem segélyeket kell osztani, hanem például képzéssel egybekötött közhasznú munkát kell biztosítani, vagy ötéves adókedvezménnyel kell támogatni a regisztrált munkanélkülit alkalmazó vállalkozót. Nem vagyok segélyellenes, természetesen segíteni kell annak, aki az éhhalál szélén van, de ez nem megoldás a leszakadás megállítására. Megoldás lehet például az, hogy helyi szinten teremtsük meg a lehetőséget a felzárkózáshoz. Ez nemcsak élelmet jelent, hanem például bölcsődét, óvodát, iskolát. Ezekre azért van szükség, mert vannak olyan nehéz sorsú gyerekek, akik csak a bölcsődékben, az óvodákban tanulják meg, milyen a „normális” élet. Iskola is kell, még ha kevés is a gyerek. Nem baj, ha csak öt-hat gyerek jut egy tanító nénire, mert ezzel óriási előnyhöz jutnak, hiszen olyan körülmények között tanulhatnak, mintha magántanár foglalkozna velük. Az ő esélyük ezzel nőhet meg a nyomorból való kitörésre. Ahol pedig a legtöbb a tovább tanulni nem tudó gyerek, oda kell telepíteni a szakmunkásképző iskolákat.
– Magyarországon most éppen egy modern falurombolás folyik, a kis posták után megszüntetik a kis iskolákat is.
– Nem lehet csak a pénzügyi racionalitás alapján oktatáspolitikát folytatni: itt is a leszakadás elleni küzdelem jegyében kell változtatni. Ezek a nehéz sorsú gyerekek soha nem tudnak elmenni a nagyvárosokba tanulni: nincs pénzük bérletre, kollégiumra. A lakóhelyükhöz közel kell megteremteni a tanulási és a munkalehetőségüket. Ha szükséges, akkor erre közpénzt kell áldozni. Ugyanis a munka nemcsak arról szól, hogy az embernek állandó jövedelme legyen, hanem arról is, hogy visszaszerezze az önbecsülését. Ez a leszakadással veszélyeztetett réteg Franciaországban kicsi, Magyarországon óriási.
– A pályakezdő diplomásoknál már nálunk is lassan hasonló a munkanélküliek aránya, mint a francia külvárosok hátrányos helyzetű…
– …igaz, de itt kétszer akkora az esélyük. Az észak-afrikai származású fiatalok azt mondják, minek tanuljak, hiszen a bátyám, aki egyetemre járt, annak sincs munkája. Magyarországon, ahol a hatvanas években kezdődött a középosztályosodás, a nyolcvanas években szinte mindenki úgy érezte, hogy egy kicsit előbbre juthat, jobb életet biztosíthat a gyerekeinek. A kilencvenes években az ipari struktúrák szétesése miatt ez nálunk is megfordult, és ma egy maroknyi, egészen minimális társadalmi csoport…
– …az elit…
– …nem! Ez nem az elit! Arról a csoportról beszélek, amely a Magyarországon bevallott összes személyi jövedelem 30 százalékával rendelkezik, és amely csupán néhány száz emberből áll. Kovács Ilona közgazdász írt róluk egy figyelemre méltó tanulmányt. Magyarországon tehát egy olyan kis létszámú, milliárdos, dúsgazdag csoport jött létre, amire Nyugat-Európában nincs példa. Őket követi a középrétegek felső részének 10-15 százaléka: ezek a vezérigazgatók, bankvezetők stb. Lent pedig egymillió ember tengődik nyomorban. Ez a csoport a szó szoros értelmében a létéért küzd. De a középosztály alsóbb rétegeiben is megszűnt a kiszámítható jövő érzése. Ez az a középréteg, ami a társadalom kétharmadát teszi ki. A legnagyobb baj az, hogy nincs mögöttük vagyon, ami biztonságot adhatna nekik, így ha bekövetkezik egy betegség, egy haláleset, egy rossz válás vagy a munkahely elvesztése, minden kiszámíthatatlanná válik számukra. Bármilyen furcsa, de a teljesen leszakadt, nyomorgó egymillió ember és a volt alsó középrétegek lenti szegmense között ma elég kicsi a különbség. Az efölött lévő társadalom fele is a létminimum közelében él, ami azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban lecsúszhat. Kérdem én, ha ma Magyarországon egy pedagógus házaspár két gyereket vállal, tudja-e mindkettőnek finanszírozni az egyetemi tanulmányait?
– Ha sikerül bekerülnie valamelyik állami finanszírozású szakra, akkor talán…
– Egy pedagógus házaspár ma összesen nettó 200 ezer forintot keres, ebből felnevelni két gyereket, utána finanszírozni mindkettőnek a kollégiumot szinte lehetetlen. Amikor egy társadalomban egy pedagóguscsalád nem képes a gyermekének biztosítani a továbbtanulást, akkor nagyon nagy baj van.
– Nálunk azért nem lehet olyan nagy a baj, hiszen itt nincsenek kemény diáktüntetések, és nem nagyon lázad senki.
– Az nem jó, hogy ha autókat gyújtanak fel, de a lázadás mégis jó dolog. Soha nem változtak meg a dolgok maguktól, ha az emberek nem tettek érte. Soha nem a legelesettebbek lázadnak. Magyarországon azért nincs lázadás, mert túlságosan rossz a helyzet.
– És nincs igazi érdekegyeztetés sem.
– A kormány állandóan megveszi a civil szervezeteket a költségvetési támogatással.
– A szakszervezetek is elég lanyhák.
– A szakszervezetek az ipari struktúrák szétesésével és a munkanélküliséggel nagyon meggyengültek. Magyarországon minden kormány egy egységes szervezetbe akarja a civil szervezeteket tömöríteni, amelyek így függnek tőle. Nem is a civil szervezetekkel van igazán baj. Nem lehet tőlük elvárni, hogy azt mondják: mi nem akarunk állami pénzt. A probléma az, hogy a középrétegek azzal vannak egyfolytában elfoglalva, miként tudnak egyről kettőre jutni. Ez egy iszonyatos trauma. Be kellene végre látni: a gazdaság fejlesztése önmagában nem cél. Kivéve, amikor struktúraváltás kell. De ez 1995–97 között megtörtént. Az adórendszert a fejéről a talpára kellene állítani. Franciaországban például hét-nyolc adósáv van, a legmagasabb 47 százalék, középen 22 százalékot fizetnek, és az alsó sáv nem fizet semmit. Ez lehetővé teszi, hogy a nagyon gazdagok többel járuljanak hozzá a közfeladatok finanszírozásához. A családi támogatást is meg kell változtatni. A legrosszabb helyzetben lévőknek kell adni a maximumot, és a jövedelemtől függően fokozatosan kell csökkenteni a támogatást. Azt pedig, hogy hol húzzuk meg a határt, nem politikai, hanem társadalmi konszenzushoz kell kötni. El kell érni, hogy a családok a létminimum feletti pénzből élhessenek. Senki nem meri kimondani, hogy a gazdagoknak sokkal több adót kellene fizetniük. Ha valaki havonta tízmillió forintot keres, miért fizet ugyanúgy 36 százalékos adót, mint az, aki havonta kétszázezer forintot keres? Ha valakinek egy év alatt százezer forint haszna van értékpapírokból, az fizessen öt százalékot, de akinek tízmilliója van, az már fizessen tíz százalékot, és akinek százmilliós jövedelme van ebből, az fizessen negyven százalékot. Mi a problémám? Itt a neoliberális modellt majdnem vallásként kezelik. Vannak, akik bekerültek a lehetőségeik kapcsán abba a csoportba, amelyik egyre jobban rátelepszik a politikára is. Az összes többi polgár bele se tud szólni abba, hogy a gazdasági növekedés eredményét mire használjuk: arra-e, hogy felzárkóztassunk, vagy arra, hogy tovább támogassuk a nagytőkét? 1997-ben a magyar gazdaság fenntartható fejlődési pályára állt. A struktúraváltáshoz szükséges volt, hogy minél több működő tőke jöjjön be, feltéve, ha modern iparokat hoz be. A kérdés az, hogy ezek szigetek maradnak, vagy húzzák magukkal az összes többi hazai céget, például vállalhatják, hogy a magyar kis- és középvállalkozásokkal szállíttatnak be különböző alkatrészeket. De miért kell Magyarországnak egy dél-koreai gumigyár? A gumigyártás minden, csak nem high-tech. Ha ide jön a Microsoft, a Samsung, vagy ehhez hasonló technológiai színvonalat képviselő cégek ide hozzák a kutató-fejlesztő részlegüket, akkor ez mindent megér. De a növekedés csak akkor érdeke egy társadalomnak, ha abból több jut a társadalmi felzárkóztatásra. Több jut iskolára, óvodára, az egészségügyi rendszerre. Mindenki azt hiszi, hogy piacképes tudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy el tudjon helyezkedni. Mese. A piacorientált tevékenység csak egy része a hasznos társadalmi tevékenységnek. Ki gondoskodik az idősekről? Ki gondoskodik a gyerekekről, hogy az anya el tudjon menni dolgozni? Ki gondoskodik a szemét összegyűjtéséről? Franciaországban nagyon sok munkahelyet teremtettek az önkormányzatok. Minden francia iskola előtt ott áll egy segédrendőr, akit az önkormányzat fizet, és aki jelenlétével elriasztja a drogkereskedőt is. Véget kellene már vetni az egész világon beadagolt doktrínának, hogy a gazdasági növekedés önmagában jó, hogy a versenyképesség fontosabb, mint a társadalmi felzárkóztatás.
origo.hu
Itt van, amit mindenki várt: ünnepel Szoboszlai Dominik és Buzsik Borka – fotó
