Arról, hogy mocskos a város, nyilvánvalóan tehet a városvezetés is, azonban a kártevők megjelenéséért mégiscsak az itt élők a felelősek. A legtöbb bosszúságot a kutyaürülék és a galambpiszok okozza. Rejtély, miért elérhetetlen a XXI. században, hogy a kutyasétáltatók összeszedjék a kedvencük után maradt nyomokat. Kérdés az is, miért tartanak az amúgy is túlzsúfolt fővárosban 400 ezer kutyát – miközben Bécsben mindössze hatvanezer él –, hogy aztán egy részük megunva és kihajítva a Fővárosi Közterület-felügyelet Illatos úti sintértelepén végezze. A közterület-felügyelők reggelente járőröznek a játszóterek környékén, megakadályozandó, hogy gazdáik a játszóterek homokjába engedjék belerondítani az ebeket. Hogy milyen lelkivilágú ember az, aki ilyet megenged, döntse el ki-ki maga, az azonban tény: a legtisztábban tartott kutya ürüléke is tartalmazhat olyan kórokozókat és parazitákat, amelyek súlyosan megbetegíthetik a homokozóban játszó kicsiket.
A közterület-felügyelet akkor kezdte meg a szigorúbb reggeli járőrözést, amikor nemrég a média is foglalkozni kezdett azzal, hogy a kutyák székletében található toxocara (orsóféreg) petéi a kisgyermekek szemébe jutva és ott kifejlődve súlyos ideg- és érhártyaromlást okozhatnak. A fel nem ismert vagy szerencsétlen kimenetelű fertőzés évente tizenöt kisgyermek vakságát okozza hazánkban. Ugyancsak a szemet (is) veszélyezteti a kutya- és macskavizelet által terjesztett laptospira baktérium, s az összepiszkított homokban könnyen fel lehet szedni a hagyományos bélférgeket.
A járőrök hatósági jogköre azonban csak addig terjed, hogy – tettenérés esetén – harmincezer forintos bírságot szabhatnak ki a kutyagumit otthagyó gazdára, esetleg feljelentést tehetnek, de úgy tűnik, ez egyelőre keveseket riaszt el.
A gazdátlan macskákról – amelyek viszont rémisztően elszaporodtak a fővárosban – kevésbé feltételezik az emberek, hogy veszélyesek lehetnek. A jelenlegi szabályozás szerint a gyepmesterek macskákkal nem foglalkoznak, az Illatos úton cicát nem tudnak átvenni, ezért nincs ember, aki meg tudná becsülni, hány kóbor macska él a fővárosban és az országban. A problémát azért kell komolyan venni, mert tőlünk nyugatabbra, ahol a rókák szájon át történő veszettség elleni vakcinázását évtizedekkel ezelőtt megkezdték, a veszettség úgynevezett urbánus jelenséggé vált, vagyis többnyire a nagyvárosokban élő gazdátlan állatok terjesztik. Nálunk ez a fordulat még nem következett be, sőt e pillanatban az állategészségügy nyerésre áll a betegséggel szemben.
Szabó János professzor, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának járványügyi tanszékvezetője szerint a kilencvenes évekig – a rókák vakcinálásának megkezdéséig – évente 1200 veszettségesetet jelentettek az állatorvosok, és rendszerint előfordult emberi megbetegedés is. A beteg állatok nyolcvan százaléka róka volt, a maradék húsz százalék pedig háziállat – nemcsak kutya és macska, hanem rókaharapást szenvedett haszonállat. A rókáknak az első védettséget adó csalétkeket 1992-ben helyezték ki az ország nyugati részében, ettől fogva csökkent a bejelentett esetek száma. A tavalyi év végére az ország minden erdejében megtörtént a veszettség elleni vakcinát tartalmazó rókacsalétkek kihelyezése, ennek következtében 2004-ben már csak 106 veszett állatot találtak az orvosok, az idén pedig – szeptemberig – mindössze hatot.
Némi aggodalomra adhat okot, hogy Csehország és Szlovákia felől megérkezett hozzánk is a denevérek között terjedő veszettség. Nálunk eddig mindössze egy denevér fertőzöttsége igazolódott, és ezek az állatok – mivel nem nagyon érintkeznek más fajokkal – jellemzően egymás között terjesztik a ragályt. Mindenesetre velük sem árt óvatosnak lennünk. Szabó professzor elsősorban a kóbor macskáktól óv, ugyanis – főleg a fiatal állatok – könnyen terjesztői lehetnek a toxoplazma nevű protozoonnak (egysejtű élősködőnek), amely ritkán okoz ugyan megbetegedést, azonban ha például várandós anya fertőződik meg vele, a magzat súlyosan károsodik. A fertőzést elsősorban a macskaürülék terjeszti. Veszélyes lehet az úgynevezett macskakarmolás-betegség, amely a fertőzött macska vérében és nyálában található baktériumok révén nyirokcsomó-duzzanattal járó megbetegedést okozhat az embernél. Nálunk még nem jelent meg, de Németországban már halálos áldozatot is szedett az úgynevezett macskahimlő, ez a bárányhimlőhöz hasonló megbetegedés. A fertőzött állaton nagyon nehéz észrevenni a kiütéseket, ám ha olyan legyengült immunrendszerű – esetleg kemoterápiás kezelésen átesett személy – kapja el a kórt, akit nem oltottak be himlő ellen, a fertőzés végzetessé válhat. Magyarországon az 1980 előtt születettek védettek a himlővel, így a macskahimlővel szemben is.
A lakótelepek és régi házak pincéiben egyaránt menedékre lelő népes macskakolóniák bolha-, rüh- és gombafertőzöttsége szintén könynyen átterjedhet az emberre. Közegészségügyi szakemberek javasolják, hogy ne segítsük a kóbor állatok szaporodását a táplálásukkal, az állatvédők azonban nem értenek egyet velük. Szerintük a megoldás nem az éhen pusztítás, hanem az ivartalanítás és a felelős állattartás, azonban ők is felhívják mindenki figyelmét arra, hogy ha az utcáról fogad be állatot valaki, az első útja ne a lakásba, hanem az állatorvoshoz vezessen.
Városi környezetben vélhetően a legnagyobb megosztottságot a galambokhoz való viszony okozza. A többség iszonyodik tőlük és a velük járó szennytől, viszont egy szívós, főleg idős hölgyekből álló kör kitartóan eteti őket. A kenyérmorzsás zacskókkal felszerelt nénik azzal áltatják magukat, hogy ártatlan balkáni gerléket etetnek, de a kártétel szempontjából teljesen mindegy, hogy erről a fajról vagy a parlagi galambról van-e szó, ugyanis mindkettő városi életmódra rendezkedett be, és egyformán kártékony. Nálunk még nem fajultak odáig a dolgok, mint Londonban, ahol Ken Livingstone polgármester betiltotta a belvárosban a galambok etetését, amire válaszul az angol galambszövetség és a Trafalgar téri hivatásos galambeleség-árusok – Mary Poppinsnak öltözve – tüntetést szerveztek az ellen tiltakozva, hogy a rendelettel családokat fosztanak meg régi megélhetésüktől. Az ügy a sokadik bírósági tárgyalásánál tart Angliában.
A galambok magyarországi pártfogói sem tétlenkednek. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) szakemberei mesélik fejcsóválva: idős hölgyek azzal tartják fel őket a hivatalukban, hogy elmesélik nekik aggodalmaikat a szegény galambok miatt, miszerint sápadtnak tűnnek a nagy légszennyezettség miatt, kérve a hivatalos szerveket, tegyenek értük valamit. Ezek a hölgyek minden bizonnyal nem olvasták az 1994/48. számú fővárosi köztisztasági rendeletet, miszerint az illegális galambetetők harmincezer forintos bírsággal sújthatók, és ez csak kiegészítője a több mint húsz éve meghozott fővárosi állattartási rendeletnek, amely szerint „tilos idegen állatokat a házba szoktatni, tilos erkélyen, bérházak udvarán, lichthofban városi galambokat etetni”.
„Ha galambokat látok egy-egy ház padlása körül repkedni, vagy szépen sorban ülnek az ereszcsatornán, nagyjából el tudom képzelni, mi lehet a padláson” – mondja Gyöngyösi Károly mérnök, a Bla-Tox szolgáltató kft. ügyvezetője, akinek cége lassan két évtizede foglalkozik kártevőirtással, különösen galambok utáni takarítással. Gyomorforgató képeket mutat, zömük régi típusú, háború előtt épült belvárosi bérházak vagy közintézmények padlásán készült, de van olyan állapotban lévő lépcsőház is, amelynek az ajtaját már nem lehet becsukni a kiömlő guanótól. De ez még mind semmi az oszlás különféle szakaszában lévő madártetemek látványához képest, a galamb ugyanis nagyon hűséges fajta: ahol kikelt, ott marad az elpusztulásáig, és egyáltalán nem zavarja, hogy elődeinek tetemei mellett nevelgeti a fiókáit. Egy angol besorolás szerint az a ház számít a legsúlyosabban galambfertőzöttnek, amelyiknek a padlásán költöttek is a madarak, ugyanis a fertőtlenítés során kiűzött „házfoglalók” hónapokig képesek ott üldögélni, ahol annak idején bejutottak otthonukba, sőt olyan kitartóan lökdösik a cserepeket, hogy egyet-egyet képesek elmozdítani a helyéről. A galambok nyilván oda költöznek, ahová be tudnak jutni, vagyis – vonja le Gyöngyösi Károly a tanulságot – mindig az emberi felelőtlenség az oka a galambmocsoknak: valaki felment a padlásra valamiért, és nyitva felejtette az ablakot; valamit szereltek a tetőn, és félrecsúszott egy cserép; betörte a szél az ablaküveget, és senki sem csináltatta meg.
Általában a lakók sem mennek fel a régi bérházak padlására , így senki sem állja útját annak, hogy egy-két beköltözött pár az idők folyamán tekintélyes, nem egy esetben sok száz fős nemzetséget hozzon létre. A lakók ezt akkor elégelik meg, amikor már elviselhetetlen a szag, és megjelennek a rovarok. A mocsoknak ugyanis mindig megvannak a haszonélvezői. A csótányok például imádják azt a nedves, meleg közeget, amely a tetemek és az ürülék alatt van, de a galamboknak léteznek fajspecifikus parazitáik is, ilyen például a galambpoloska, illetve a galambatka, amely gyakran annyira elszaporodik, hogy a házak falán sötét árnyként vonuló falkákban keres magának új áldozatokat. Az öreg házak padlása többnyire sárral van letapasztva, hamar átázik, így a legfelső szintek lakóinak rettenetes dolgokkal kell szembenézniük.
De nemcsak a lakóházak tetőterei elhanyagoltak. A Bla-Tox Kft. – űrhajós-felszereléshez hasonló védőruhát viselő – munkatársainak volt már dolguk leszakadás előtt álló múzeum- és könyvtárpadlással is, de még az is megesett, hogy egy fővárosi kórház műtője ázott be, s víz átmosta a felette lévő galambtemetőt. A mai napig nem született rendelet arról, milyen típusú hulladéknak számít a galambok után maradt trágya, fehérje-e a kiszáradt madár, avagy veszélyes hulladék. Így Gyöngyösi Károlynak külön meg kell küzdenie azért, hogy a padlásokról lehordott hulladékot biztonságos lerakóban helyezzék el. Egy-egy nagyobb padlás kipucolása sok millió forintba is belekerülhet, pedig az ezzel járó rengeteg kellemetlenség megelőzhető, igaz, nem olcsón: a galambriasztó eszközök széles skálája áll rendelkezésre. Kulturáltabb országokban a közintézmények fel vannak szerelve ilyesmivel.
„Ott szaladt át, nem látta?” – ezt a kérdést már a Rákoskeresztúri új köztemetőben teszi fel a patkányok kiirtásával megbízott Bábolna-Bio Kft. rangidős művezetője. Bejelentés érkezett, hogy a temető területén lévő lakóházak közelében patkányokat láttak. A fővárossal érvényben lévő, havi sok millió forintos szerződés értelmében a bábolnai cég munkatársainak haladéktalanul a helyszínre kell sietniük, hogy megkezdjék a rágcsálók kiirtását. A helyszínre érkezve a brigádvezető a cipője orrával rábök a fű között két lukra – amelyet más észre sem venne –, és megállapítja: ezeket patkány fúrta!
A temető ideális hely a rágcsálóknak. Egy ilyen nagy kiterjedésű terület körül óhatatlanul van szemét, rendetlenség, ráadásként ott a szomszédban a börtön a maga hulladékaival, ez is növeli a rágcsálók életterét. Hogy mégis a temetőőr háza környékét választotta a patkány, annak feltehetően az ott élő kutyák az okai, pontosabban az élelmük és vizük, azt dézsmálják a rágcsálók. A szakértő szem azonnal újabb fontos nyomokat fedez fel: az ürüléket, a lábnyomokat és a rágás jeleit. Kettőnél több állatról nem lehet szó, ugyanis Budapest területén a havi rendszerességgel folytatott, immár harmincéves úgynevezett deratizációs, vagyis patkánytalanítási programnak köszönhetően – hacsak nem valami rettenetesen mocskos, elhanyagolt területről van szó – bennszülött patkány elvétve fordul elő. A mai üldözötteket is inkább behurcolhatták.
Magas lábakon álló, madáretetőhöz hasonló faládákat helyez a csatornába a bábolnai brigád, ezekbe teszik a csalétket, amely leginkább rózsaszín szappandarabokhoz hasonlít. Belső vérzést okozó méreg van benne, amely néhány napon belül a csatornában öli meg a patkányt. Ezek az állatok nagyon intelligensek, napokig várnak, és csak ha meggyőződtek arról, hogy zavartalanul belekóstolhatnak a szerbe, akkor esznek belőle. Ha nyomban megdöglenének, a többiek rájönnének, hogy a csalétekben van a méreg, és nem ennének belőle, de csak napok múlva pusztulnak el.
Budapest egyébként az Egészségügyi Világszervezet besorolása szerint 1989 óta a világ egyetlen patkánymentes nagyvárosa. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyetlen rágcsáló sem lépte át azóta a közigazgatási határt, csupán arról van szó, hogy a több mint kétszázezer budapesti objektumnak mindössze 0,08 ezrelékében van jelen. A fővárosban a hetvenes évek elején az objektumok hetven százalékában élt patkány – emlékszik vissza Szántai Károly főorvos, a fővárosi ÁNTSZ deratizációért felelős osztályának vezetője. A világhírű bábolnai módszer segítségével a nyolcvanas évek végére sikerült patkánytalanítani a várost. A program azóta is zajlik: meghatározott forgó szerint minden kerületben elhelyeznek csalétkeket, és ha ezeken patkányfog nyoma látható, viszik nekik a még finomabb mérget. Az ÁNTSZ ellenőrzi, hogy sikerült-e a patkánymentesítés, és csak ezek után fizet. Szántai Károly megnyugtatott, hogy a mentesítésre jövőre is meglesz a pénz. Sajnos az egykori 0,02 ezrelékes fertőzöttség azért növekedett 0,08 ezrelékre, mert egyre több a szemetes, elhanyagolt telek, és a hajléktalanok tanyáin szerteszét hagyott élelmiszer is kedvez a rágcsálók szaporodásának. Az egykori gyárak területe is felügyelet nélkül maradt. A többi magyarországi város csak akkor irtja a patkányokat, ha már nagyon elszaporodtak. Komáromban például az is megesett, hogy felkapaszkodtak a szennyvízelvezető csövön, és megrágták a vécéülőkét. Sokan aggódnak amiatt, hogy patkány jár a padláson, a nálunk honos vándorpatkány azonban csak a föld alatt érzi jól magát, sok vízre van szüksége, a padlásra nem megy. Ha onnét hallani a szöszölést, kis ragadozó – nyest, nyuszt, görény – járhat a tető alatt. Ők védettek, csak csapdát szabad állítani nekik, tilos bántani őket. A vadászok azt ajánlják, hogy vigyünk fel a padlásra egy kiszolgált rádiót, és hagyjuk szólni tavaszig. Garantáltan távol tartja a betolakodókat.
origo.hu
„Lepkefing” – Gulyás Gergely reagált Magyar Péter hangfelvételére
