Trendforduló a politikában

Az elmúlt hetekben az egymással összecsengő adatsorok szerint megállt a szocialisták kora őszi előretörése, míg a Fidesz népszerűsége az előző havi megtorpanás után újra növekszik. Akadt intézet, amelyik a biztos szavazó pártválasztók körében már nyolcszázalékos előnyt mutatott ki a nagyobbik ellenzéki párt javára. A miniszterelnök aktivitása ellenére kifulladóban van a száz lépés programjához kapcsolódó imázskampány.
A kezdeményezés a nemzeti garanciatörvényt javasló, illetve a luxusprofitnak nevezett nyerészkedést megállítani kívánó Orbán Viktor kezébe került. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ezzel már szabad út nyílt a kormányváltás felé. A 2002-es választások kampánya során bőven megtapasztalhatta a polgári oldal, hogy mi mindenre képes az MSZP. Az Orbán Viktor személye elleni rágalomkampány folytatását sejtető újabb Kende Péter-könyv megjelenése és várható dömpingszerű reklámozása még éppúgy előttünk van, mint „a szélsőjobboldal előretörése” nevű konzerv felmelegítése. Az sem zárható ki, hogy a Gyurcsány körül tömörülő választási agytröszt a szélkakasozás mellett képes lesz találni egy újabb, a „huszonhárommillió román beözönlésének” veszélyéhez hasonló témát, amelynek sulykolásával tovább riogathatja az egzisztenciáját féltő kisembereket. Intő jel, hogy a részvételi hajlandóságot tekintve bizonytalan vagy pártot választani nem tudó emberek száma nyomasztóan magasnak tűnik. A Szonda Ipsos szerint például az összes választópolgár 34 százaléka ide sorolható, azaz a képzeletbeli Bizonytalanok Pártja a Fidesz és az MSZP szavazóbázisát egyaránt meghaladó tömeget alkot. Könnyen lehet, hogy ők csak a választások előtti hetekben fognak dönteni a választásokon való részvételükről.
Bár a kétpártrendszer felé sodródó magyar belpolitikában elsősorban a nagy pártoknak van esélye a bizonytalanok megnyerésére, mégsem zárható ki, hogy a ma még esélytelennek tűnő kisebb tömörülések valamelyike képes lesz szavazóbázisa kibővítésére. A magyarországihoz hasonló pártstruktúrájú Németországban például az egykori keletnémet posztkommunista párt és az SPD balszárnyának egyesüléséből létrejött Baloldali Párt okozott meglepetést. Közel tízszázalékos eredményükkel úgy beékelődtek a kereszténydemokrata– liberális, illetve a szociáldemokrata–zöld szövetség közé, hogy ezzel lehetetlenné tették az eddigi koalíciós variációk folytatódását, kikényszerítve a nagykoalíciót. Magyarországon nincs olyan radikális baloldali párt a láthatáron, amelyik átrendezhetné a pártszerkezetet. A belső vitákkal is megterhelt Munkáspárt másfél évtized után sem tudott markáns erővé válni. Több eséllyel pályázhatna a sikerre a MIÉP és a Jobbik összefogásából létrejött Harmadik Út nevű szerveződés, ám a közvélemény-kutatók felmérései szerint még az erőik egyesítésével sem kerültek közelebb a hőn áhított ötszázalékos küszöbhöz. Hasonlóan reménytelen a többi jobboldali kispárt helyzete.
A németországihoz hasonló végkimenetelnek jövőre igen alacsony a valószínűsége. A radikális pártok gyors és meglepetésszerű megerősödését azonban mégsem lehet teljesen kizárni. A vészesen magas államháztartási, illetve fizetésimérleg-hiány, és ezek súlyos következményei, például az Európai Unió kohéziós alapjainak befagyasztása vagy a jövő évi költségvetés gyors összeomlása könnyen átcsaphatnak egy olyan, a Gyurcsány-kormányt még a választások előtt maga alá temető belpolitikai válságba, amelynek nemcsak a parlamenti ellenzék, hanem az azon kívüli rendszerellenes pártok is haszonélvezőivé válhatnak. Hangsúlyozzuk azonban, egy belpolitikai krízis nem egyenlő az éhséglázadásokkal, amivel a kontrollálhatatlan magyar miniszterelnök riogatta az Európai Bizottság elnökét.
Szintén nehezen képzelhető el, hogy a lengyelországi forgatókönyv érvényesülne. Mint ismeretes, itt akkora fölénnyel győztek a jobboldal különböző irányzatait képviselő pártok, hogy végül nem a kormányváltás bekövetkezte jelentette a meglepetést, hanem az, hogy egy előzetesen nem várt összetételű kisebbségi kormány alakult meg Kazimierz Marcinkiewicz vezetésével. A magyar jobboldal vezető ereje, a Fidesz szerencsés esetben egyedül is képes lehet a választási győzelemre. Igazi probléma csak akkor adódna, ha nem sikerülne abszolút parlamenti többséget szerezni, mert ebben az esetben akár a szocialisták is kormányon maradhatnának, feltéve, hogy a kisebb pártok közül a nekik kedvező erők, elsősorban az SZDSZ verekednék be magukat a törvényhozásba.
A közelgő választások talán legnagyobb kérdőjelét a szabad demokraták szereplése jelentheti. Amennyiben nem sikerül bekerülniük a parlamentbe, akkor a szocialistáknak semmilyen esélyük nem marad a kormányon maradásra. Igaz, ez az eshetőség még az SZDSZ öt százalék fölötti eredménye esetén is erősen kérdőjeles. Fölösleges számadatokat sorolni annak bizonyítására, hogy az elmúlt tizenöt évben milyen mértékben erodálódott az önmagát liberálisnak nevező párt szavazóbázisa. A rendszerváltozás évében még – beleszámítva a Fideszre akkor leadott szavazatokat is – a választópolgárok közel egyharmada szavazott a szabadelvű gondolkodást hirdető politikai erőkre. Ne feledjük, hogy az akkori liberális pártok a nyugat-európai testvérszervezeteikhez hasonlóan a jobbközép oldal felé nyitott erők voltak, amelyeknek programjában a nemzeti gondolat éppúgy jelen volt, mint az erőteljes antikommunizmus. Ugyanez a szavazótábor még 1994-ben is felsorakozott az akkor négypárti liberális pártszövetség mellett. Az akkori választások eredményeként kedvező helyzet alakult ki az SZDSZ számára, hiszen a konzervatív pártok bukása után a szabadelvű pártok képezhették volna a szocialisták ellenpólusát. A Pető– Kuncze-tandem azonban az MSZP-vel való együttműködést választotta. Tehát már létrejött egy nagykoalíció, vagyis a két legnagyobb párt frigyre lépése.
Ennek a balliberális (nagy)koalíciónak az 1998-as bukása örök tanulságot jelent minden centrumban lévő, illetve jobbközép politikai erő számára: milyen sors vár azokra, akik a tényleges választói akaratot semmibe véve paktumot vagy koalíciós szerződést kötnek a szocialistákkal. Az SZDSZ hanyatlása azóta is folyamatos, aminek eredményeképpen a támogatók és szavazók döntő része már leírta a pártot. Ez 2004 nyaráig vagy a politikától való visszavonulást és a pártból való kilépést jelentette, vagy pedig – különösen a kilencvenes évek második felében – a Fideszhez való csatlakozást.
A Gyurcsány-kormány létrejötte óta határozott jelek mutatnak arra, hogy a baloldal irányába is elindult egy elvándorlási folyamat. Mécs Imre felkerülése az MSZP választási listájára hosszabb távon még akkor is komoly veszteséget jelenthet az SZDSZ-nek, ha tudjuk, hogy a tiszteletre méltó életművet felmutató Mécs milyen sokat tett az ügynökbizottság elnökeként önmaga lejáratására. A szaporodó közös jelöltek szintén azt vetítik előre, hogy az SZDSZ maga sem bízik már az ötszázalékos küszöb átlépésében. A közvélemény-kutató intézetek felmérései is azt igazolták, hogy a Gyurcsány–Hiller-féle MSZP-vezetés tevékenysége komoly vonzerőt gyakorolt az SZDSZ egyre inkább elbizonytalanodó szavazóira, akikre a párt által delegált miniszterek gyenge kormányzati teljesítménye, és az egyre látható ideológiai kiüresedés sem gyakorol túl nagy vonzerőt. Visszacsábításuk persze nem lehetetlen vállalkozás, ám az a sajátos politikai kannibalizmus, amelynek során egymással kellene a két koalíciós pártnak versengenie ugyanazon szavazók kegyeiért, aligha javítja majd a baloldali koalíció amúgy is bizonytalan győzelmi esélyeit.