A horrorisztikus lény, a mélytengeri pelikánangolna kiválóan reprezentálja azokat a döbbenetes képességeket, amelyekkel az örök sötétség világának élőlényei rendelkeznek. E képességek némelyike egyszerűen felfoghatatlannak tűnik a fenti világhoz szokott megfigyelő számára.
Horrorisztikus lény horrorisztikus környezetben
Az 1850-es évek elején Edward Forbes brit biológus és tengerkutató arra a következtetésre jutott, hogy a világóceán 600 méternél mélyebb régiója már teljesen alkalmatlan lehet az élet számára. Noha Forbes úgynevezett azoikus-zóna elméletét rég meghaladták a modern biológiai oceanográfia felfedezései, bebizonyítva, hogy még a világtenger legnagyobb mélységeiben, az óceáni árkokban is virágzik az élet, ám a 19. század derekán még egyáltalán nem tűnt badarságnak az élet nélküli mélytenger teóriája.
A víz hozzávetőleg 820-szor sűrűbb mint a levegő.
A tengerben már 10 méteres mélységben akkora a vízoszlop hidrosztatikus nyomása, mint a teljes atmoszferikus nyomás a tengerszinten,
amit a légkör több mint 100 kilométer magas levegőoszlopának nyomása fejt ki. 1000 méteres mélységben a nyomás eléri a 100 atmoszférát (at), vagyis négyzetcentiméterenként a 100 kilopondnyi erejű nyomást, ami a világóceán legnagyobb ismert mélységében, a csendes-óceáni Mariana-árok 11 034 méter mély Challenger-mélységében meghaladja az 1 100 atmoszférát, ami kerekítve 1,1 tonna nyomóerőnek felel meg négyzetcentiméterenként. A víz a relatíve nagy sűrűsége miatt a felszínről beeső fényt is viszonylag gyorsan elnyeli. A fotoszintézishez még elméletben elegendő fény legfeljebb 200 méteres vízmélységig tud lehatolni.
Ezer méter az a mélységhatár, ahol rendkívül érzékeny műszerek segítségével még egy-egy a felszínről beérkező foton kimutatható, de az emberi szem számára nagyjából 500 méteres mélységtől kezdve beáll a teljes sötétség. Az 1000 méter alatti mélységekbe pedig semmilyen felszíni fény sem tud már lejutni. A víz hőmérséklete is gyorsan csökken, ahogy egyre mélyebbre hatolunk. Hozzávetőleg 2500-3000 métertől a világóceán vizének hőmérséklete egységesen + 2, + 2,5 Celsius fok körülire áll be.
Az iszonyatos nyomás, a koromsötétség és a fagyponthoz közeli vízhőmérséklet mindennek mondható, csak éppen barátságos környezetnek nem.
Azt, hogy ilyen kegyetlen körülmények között nemcsak hogy létezik hanem egyenesen virágzik az élet, az evolúció csodájának kell tekintenünk. E brutális környezethez való alkalmazkodás bizarrnál bizarrabb élőlények tömegét hozta létre a törzsfejlődés során, amelyek egyik legkülönlegesebb mélytengeri halfaja az Alien-filmekre emlékeztető pelikánangolna.
Nincs az állatvilágban még egy olyan élőlény, ami ekkora szájjal rendelkezne
A fény nélküli zóna, az 1000 méteres vízmélységtől kezdődő abisszális-öv valósággal hemzseg a furcsábbnál furcsább élőlényektől. A mélyóceán világában csak ragadozók, illetve dögevők léteznek a fény és a fotoszintetizáló szervezetek hiánya miatt.
Ebben a zónában a tengeri tápláléklánc lerövidül hiszen nincs növényi plankton, így az élelemforrást csak és kizárólag a húsevő szervezetek jelentik. Úgy is mondhatnánk, hogy a mélytengeri világ a ragadozók abszolút birodalma.
Az amerikai Nemzeti Óceán és Légköri Hivatal (National Ocean and Atmospheric Administration, NOAA) tengerkutatói szerint a világtenger 200 méternél mélyebb régiója 95 százalékban még felderítetlennek számít. A mélytengeri fajoknak pedig alig csak az 5 százalékát ismerhetjük.
Az örök sötétség miatt számos itt élő állat fejlesztett ki világítószerveket, aminek legfőbb célja vagy a zsákmány, vagy éppen a vadászra támadó másik ragadozó elvakítása. A mélytengeri halak közül számos faj rendelkezik hatalmas szájjal és horrorisztikusan hosszú tűhegyes fogakkal, kitűnő inspirációt nyújtva a sci-fi filmek látványtervezőinek. Ami talán szokatlannak tűnhet a felszíni világból érkezőnek, hogy e félelmetes kinézetű halak szinte kivétel nélkül igen aprók, a többségük nem nagyobb egy felnőtt tenyerénél. A pelikánangolna (Eurypharinx pelecanoides) a méretversenyben is kilóg a sorból, hiszen egy méteres maximális hosszával valóságos óriásnak számít a többi mélytengeri csontos hal (Osteichthyes) között.
Ahogy a mélység koromfekete sötétségbe a mélytengeri kutatóeszköz fényszórója által vágott fénykévén átsodródik, a pelikánangolna földönkívüli látványt nyújt hosszú és karcsú testével, illetve kígyószerű mozgásával. Első ránézésre érthetetlennek tűnik, hogy ez a bizarr lény hogyan képes a nála sokkal nagyobb zsákmány lenyelésére egészen mindaddig, amíg e horrorisztikus lény esernyőszerűen szét nem nyitja a testhosszának mintegy harmadát kitevő félelmetes állkapcsait és barlangszerű szájzacskóját. A faj névadójának számító gödényhez hasonlóan a pelikánangolna alsó állkapcsa alatt is egy olyan rendkívül nagy és rugalmas tasak található, ami hatalmasra tágul miközben az állat szétnyitja az állkapcsait.
Rendkívül rugalmas és extrém módon tágulékony torkának, illetve gyomrának köszönhetően a pelikánangolna képes a saját testtömegénél jóval nagyobb zsákmány elnyelésére is.
Az állatvilágon belül nincs még egy olyan élőlény amelynek a test arányához képest akkora szája lenne, mint a pelikánangolnának.
A hatalmas állkapcsokban a kígyókékhoz hasonló vékony és ritkásan álló, hátrafelé hajló tűhegyes fogak találhatók, amelyek közül az elfogott zsákmány számára nincsen menekvés. Az angolna elnevezés egyébként megtévesztő, mert e hal nem a valódi angolnák (Anguilaformes) közé tartozik, azokkal csak igen távoli a rokonságban áll.
Rendkívül ritkán látható a mélység félelmetes banditája
A pelikánangolna az állatvilágban egyedülállóan hatalmas száját képes akár 180 fokos szögben is szétnyitni. Mivel a pelikánangolna a sötét zóna lakója ahol 1000 és 7000 méter közötti vízmélységben él, csak rendkívül ritkán kerül emberi szem elé. A tudomány számára eddig ismertté vált legtöbb pelikánangolna a nagy mélységbe leeresztett fenékhálókba kerülve jutott a felszínre. Az állat egységesen mélyfekete színe a fény nélküli környezethez való adaptáció jó példája. Rendkívül falánk ragadozó lehet; a felszínre került példányok gyomortartalmának megvizsgálása alapján főleg más mélytengeri halak, illetve rákok alkotják a prédáját.
Ha egy különösen méretes és a saját testénél jóval nagyobb prédaállatot kap el, laza csontozatának, illetve hatalmasra kitáguló rugalmas gyomrának köszönhetően megváltozik a testformája, felveszi a frissen lenyelt zsákmány testének kontúrját, még bizarrabb látványt nyújtva így.
Rendkívül nehéz megfigyelhetősége miatt alig ismerjük az életmódját.
A fogási eredmények alapján úgy tűnik, hogy kozmopolita mélytengeri élőlény lehet, ami mindhárom nagy óceáni medence abisszális zónájában előfordul, de főleg az Atlanti-óceán északi területéről került elő relatíve nagyobb számban. A pelikánangolna farkának hegyén található világítószerv vagy fotofor a koromfekete vízben rózsaszín, illetve élénkvörös színben világít, amiről a tengerbiológusok azt gondolják, hogy horgászcsaliként működik ami a pelikánangolna hatalmas szájcsapdájához vonzza a gyanútlan zsákmányt.
2023-ban a Costa Rica melletti vizeket kutatták a tudósok egy távirányítású mélytengeri járművel, amikor váratlanul egy olyan pelikánangolnát fedeztek fel, amely nemrég prédálhatott. Ahogy elúszott a kamera előtt, a hasi része rendkívül kitágult és arra utalt a kontúrja, hogy a pelikánangolna utolsó zsákmánya egy méretesebb mélytengeri kalmár lehetett – számoltak be a ritka megfigyelésről a kutatók, akiket a Live Science tudományos hírportál idéz. Ez a furcsa lény is jó példa arra, hogy még milyen keveset tudunk a nagy mélységek különleges, és számunkra gyakran oly félelmetes világáról.
A bizarr mélytengeri élőlény, a pelikánangolna
- rendelkezik az állatvilág testarányosan legnagyobb szájával,
- amit képes akár 180 fok szélesre kitátani,
- és a saját testtömegénél jóval nagyobb zsákmányt is könnyedén lenyel.
