Ha jobban belegondolok, annak idején leginkább abban reménykedtünk, hogy május elseje után május másodika lesz végre.
Én, mi és nagyon sokan mások ugyanis nem szerettük a nagy prolimajálist. Gyerekként még tetszett, hogy ilyenkor kinyílt a céllövölde, délután Szikora Robi hangja és a Ciao Marina szállt a város felett, a májusi napsugár pedig kikacsintott a felhők közül. Azt viszont rettenetesen untuk és utáltuk, hogy az agitprop mindenre ráterpeszkedett május elsején. Ahogyan persze április negyedikén, november hetedikén, valamint az év valamennyi napján, amikor a proletárdiktatúrában elővezették számunkra a kötelező leckéket.
Privát szerencsétlenségemre a városban, ahol felnőttem, fölös számban mozogtak kommunisták, így május elseje előestéjén úgynevezett lampionos felvonulást is rendeztek. Ennek az volt a lényege, hogy a városi fiatalság egy része különféle kommunista vezetők irányításával világító lámpákkal fel-alá bóklászott a Kossuth utcán, s borzasztóan ünnepelte magát és a Szovjetuniót.
Másnap a kék és vörös nyakkendős kispajtások, úgyszintén vörös nyakkendőt kötő tanáraik, zöld ingükhöz, kék nyakkendőjükhöz barna öltönyt magukra varázsló párttitkárok, műbőr szandálos KISZ-titkárok, pattanásos arcú, gnóm ifjúgárdisták, pocakos munkásőrök és más csodalények társaságában megkezdődött a vörös majális. Erről inkább hadd ne nyilatkozzam, maradjunk annyiban, hogy Kádár, Losonczi és Lázár hatalmas fotói alatt vonulgattunk, ki vörös zászlóval, ki nemzeti színűvel. Estére a bácsik nagy része halálra itta magát langymeleg Kőbányaival vagy kövidinkás fröccsel, aki tudott, hazament, másokat hazamentettek, néhány nyomorult pedig ott aludt a Kurca partján, zoknis lábuk belelógott a vízbe, hányásfoltos ingükön pedig felragyogott a kolbászzsír.
1990 óta a hazai kommunisták és csatolt részeik azt mondják nekünk, hogy a május elsejézés remek időtöltés volt. Hogy családias, meghitt, emberséges az ilyen ünneplés. Volt egy fenét: mocskos és alantas, ahogyan minden, amit ők szerveztek. Ettől függetlenül a rendszerváltozás után bő két évtizedig a nyugdíjas tagozat igyekezett újra és újra behányni, bekómálni a Városligetben.
Csakhogy változnak az idők, Lendvai Ildikó mégsem olyan színes egyéniség, mint a szapora beszédű Marosán Buci Gyuri, szóval, maradt a hangos emlékezés, a diszkrét böfögés, néhány meglengetett zászló a ráncos kezekben, csordogáló mozgalmi dalok, illetőleg hazug orbánozás.
Mára ennek is vége. Állítólag páran kirévedtek még május elsejézni, és – nem viccelek – Szekeres Imrével vagy Gurmai Zitával is találkozhattak a Városligetben, de hagyjuk inkább a politikai harakirit, maradjuk annyiban, hogy már a május elseje sem a régi. Régen minden jobb vót, igaz, elvtársam, hozhatok-e még egy pár nyers virslit?
