Manapság az emberek jelentős része „kórházüzemben” hal meg, ami kettős célt szolgál: egyrészt családja mentesül a haldoklással kapcsolatos feladatoktól, másrészt a haldokló olyan környezetbe kerül, ahol alá van rendelve egy technicizált mechanizmusnak. E környezetben az ember nem „meghal”, hanem „meghalasztódik”, mert a halál időpontja is befolyásolható: vagy „kezelési dühvel” (M. Mischke) kitolható az időpontja, vagy közelebb hozható (kezelésmegvonás vagy eutanázia).
A materialista szemlélet szerint az ember az „élet ura”, ebből következik az élet feletti rendelkezés joga, amelybe beleértődik az is, hogy befolyásolhatja az élet kezdetét (abortusz, művi megtermékenyítés), illetve a halál időpontját és formáját. Az eutanázia a modern, materialista világ terméke és problémája.
Eutanázia és formái
Az eutanázia fogalmának nincs általánosan elfogadott jelentése, tartalma; szervezetenként, szerzőnként eltérő tartalommal, fogalommeghatározással használják. Ez az érzékelhető fogalmi zűrzavar az egyik oka a legalizálás kérdésében kialakuló sokféle nézetnek, mivel az egyes szerzők mást és mást értenek eutanázián. Jellemző a zűrzavarra, hogy a köznyelv, a publicisztika „eutanázia” szóval fog át olyan esetköröket, amelyek egyértelműen emberölésnek tekinthetők, mert hiányzik belőlük az eutanáziafogalom egy vagy több lényegi eleme. (Ilyennek tekinthetjük hazánkban a Binder Gyöngyi- vagy a Fekete Angyal-ügyet, ahol a joggyakorlat és -elmélet emberölésnek minősítette a történteket, mivel nem orvos követte el a cselekményt, illetve az áldozatok részéről nem volt kívánság a halálra; a publicisztika, a köznyelv mégis eutanáziaeset címen tárgyalta.)
Többé-kevésbé a következő elemeket fogja át az önkéntes eutanázia fogalomkör: eutanáziára az orvos-beteg kapcsolatban kerülhet sor; eutanázia esetén az orvos szándékosan a természetesnél vagy a lehetségesnél előbbre hozza a beteg halálát; a beteg gyógyíthatatlan állapotban van, szenved, s kifejezi akaratát a halálra, így az eutanáziára a beteg érdekében, annak kívánságára kerül sor önrendelkezési joga alapján.
A görög eredetű szó jó (vagy szép, könnyű, szelíd) halált jelent, fájdalmaktól, lelki gyötrelmektől s az elhagyatottság érzésétől menteset. Az ókori görög szerzők nem használják a kifejezést az orvos-beteg kapcsolatban, értelme Senecánál bukkan fel: „Aki már nem képes jól élni, tudjon legalább jól meghalni.” A hippokratészi eskü a szót nem használva elutasítja a beteg halálának gyorsítását („senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri…”). Aktív eutanázia esetén az orvos szándékos magatartással megöli a beteget. Ezt leginkább halált okozó injekció beadásával érheti el. Ennek egyik alfaja az „asszisztált öngyilkosság” (a magyar jogi szaknyelvben öngyilkosságban közreműködés), mikor az orvos mérget juttat a betegnek, s azt a beteg saját maga veszi be.
Passzív eutanázia esetén az orvos szándékosan elmulaszt egy beavatkozást, amellyel megrövidíti a beteg életét (antibiotikum, lázcsillapító, vérnyomáscsökkentő vagy étel-ital megvonása). A passzív eutanáziától határozottan megkülönböztetendő az ellátás visszautasítása, ami betegjog (egészségügyi törvény, 20–23. §). Ez a jog megilleti a gyógyíthatatlan haldokló beteget is, meghatározott feltételekkel; itt azonban a természetes folyamatok szabadjára engedéséről van szó. Az orvos ekkor sem idézheti elő a halált, az alap-egészségügyi szolgáltatásokat ekkor is nyújtani kell. Ebben az esetben az orvos a rendkívüli és aránytalan eszközök, beavatkozások igénybevételéről mondhat le (például reanimáció, súlyos műtét, intenzív kezelés). Megjegyzendő, hogy a külföldi szakirodalom ritkán használja a „passzív eutanázia” kifejezést. Az aktív eutanáziának az ellentéte a beteg önrendelkezési jogán alapuló kezelés-visszautasítás. Fontos kiemelni, hogy ez nem az „orvos joga”, hanem a betegé.
A két esetkör gyakorlati megkülönböztetése sokszor nehéz (így a lélegeztetőgép kikapcsolása aktív magatartás, viszont az orvostudomány a gép alkalmazásának mellőzésével helyezkedik a passzivitás területére). A teológia megfogalmazása szerint „ölni nem szabad, csak halni hagyni… Ahol valaki azért viselkedik passzívan, mert az a benyomása, hogy már nem tehet semmit, nem ő, hanem a betegség a halál oka.” A modern szakirodalom az aktív eutanáziát a büntetőjog körében tárgyalja, míg az ellátás visszautasítása (passzív eutanázia) a polgári jogban merül fel.
Lényegét tekintve a direkt eutanázia fogalma egybeesik az aktív eutanáziáéval: az orvos ez esetben egyenes szándékkal megöli a beteget. Az indirekt eutanázia azonban lényegesen különbözik a passzív eutanáziától: indirekt eutanáziánál az orvos szándéka a beteg fájdalmainak csillapítása, viszont a legyengült szervezetű beteg hozzászokhat a fájdalomcsillapítóhoz, ezért a kívánt hatáshoz növelni kell az adagot. Ez a fájdalomcsillapítás egy orvos által ismeretlen időponton túl szándékától függetlenül a beteg halálát okozhatja. Ezt a magatartást a jog általánosan elfogadja, nem is tekinti eutanáziának, hanem az úgynevezett „palliatív medicina” elfogadott részének. A német legfelsőbb bíróság 1996-os döntése szerint „az orvosilag indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezhető kívánalmának megfelelő fájdalomcsillapítás akkor sem jogellenes, ha az – elkerülhetetlen, számításba vett, de nem szándékolt következményként – a halál bekövetkeztét siettetheti”.
Az önkéntes eutanázia a modern legalizációs törekvések kiindulópontja. Lényege, hogy az eutanáziát beszámítható tudatú, befolyásmentes akaratelhatározású személynél lehet végrehajtani. A formaságok, az alapelvek, garanciák betartása e körben alapkövetelmény. Ezen elemek hangsúlyozása a legalizáció hívei részéről azért kiindulópont, hogy élesen elhatárolódjanak a kényszereutanáziától (lásd: hitleri eutanáziagyakorlat). Erre általában elmebetegek, fejlődési rendellenességgel született gyermekek esetén kerülhet sor, akiknél nem lehet szó beszámítási képességről, ezért „halálakaratukat” vélelmezik hasznossági szempontok alapján (lásd: „értéktelen élet” fogalma).
Fontos a két esetkör megkülönböztetése, megjegyzendő azonban: a gyakorlatban az jelenti a gondot, hogy a haldokló beteg általában nincs beszámítható állapotban. Így az önkéntes eutanázián alapuló kezdeményezések a gyakorlatban többször kényszereutanáziaként jelennek meg.
Gyakran hivatkoznak az eutanázia legalizációja mellett felhozott érvek az öngyilkosság modern kori jogi büntetlenségére. Az érvelők szerint a cselekmény büntetlenségével a jog elismeri az egyén jogát, hogy életével önrendelkezési joga alapján rendelkezzen. Ha ez a „jog” megilleti a cselekvőképes, egészséges embert, megilleti a halálosan beteg embert is (lásd: Daniel Bernard, Hans Küng, Nietzsche). Nem lehet e helyen az öngyilkosság morális és jogi kérdéseit még csak vázlatosan sem ismertetni, de az megállapítható, hogy az öngyilkosság nem jog által védett (jogszerű) cselekedet, nem az önrendelkezési jog része. A magyar Btk. magyarázata szerint „társadalmunk erkölcsileg elítéli az öngyilkosságot…”, „s a beszámítási képesség hiányában ezért a büntetés a megelőzést és visszatartást nem szolgálná”. Öngyilkosságban közreműködés önálló bűncselekmény (Btk., 168. §), s a hivatását gyakorló orvos szakmai kötelessége az öngyilkos megmentése annak akarata ellenére is.
A magyar jog szerint tehát az egyénnek nincs „joga” az öngyilkosságra, mások ebben nem segíthetik. Hasonló állásponton van a német jog is; Európa túlnyomó részén az öngyilkosságban közreműködés bűncselekmény. Ellenkező állásponton van a magyar Alkotmánybíróság – véleményem szerint hibásan –, amikor határozatában kimondja: „A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg…” Az Alkotmánybíróság szerint ebből következik az öngyilkosság büntetlensége a magyar jogban. A határozat indoklásának hibájára dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva is felhívja a figyelmet. Az eutanázia jogi megítélésének szempontjából az egyik kulcskérdés az öngyilkosság „jogszerűségének” vagy „jogellenességének” megítélése. Ha ugyanis az öngyilkosság jogszerű, akkor emberbaráti, jogos magatartás az öngyilkosnak a segítségnyújtás: például méreg rendelkezésre bocsátása haldoklónak, amelyet ő maga vesz be. A külföldi joggyakorlat határozottan „jogszerűtlennek” ítéli ezt a magatartást (Kevorkian-, Diane Pretty-ügy stb.).
A kívánatra ölés fogalma közel áll az aktív eutanázia tényállásához, két különbséggel: a cselekmény elkövetője nemcsak orvos lehet, hanem bárki, s nem tényállási elem a sértettnél fennálló gyógyíthatatlan betegség. A kívánatra ölés 1961-ig önálló bűncselekmény volt hazánkban, s van, ahol ma is az. Németországban például a kívánatra ölésről szóló paragrafusba kívánják némelyek belefoglalni az aktív eutanázia büntetlenségét.
Egyes országok joggyakorlata
Németországban – és más jogállamok szakirodalmában – a hitleri eutanáziagyakorlat s annak előzményei alaposan feldolgozott és dokumentált terület, amely sajnos a magyar közvélemény és szakirodalom számára jóformán teljesen ismeretlen. A tragikus eseménynek többszörös hatása van napjainkig: a nürnbergi orvosperben hozott ítélet – amely foglalkozik az eutanáziagyakorlattal is – a modern orvosi jog kiinduló chartája. Annak a ténynek, hogy az eutanáziát a világ országainak túlnyomó többségében nem sikerült legalizálni, egyik fő oka a hitleri eutanáziagyakorlat elrettentő tapasztalata. Az eutanázia fogalma annyira lejáratódott a hitleri gyakorlat nyomán, hogy az irodalomban sokkal inkább a „Sterbehilfe” (a halálhoz, pontosabban a meghaláshoz nyújtott segítség) kifejezést használják.
Maga az eutanáziaeljárás a hitleri időszakban fajnemesítési célokat szolgált. Ennek előfutára volt az 1933. július 14-én hatályba lépett sterilizációs törvény, amelynek alapján 1945-ig 350 ezer embert sterilizáltak (elmebetegeket, fejlődési rendellenességgel születetteket, epilepsziásokat, súlyos alkoholistákat stb.).
Maga a felnőtt eutanáziaprogram 1939-ben kezdődött, amikor Berlinben „eutanáziacentrumot” építettek. Bár ugyancsak 1939-ben törvényjavaslatot készítettek az „életképtelenek halálba segítésére” (kidolgozója Theo Morell), ez nem lépett hatályba, ezért a hatályos német jog szerint a halálba segítés továbbra is büntetendő volt. A T4 Aktio nevű eljárást Hitler kancelláriája vezette, ahol három szakértő orvos döntött a pszichiátriai beteg sorsáról. Az úgynevezett „Harheim” statisztika pontosan kimutatja, hogy 1940–1941-ben hat városban 70 273 elmebeteget végezték ki a T4 akció során. (A módszer az volt, hogy az érkező betegeket azonnal a zuhanyozóhelyiségbe kísérték, ahol szén-monoxiddal ölték meg őket.) A T4 akciót a nemzetközi és egyházi felháborodás hatására maga Hitler állította le 1941-ben. „Az elmebetegek elleni háború” (Dörner) azonban nem ért véget. Más módszerekkel – például az elmebetegek halálra éheztetésével – a megszállt területeken is öltek meg elmebetegeket (Franciaországban 40 ezer, Lengyelországban 20 ezer, a Szovjetunióban 20 ezer elmebeteg elpusztításáról van adat). Összességében a pszichiátriai betegek elleni háború halálos áldozatainak számát 296 ezerben adják meg. Az akció egyik vezetője, a pszichiáter Hermann Paul Nitshe meg akarta őrizni az eutanáziaakció kiépített struktúráját, mert a „végső győzelem” után folytatni akarták a programot.
Amerikában, Nagy-Britanniához és Németországhoz hasonlóan, a XIX. század második felében orvosi folyóiratokban kezdődött vita az eutanáziáról. 1903-ban írta Simeon Richter The Natural Right to a Natural Death című cikkét, amelyben kifejti, hogy az orvosnak nem minden esetben kell igénybe vennie a modern orvosi eszközöket a beteg életének meghosszabbítására. 1906-ban Ohióban már törvényjavaslatot terjesztettek elő, hogy a súlyosan sérült vagy gyógyíthatatlan betegeket az orvos fájdalommentesen megölhesse. A javaslatot elutasították. 1938-ban megalakult az Euthanasia Society of America. A náci eutanáziagyakorlat nyilvánosságra kerülése hosszabb időre visszavetette a „pro eutanázia” mozgalmat, az American Medical Association (Amerikai Orvosi Szövetség) az ötvenes–hatvanas években egyértelműen kiállt az aktív eutanáziával szemben. A betegek önrendelkezési jogának erősödése és az orvostudomány eredményeinek, eszközeinek fejlődése néhány fontos bírói döntésben jelentkezett.
Végrendelet az életről
Karen Ann Quinlan-ügy: 1975-ben, miután a 21 éves lánynak leállt a légzése, reanimálták és lélegeztetőgépre kapcsolták. Mivel állapota véglegessé vált, csak mesterséges lélegeztetéssel tudták életben tartani; ezért apja felkérte az orvosokat, kapcsolják ki a lélegeztetőgépet, ezt azonban megtagadták. New Jersey legfelsőbb bíróságának engedélyező döntése után a gépet kikapcsolták, viszont Quinlan elkezdett spontán módon lélegezni, bár eszméletét nem nyerte vissza. A lány csak 1985-ben halt meg tüdőgyulladásban. A döntés a betegek önrendelkezési jogának erősödése következtében a „right of privacy” részének minősítette az életmeghosszabbító orvosi eszközök kikapcsolásának lehetőségét. Az eset további érdekessége, hogy a beteg nem halt meg a gép kikapcsolásával, ezt mindenki tudomásul vette, s még hosszú évek teltek el a természetes halál bekövetkezéséig.
A „living will” (végrendelet az életről) gyakorlata 1967-től terjedt el. Ezt Luis Kutner ügyvéd dolgozta ki. A „living will”-ben a végrendelkező egészségesen és döntési képessége birtokában kijelenti, hogy ha gyógyíthatatlanul megbetegszik, nem kívánja, hogy életét különleges orvosi eszközökkel meghosszabbítsák. A „living will” alkalmazását először 1968-ban Florida fogadta el törvényben, majd 1976-ig további 15 tagállamban lépett érvénybe. Az előbb említett Karen Quinlan-ügy volt az első, ahol gyakorlatilag alkalmazták ezt az elvet. 1976-ban először Kaliforniában szavazták meg a „natural death actot”, amely szerint ha a betegnél két orvos gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizál, teljesen döntőképes állapotban lemondhat a további kezelésről. 1989-ig 38 további állam vezette be ezt a törvényt.
Nancy Cruzan 1983-ban súlyos közúti baleset után mély kómába esett, s csak mesterséges úton tudták táplálni. A szülők három év múlva a mesterséges táplálás megszüntetését kérték az orvosoktól, majd a bíróságtól. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága elismerte a halálhoz való jogot mint szabadságjogot, ha ezt egyértelműen, tanúkkal bizonyítják. (A lány tanúval bizonyítottan kijelentette egy korábbi beszélgetésben, hogy nem akarna tovább élni, ha egy balesetben agya súlyosan károsodna.) A döntés után a betegből kivették a gyomorszondát, és 1990. december 26-án meghalt. A döntés újdonsága, hogy a beteg kívánsága alapján nemcsak a modern életmeghosszabbító eszközökkel való kezelés utasítható vissza, hanem az egyszerű életfenntartás is.
A döntések következő csoportja az öngyilkossághoz való orvosi segítségnyújtással kapcsolatos. A leghíresebb eset e körben a Kevorkian-ügy, amely éveken keresztül szerepelt a sajtóban. Kevorkian patológus orvos volt, s 1990-ben az Alzheimer-kórban szenvedő 54 éves Janet Adkins részére, a beteg akarata szerint lehetővé tette, hogy mérget vegyen be, majd egy „halálgépet” szerkesztett, amelyet a beteg hozhat működésbe, hogy mérget és kábítószert adagoljon magának. Michigan államban nem volt törvény, amely tiltotta volna az öngyilkossághoz adott segítséget, ezért Kevorkian tovább folytatta tevékenységét, és 1996-ig további 33 beteget segített öngyilkossághoz. Közben a Compassion in Dying betegeket segítő szervezet keresetet nyújtott be Washington állam ellen, amely szerint alkotmányellenes, hogy az állam törvénye tiltja az öngyilkosságnál való orvosi segítségnyújtást. Hasonló volt a kereset New Yorkban a Quill versus Koppal ügyben. A legfelsőbb bíróság mindkét keresetet elutasította 1997. június 26-án, és megállapította, hogy „egyetlen amerikainak sincs alkotmányos joga öngyilkosságra”. Kevorkian felbátorodva „eutanáziamártír” kívánt lenni, ezért 1998-ban videóra vette, amint aktív eutanáziát hajt végre egy betegen, amit a CBS Tv bemutatott. Másnap az államügyész emberölés miatt vádat emelt Kevorkian ellen, és az eljárásban börtönbüntetésre ítélték.
A fentiek nyomán napjainkra elég egyértelmű kép rajzolódott ki az Egyesült Államok jogszolgáltatásában. Eszerint a betegnek önrendelkezési joga alapján alkotmányos joga van gyógyíthatatlan betegsége esetén az életmeghosszabbító és életfenntartó kezelések visszautasítására. A kívánságnak a cselekvőképes betegtől kell származnia, az orvos nem jogosult aktív vagy passzív életrövidítő cselekedetre. Az öngyilkosságra nincs alkotmányos jog, az öngyilkosságnál való közreműködés tilos.
Hollandia tekinthető a liberális szabályozás mintaországának, bár a liberális gyakorlat negatív vonásairól kevés szó esik hazánkban. A hatvanas évekig nem voltak jelentősebb eutanáziaviták az országban, a holland Btk. 293. és 294. paragrafusa tiltotta a betegek megölését s az öngyilkosságban való közreműködést. A vita egy orvosnő 1973-as ügye után kezdődött, aki 83 éves, súlyosan beteg anyját morfiuminjekcióval megölte. A bíróság bár megállapította bűnösségét, jelképes, egyhetes börtönbüntetést szabott ki. Az ügyben fontos szerepet kapott egy orvosi szakvélemény, amely megkérdőjelezte, hogy egy átlagos holland orvosnak kötelessége-e a legvégsőkig meghosszabbítani a beteg életét (például gyógyíthatatlan betegség, elviselhetetlen fájdalom, a halálba segítési kérelem írásban rögzítése esetén). Az ítéletben a bíróság az elfogadható motívumot értékelte. 1973-ban a Holland Királyi Orvostársaság véleményt mondott az eutanáziáról. Bár a cselekmény büntetendőségének fenntartását indítványozta, a különleges orvosi eljárások mellőzését javasolta a végstádiumban. Ez évben alakult meg a Holland Önkéntes Eutanáziatársaság. 1981-ben a bíróság elítélt egy laikust, aki öngyilkosságban segédkezett, mondván, hogy az eutanázia kérdése csak az orvos-beteg viszonyban merülhet fel. Egy újabb ügyben 1982-ben egy orvos 95 éves súlyos betegét – ismételt kívánságára – két injekcióval megölte. Az alsófokú bíróságok eltérő ítéletei után a legfelsőbb bíróság a „materiális bűnösséget” megállapította, de az orvostársaság véleménye alapján a beteg kívánságát „vis maiornak” minősítette az orvos számára, és 1986-ban felmentette.
Dönt az Alkotmánybíróság
A holland főügyész 1989-ben bizottságot hozott létre Jan Remmelink vezetésével az eutanáziagyakorlat vizsgálatára. A bizottság 1991-ben a Remmelink-jelentésben nagy vihart kavaró tényeket tárt fel: a 405 orvossal készített interjúból kiderült, hogy 54 százalékuk már egyszer aktív eutanáziát végzett vagy közreműködött öngyilkosságban. A bizottság véleménye szerint az összes holland haláleset 1,8 százaléka aktív eutanázia következménye, 0,3 százalékban öngyilkosságban közreműködés történik, viszont a fenti esetek jelentős részében – körülbelül ezer eset évente, az összes haláleset 0,8 százaléka – szó sincs önkéntes eutanáziáról, mert hiányzik a beteg kívánsága vagy beleegyezése. Ugyanilyen aggodalomra adott okot a bizottság azon megállapítása, hogy mintegy évi 20–30 ezer esetben következik be haláleset kezelésmegvonás, fájdalomcsillapító túladagolása (passzív eutanázia) miatt. A Remmelink-jelentésből levonható egyik következtetés, hogy az évi összes eutanáziaesetből (aktív, passzív és öngyilkosságban közreműködés) mindössze körülbelül tíz százalék az olyan eset, ahol a betegnek értékelhető kívánsága van az eutanáziára.
Más oldalról megközelítve ugyanezt a kérdést: évente mintegy ezer olyan haláleset fordul elő (aktív eutanázia, öngyilkosságban való közreműködés), ahol a betegnek semmiféle értékelhető kívánsága nincs a halálba segítésre; vagyis Hollandiában akarata ellenére évente mintegy ezer embert ölnek meg az orvosok. A bizottság nem javasolta ugyan, hogy a holland Btk. kimondja az eutanázia büntetlenségét, de javasolta a hatályos törvény módosítását az alábbiak szerint: a betegnek ismételten szabad akarattal kell kérnie a halálba segítést; a beteget fel kell világosítani betegségéről; a beteg állapotának elviselhetetlennek és reménytelennek kell lennie; nincs figyelembe vehető orvosi alternatíva, s ezt két orvosnak kell megerősítenie.
Ezen elvek figyelembevételével módosították 1994-ben a Btk.-t: eszerint az eutanáziát végrehajtó orvosnak minden, az előbbi feltételeknek megfelelő halálesetet jelentenie kell egy bizottságnak, amely állást foglal az orvos eljárásának jogszerűségéről, s jelentést küld az ügyésznek, aki dönt arról, indít-e büntetőeljárást.
A törvény hatálybalépése után megismételték az 1990-es vizsgálatot újabb 405 orvos megkérdezésével. Az aktíveutanázia-esetek s öngyilkosságban közreműködések száma 2700-ról 3600-ra nőtt, viszont az esetek 60 százalékát nem regisztrálták a törvényes módon, s nem jelentették az ügyésznek. A törvénymódosítás hatására így az aktíveutanázia-esetek és öngyilkosságban közreműködések száma jelentősen nőtt, s nagyobb részük továbbra is illegálisnak tekinthető.
A tapasztalatok ellenére 2001. október 1-jén törvényt fogadtak el „a kérésre történő halálba segítésről és öngyilkosságban való közreműködésről”. A törvény az 1994-es elvek megismétlésével további garanciális elemeket vezet be a folyamat ellenőrzésére. A törvény már lehetővé teszi – megfelelő feltételek mellett – 12–17 éves fiatalkorúak eutanáziáját is.
Hollandiában arról is vitáznak, hogy mely betegségek esetében tekinthető jogosnak az aktív eutanázia; a bíróság a Chabot-ügyben például elismerte a depressziót az aktív eutanázia elfogadható alapjának. A holland eutanáziagyakorlatban több olyan eset fordult elő, amely az emberi élet leértékelődését mutatja. Például egy holland orvost, aki betegét akarata ellenére ölte meg, megkérdezték, miért követte el tettét. Az orvos válasza: „Szükségem volt arra az ágyra.” Robert Twycross professzor, a kérdés angol specialistája kijelentette, hogy a jövőben azért nem várható a palliatív (a tüneteket enyhítő gyógymód) orvoslás támogatása Hollandiában, mert az eutanázia „egyszerűbb, olcsóbb és kevesebb gonddal jár”.
Belgiumban 2002. május 28-án hoztak törvényt az aktív eutanázia engedélyezéséről a holland törvényhez hasonló szigorú garanciális feltételek mellett. Kínában, ahol egyébként radikális születéskorlátozó programot vezettek be, több kínai vezető politikus tanulmányozza Hitler eutanáziaprogramját. A kínai árvaházakból igyekeznek külföldre örökbe adni a gyermekeket, ha ez nem sikerül, éhen halasztják őket. A halálozási arány a kínai árvaházakban 59,2 és 90 százalék között van. (Hasonló gyakorlatról számoltak be Romániában a Ceausescu-rendszer bukása után.)
Ausztrália Északi területe 1997-ben törvényt fogadott el a terminális állapotban lévő betegek jogairól, akiket a holland és belga gyakorlathoz hasonlóan – szigorú garanciális feltételek mellett – eutanáziában lehetett részesíteni. Az államszövetség törvényhozása azonban 1997 márciusában antieutanázia-törvényt alkotott, amely hatályon kívül helyezte az Északi terület eutanáziatörvényét.
Az 1997. évi CLIV. egészségügyi törvény – nagyon helyesen – nem használja az eutanázia kifejezést. Nyilván a törvényhozó belátta, a fogalom a jog szempontjából értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan. Viszont a törvény 20–23. paragrafusában részletesen szól „az ellátás visszautasításának jogáról”. A gyógyíthatatlan s a rövid időn belül halálhoz vezető betegségben szenvedő beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga.
Ennek a jognak a gyakorlása csak meghatározott keretek között történhet: a beteg az eljárásban nem az „életéről rendelkezik”, hanem a kezelést utasítja vissza; a hozzátartozó vagy az orvos nem dönthet a kezelés megszüntetéséről, a beszámíthatóság hiányában a feltételek fennállása esetén a bíróság pótolhatja a beleegyezést.
Takács Albert és Kmetty Ildikó még 1993. november 25-én az Alkotmánybírósághoz fordult, kifogásolva az 1972. évi II. törvény rendelkezését, amely nem tette lehetővé a kezelés visszautasítását a gyógyíthatatlan beteg részére. Szintén kifogásolták, hogy a Btk. – az 1875. évi V. tc. mintájára – nem kezeli privilegizált tényállásként a „méltányossági ölést”. Mivel az 1997. évi CLIV. törvény lehetővé tette a „living will” alkalmazását, illetve a kezelés visszautasítását a gyógyíthatatlan beteg részére – igaz, erős korlátozásokkal –, ezért az indítványozók átalakították kérelmüket, immár az új egészségügyi törvény rendelkezéseit kifogásolva. Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) határozatával valamennyi kérelmet elutasította, így megállapította, hogy a vonatkozó magyar jogszabályok alkotmányosak, a törvényhozónak jogalkotási kötelezettsége nincs.
A csúszós lejtő (slippery slope) elmélete és gyakorlata szerint, ha egy abszolút tiltó szabály alól – esetleg logikailag elfogadható – kivételt tesznek, a gyakorlat azonnal tovább tágítja a kört: a legalizáció hívei azonnal a példa nyomán kiszélesedett kör újabb törvényesítését igénylik. Mivel a törvényhozó az első esetben megengedte az abszolút tiltó szabály átlépését, elméleti alapja a tiltásra gyengül, s a csúszós lejtőn nem lehet megállni.
Pontosan ez történt az abortuszlegalizációnál: az orvosi indikáció legalizálása körül folyó évtizedes vita után a törvényhozó engedett; ezt követte a genetikai, majd szociális indikáció, míg napjainkra több országban az abortuszhoz való jogot az önrendelkezési jog részeként, korlátozhatatlan alapjogként fogják fel. Jól igazolja ezt a holland példa: a legalizálás óta a latens eutanáziaesetek száma nem csökkent, hanem nőtt, erre hivatkozással további legalizálást indítványoznak. Az eutanázia legalizációjának bármilyen szűk formája után előlépne a hasznossági motívum, előbb-utóbb lehetővé válna az elmebetegek, a rokkantak s a sérülten született gyermekek elpusztítása.
Az eutanázia fogalma jogilag értelmezhetetlen. A jelenleg hatályos törvényszövegek közül átfogja az emberölés (Btk., 166. §, amelynek része a kívánatra ölés 1875. évi V. tc. 182. §-a) törvényi tényállását. Idetartozik az öngyilkosságban közreműködés tényállása is (Btk. 168. §). Többek szerint idesorolandó – hibásan – a kezelés visszautasítása (egészségügyi törvény 20–23. §) mint passzív eutanázia. A legalizáció hívei eutanáziát kívánnak törvényesíteni, de hogy ezen a címen milyen törvényi tényállásokat és hogyan kívánnak megváltoztatni – ez általában nem derül ki.
Az „önkéntes eutanáziának” inkább csak elvi jelentősége van, hiszen a gyakorlatban olyan embereknél (is) alkalmazhatnák, akik nincsenek beszámítható állapotban, vagy ebbéli képességük kétséges (idős haldoklók, elmebetegek, sérülten született gyermekek). Ezeknél az embereknél nem lehet beszélni önkéntes eutanáziáról, a nyilatkozatot valaki más tenné meg helyettük – hozzátartozó, orvosi bizottság, bíróság –, így az önkéntes eutanázia gyorsan átalakulna „kényszereutanáziává”, ahol már hasznossági szempontok alapján döntenének (értékes-értéktelen élet megkülönböztetése, „vélelmezhető” halálakarat stb.).
Kétséges, hogy mikor lehet „gyógyíthatatlan haldoklónak” nevezni valakit. Az orvostudomány számos esetet ismer, mikor nem várt gyógyulás következett be. Mikor érkezik el a beteg abba az állapotba, hogy megkezdődött „gyógyíthatatlan haldoklása”?
„Otthon meghalás”
Törvényesítés esetén tehát nem zárható ki a visszaélésszerű alkalmazás. Örökségre, lakásra váró hozzátartozók, tartási-gondozási kötelezettség alól szabadulni akarók, gondozási, gyógyítási költséget megtakarítani kívánó egészségügy, társadalom: mindezek a tényezők érdekeltek lehetnek a beteg minél gyorsabb halálában. A hasznossági, anyagi szempont előbb-utóbb uralná a törvényesített intézményt.
Végül idesorolható az a jogi alapelv, hogy az életről, a jogképességről nem lehet lemondani.
Korábban elemeztük, hogy az embert a haldoklás folyamatában is megilleti az önrende
origo.hu
Lopott szavak, idegen gesztusok: hogyan értelmezzük Magyar Péter mondatait?
