Tartozékok

Sportági alapvetés, hogy a játékvezető a futballpálya tartozéka, mint mondjuk a kapu vagy a szögletzászló. Utóbbiakkal mégis kevesebb a gond, ugyanis nincsenek döntési pozícióban, noha a kapu például a játék lényegének számító gól „otthona”, a pálya határait jelző színes zászlócskák pedig bizonyos gólöröm-variációk kedvelt eszközei. A játékvezetők viszont döntenek – erre utal a nem hivatalos bíró elnevezés –, s tevékenységük tragédiája, hogy ha jól, az természetes, ha rosszul, az botrányos. Nincs lehetőségük bravúrokra, mert azokat senki sem értékeli úgy, a hibáikat viszont könyörtelenül a szemükre vetik. Ha a futballista talpa alatt elcsúszik a labda, ám ugyanezen a meccsen lő egy bombagólt, ez utóbbi marad emlékezetes, a bírónak viszont a jogtalanul megadott tizenegyes őrzi meg a nevét, nem a jogos kiállítás.
A magyar NB I-ben legutóbb történt számottevő melléfogások után túl könnyű lenne azt mondani, hogy a játékvezetőink ugyanolyan gyengék, mint a labdarúgásunk. Ellenpéldáért nem kell messze menni, Puhl Sándort a kilencvenes években négyszer választották meg a világ legjobb futballbírójának, pedig a honi foci akkor már régóta tartott a bányászbéka hátsó fertálya felé (s lehet, hogy még nem is ért oda). Valamelyik friss nyilatkozatában éppen Puhl hozott – legalábbis számomra – paradigmaváltást a következő egyszerű gondolattal: a játékvezető nemcsak a pálya, hanem a sportág tartozéka, azaz a magyar labdarúgás szerves része, azzal akár párhuzamba, akár ellentétbe állítani butaság. Tehát egy csatártehetség és egy Puhl-szerű játékvezetői talentum virtuálisan és valóságosan sem lehet független egymástól, egy tőről fakad. Ha a legutóbbi konkrét eseteket elemezzük, messze juthatunk a futballpályától. Az MTK–Újpest mérkőzésen Sápi Csaba hibázott, mert a rasszista bekiabálások ellenére nem szakította meg a játékot. Azokról a döntéshozókról, akik évek óta képtelenek az Angliában például tökéletesen működő rendszabályokat megalkotni, amelyek megakadályozzák a mocskos szájú és kezű vandálok stadionbeli jelenlétét, nem szól a fáma. Pedig 2003 májusában, amikor az Üllői úti stadionban a bajnoki cím sorsáról döntő FTC–Debrecen mérkőzés után hatalmas botrány tört ki, a sportminiszter (bizonyos Gyurcsány Ferenc) igen hangzatos kijelentéseket tett, s tárcaközi bizottság ült össze az azonnali jogszabályi megoldás fellelésére. Azóta is várjuk az eredményt.
A múlt heti FTC–Debrecen derbin Kassai Viktor nevét megjegyeztük a meg nem adott vendéggól és tizenegyes kapcsán, de ne feledjük, volt neki két partjelzője (akarom mondani, asszisztense), ők ezekben az esetekben és többször máskor a másik kapu előtt is behúzták a csőbe. Saskőy Szabolcs a Honvéd–MTK összecsapáson – hét hazai sárga és három piros lap mellett – magára vállalta a bő százéves magyar labdarúgás legnagyobb, tízperces hosszabbítását, vélhetően örökre vita tárgya marad, jogosan-e, vagy sem. Információink szerint az NB I-es mérkőzéseket közvetítő RTL Klubnak nem érdeke, hogy kiderüljön, esetleg (ebben) nem volt igaza a bírónak, úgyhogy inkább az a hivatalos formula, a két helyszíni kamera nem rögzítette másodpercre pontosan a történteket, aztán meg gyorsan össze kellett pakolni, mert jött a népharag…
Itt tartunk, az ország, a labdarúgás, a játékvezetés. Újdonság azonban, hogy a Honvéd–Saskőy-affér kapcsán a felek kölcsönösen beperelik egymást. Azért régebben még elviselte a bíró, ha lecsalózták, sőt, azt is, ha bekiabálták neki sok más mellett: „Biztos van testvéred, mert egyedül nem lehetsz ilyen hülye!”
Nem is egyedül az, s nem is ő a legnagyobb.