Tisztulás

Az elmúlt hét bejelentése Lengyelországban kétségkívül a Varsói Szerződés dokumentumainak nyilvánosságra hozatala volt. Radoslaw Sikorski védelmi miniszter rendeletben döntött arról, hogy a kommunista tömb katonai szervezetére vonatkozó, Lengyelország területén őrzött írásos anyagok a Nemzeti Emlékezet Intézetének kezelésébe kerüljenek, így szakértők számára kutathatóvá váljanak. Az 1955-ben a lengyel fővárosban létrehozott, majd a rendszerváltást követően az első szabadon választott magyar miniszterelnök, Antall József kezdeményezésére megszüntetett Varsói Szerződés mintegy 1700 kötetes, szigorúan titkos archívuma számos olyan információt tartalmazhat, amelyek segíthetnek megvilágítani a közelmúlt eddig tisztázatlan részleteit. A Varsói Szerződés tagállamainak külügyi és honvédelmi miniszterei 1991. február 25-én Budapesten írták alá a katonai szervezet megszűnéséről szóló jegyzőkönyvet, majd július 1-jén a prágai külügyminisztériumban a kormányfők látták el kézjegyükkel a megszűnésről szóló dokumentumokat. Képünkön Antall József miniszterelnök búcsúzik a lengyel delegáció vezetőitől a prágai Ruzyn repülőtér kormányvárójában, balra Lech Walesa lengyel államfő.

Lengyelország számára már az első támadás végzetes. A lengyel repülők atombombái súlyos károkat okoznak Koppenhágában, Brüsszelben, Kölnben és Münchenben, ezzel egy időben azonban szinte az összes lengyel nagyváros áldozatul esik az amerikai B–52-esek nukleáris csapásainak. A szocialista csapatok NDK-ban állomásozó nyugati egységei ezzel védekezésre kényszerülnek, a déli csoportok azonban Csehszlovákia irányából hátba támadják az előrenyomuló NATO-seregeket. A béketábor fő erői csak ekkor készülnek támadásba lendülni…
A kétpólusú világrend összecsapásának fenti forgatókönyve szerencsére soha nem valósulhatott meg, a megnyitott dokumentumok azonban bővelkednek a hidegháború korában keletkezett katonai tervekben, amelyekben egy dolog állandó: fegyveres konfliktus esetén a legnagyobb árat – mint oly sokszor a történelem során – Lengyelország fizette volna.
A közvélemény mindenesetre kíváncsian várja az újabb és újabb részleteket, azok ugyanis döntő érvként szolgálhatnak az utóbbi fél évszázad történéseire nézve. Szinte biztosan gazdag anyag várja majd a kutatókat az 1968-as prágai tavasz eltiprásának részleteiről, azon belül természetesen Magyarország szerepéről is, de leginkább talán arról, hogy a „baráti” országok döntéshozói milyen arányban lehettek valódi döntéshozók vagy egyszerű végrehajtók.
Mélységes aggodalommal figyelheti az események alakulását Wojciech Jaruzelski, Lengyelország utolsó kommunista vezetője. A csehszlovákiai beavatkozásról mindig együttérzéssel, keserűen nyilatkozó akkori védelmi miniszter felelősségéről számos dokumentum tanúskodhat, a szakértők azonban ennél is kíváncsibbak a tábornok nyolcvanas években megtett lépéseire, hiszen a katonai diktatúra bevezetésének legfőbb indoka mindig a Varsói Szerződés csapatainak fenyegetése volt. Egyes szakértők szerint az archívumok a fentiek mellett akár a második világháborús katyni mészárlásról is tartalmazhatnak információkat, mi, magyarok pedig leginkább az 1956-os forradalom leverésekor keletkezett iratok tartalmának megismerését várhatjuk.
Felvetődik a kérdés: lehetséges-e ilyen horderejű lépést tenni politikai felfordulás nélkül? A választ azóta tudjuk: hiú remény volt Lengyelország kormánya részéről, hogy a politikai közélet minden szereplője teljes egyetértésben cselekedjen. A baloldalon számos politikust érinthet az akták tartalma, s ahogy Jerzy Szmajdzinski volt szocialista védelmi miniszter megfogalmazta, a nyilvánosságra hozatal ellenzői jogszabályokat is találhatnak majd igazuk bizonyítására. Az ellenzék legnagyobb pártja, a néhány hete választási vereséget szenvedett Polgári Platform ezzel szemben napi politikai számítást lát a döntés hátterében, és üres médiafogásnak titulálta a bejelentést.
Kétség sem fért hozzá, hogy Oroszország sértésnek veszi az ügyet, ami azonban nem sokat ronthat a két ország barátinak eddig sem nevezhető viszonyán. Attól függetlenül, hogy a legfontosabb történelmi vonatkozású iratok többségét feltehetően Moszkvában őrzik, a mostani döntés újabb jelzés az orosz vezetők számára: Lengyelország új kormánya határozottan lép fel a kétoldalú kérdések tárgyalásakor. Az EU, ahogy az várható volt, nem mutat különösebb lelkesedést, a nyugati hatalmaknak a nyugodt, ellentétektől mentes szomszédságpolitika mindig fontosabb volt, mint az igazság megismerése.
Mindenesetre ahhoz nem férhet kétség, hogy e lépéssel tisztázódik valami. Ha a teljes valóság esetleg nem is derül ki, ha a történelemkönyveket nem is kell azonnal újraírni, legalább néhány kérdésben tisztábban láthat majd a lengyel közvélemény, amely – a hasonló múlttal rendelkező többi közép-európai ország lakosságával együtt – megérdemli, hogy betekintést nyerhessen saját múltjába. Ahogy a Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatója, Leon Kieres, valamint Lech Kaczynski, az újonnan megválasztott köztársasági elnök fogalmazott: minden nemzetnek jogában áll tudni, hogy kik és milyen módon döntöttek sorsa alakulásáról.

A Nemzeti Emlékezet Intézete
Az intézetet 1998 decemberében hozta létre a lengyel törvényhozás, működését 2000 júliusában kezdte meg Leon Kieres professzor irányításával. A Lengyelország tizenegy városában működő hivatal feladata a szejm, a kormány és a közvélemény tájékoztatása a második világháború kitörése óta eltelt időszak eseményeinek körülményeiről, részleteiről – ezen a módon megtartva azokat a nemzet kollektív emlékezetében. Az intézet főszerepet játszik a fasizmus és a kommunizmus bűntetteinek nyilvánosságra hozatalában, valamint a lengyel polgárok jogaiért és szabadságáért vívott küzdelmek hiteles feldolgozásában, közzétételében.