Jobban ismerjük a Hold túlsó oldalát, mint a mélytengerek birodalmát
Robert D. Ballard amerikai oceanográfustól, a Titanic roncsának felfedezőjétől származik az az elhíresült megjegyzés, miszerint sokkal jobban ismerjük a Hold túlsó oldalát, mint a mélyóceán világát. Ballard kijelentése sok szempontból számít igaznak.
A Föld felszínének közel háromnegyedét elborító világóceán teljes kiterjedése több mint 262 millió négyzetkilométer, amiből egyedül a Csendes-óceán medencéje - a maga 166 millió négyzetkilométeres területével -, a negyedével nagyobb mint az összes kontinens területe együttvéve. A sűrített levegős légzőkészülékes búvárok legfeljebb 40 méterre tudnak alámerülni ebben az irdatlan víztömegben, a technikai búvárok abszolút rekordja pedig 326 méter.
A legmodernebb atom-tengeralattjáróknak 400-500 méter a maximális biztonságos merülési mélysége, és összesen csak 36 olyan mélytengeri kutatóeszköz létezik, ami képes a világóceán 6000 méternél nagyobb mélységeibe is alászállni. Ha ezt a összevetjük a Föld körül keringő műholdak ezres nagyságrendű számával, akkor már jobban érhetővé, hogy a világóceán 1000 méternél mélyebb régióját, az úgynevezett sötét, vagy abisszikus zónát miért is ismerjük kevésbé, mint a Hold túloldalát.
Ebbe az ember számára rendkívül barátságtalan fény nélküli világba behatolni az örök sötétség, a hideg és a rettenetes nyomás miatt legalább akkora kihívásnak számít, mint kilépni a világűrbe.
Ezért sincs semmi túlzás abban, ha a a mélytengeri világot nevezzük Föld utolsó nagy felfedezetlen fehér foltjának, hiszen a tengerbiológusok óvatos becslése szerint, az ezer méteres mélység alatti óceáni birodalom élőlényeinek legfeljebb az öt százalékát ismerhetjük.
Éppen ezért nap mint nap érhetik meglepetések még a mélytengeri világot felderítő tudósokat is.
Döbbenetes látvány tárult a kutatók szeme elé
Még egy 2024. májusi mélytengeri kutatóexpedíció során, amelyben a Nyugat-Ausztráliai Egyetem, továbbá a brit Kelpie Geosciences szaktudósai vettek részt, rögzítették azt a felvételsorozatot, amit csak most hoztak nyilvánosságra. A felvétel a déli Csendes-óceánon, 1024 méteres mélységben készült, már a sötét zónában.
Az ocenográfusok a világóceán víztömegét négy nagyobb függőleges zónára tagolják. A felszíntől, vagyis 0 métertől a 200 méteres vízmélységig terjedő zóna a megvilágított, vagy fotikus-öv. Ez az a vízréteg, ahol a beeső napfény mennyisége még lehetővé teszi a fotoszintézist. A 200 és 1000 méteres vízmélység közötti zóna a szürkületi vagy bathyális-öv, amelynek alsó határát az a mélység jelzi, ahol még - nagyon érzékeny műszer segítségével - nyomokban kimutatható a felszínről beérkező fény. (Az emberi szem számára 500 métertől gyakorlatilag már koromsötétség uralkodik.) Az 1000 méter alatti víztömeg a sötét, vagy abisszális-öv, ahová a felszínről már semennyi fény, még egy foton sem jut le. A sötét zónának a 6000 méternél mélyebb és jellemzően az óceáni árkok világát átfogó területét az élet számára extrém viszonyai miatt önálló egységnek tekintik, ez a hadális-öv, ami a világóceán legnagyobb mélységeit fedi le.
A felvett anyag visszanézésekor a tudósok döbbenetes felfedezést tettek: egy különleges és hatalmas méretű mélytengeri ragadozó támadt rá a kamerára. Az igen jó minőségű felvételek alaposabb kiértékelése során sikerült azonosítani a "támadót", egy igen ritka Dana-kalmárt (Taningia danae). A kalmárok a puhatestűek törzsén (Mollusca) belül a fejlábúak osztályába (Cephalopoda) tartoznak, amelyben egy önálló rendet, a tízkarú polipok (Decapodiformes) öregrendjén belüli kalmárok rendjét (Teuthida) alkotják.
Ezek a méretben rendkívül változatos tengeri ragadozók nyolc egyforma hosszúságú fogókarjuk mellett két hosszabb visszahúzható fogókarral is rendelkeznek.
Legtöbb fajuk a mélyebb vizek lakója, amelyek 120 és 3200 méteres vízmélységben élnek.
Aktív ragadozók és rendkívül gyorsan úsznak a reaktív elv alapján a beszívott és kilőtt vízsugár segítségével. Nagyon fejlett a látásuk, ami az emlősökével vetekszik. A mélytengeri kalmárok egyik jellegzetessége, hogy világítószervekkel rendelkeznek. A Dana-kalmár, ami a legnagyobb fejlábúak közé tartozik, két hatalmas és rendkívül erős világítószervvel rendelkezik, amelyek szinte reflektorszerű erősséggel világítanak.
A tengerbiológusok szerint e különleges szerv a vadászatban segíti a sötét zónában élő hatalmas ragadozót. A Dana-kalmár kifejlett egyedei elérhetik a 2,3 méteres testhosszúságot, és a több mint 160 kilogrammos testtömeget. Nem árt tudni, hogy ennél azonban még sokkal hatalmasabb mélytengeri tintahalak is léteznek. Két legnagyobb fajuk, a gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni), amely 9-10 méter, illetve az óriáskalmár (Architeuthis dux), ami 12-13 méter hosszúra is megnő, már valódi tengeri "szörnynek" számítanak.
Ám létezhetnek még ezeknél is nagyobb tintahalak; ilyen lehetett annak a több mint 40 cm átmérőjű szemnek a tulajdonosa is, amit egy ámbráscet (Physeter macrocephalus) gyomrában találtak. A lentebbi videón jól látszik, hogy a Dana-kalmár zsákmánynak nézhette a kamerát és ezért ragadta meg a fogókarjaival. Egy bizonyos: a mélytengeri birodalom még rengeteg felfedezni való titkot őrizhet.
