Ha jobban belegondolok, annak idején leginkább abban reménykedtünk, hogy május elseje után május másodika lesz végre.
Én, mi és nagyon sokan mások ugyanis nem szerettük a nagy prolimajálist. Gyerekként még tetszett, hogy ilyenkor kinyílt a céllövölde, délután Szikora Robi hangja és a Ciao Marina szállt a város felett, a májusi napsugár pedig kikacsintott a felhők közül. Azt viszont rettenetesen untuk és utáltuk, hogy az agitprop mindenre ráterpeszkedett május elsején. Ahogyan persze április negyedikén, november hetedikén, valamint az év valamennyi napján, amikor a proletárdiktatúrában elővezették számunkra a kötelező leckéket.
Privát szerencsétlenségemre a városban, ahol felnőttem, fölös számban mozogtak kommunisták, így május elseje előestéjén úgynevezett lampionos felvonulást is rendeztek. Ennek az volt a lényege, hogy a városi fiatalság egy része különféle kommunista vezetők irányításával világító lámpákkal fel-alá bóklászott a Kossuth utcán, s borzasztóan ünnepelte magát és a Szovjetuniót.
Másnap a kék és vörös nyakkendős kispajtások, úgyszintén vörös nyakkendőt kötő tanáraik, zöld ingükhöz, kék nyakkendőjükhöz barna öltönyt magukra varázsló párttitkárok, műbőr szandálos KISZ-titkárok, pattanásos arcú, gnóm ifjúgárdisták, pocakos munkásőrök és más csodalények társaságában megkezdődött a vörös majális. Erről inkább hadd ne nyilatkozzam, maradjunk annyiban, hogy Kádár, Losonczi és Lázár hatalmas fotói alatt vonulgattunk, ki vörös zászlóval, ki nemzeti színűvel. Estére a bácsik nagy része halálra itta magát langymeleg Kőbányaival vagy kövidinkás fröccsel, aki tudott, hazament, másokat hazamentettek, néhány nyomorult pedig ott aludt a Kurca partján, zoknis lábuk belelógott a vízbe, hányásfoltos ingükön pedig felragyogott a kolbászzsír.
1990 óta a hazai kommunisták és csatolt részeik azt mondják nekünk, hogy a május elsejézés remek időtöltés volt. Hogy családias, meghitt, emberséges az ilyen ünneplés. Volt egy fenét: mocskos és alantas, ahogyan minden, amit ők szerveztek. Ettől függetlenül a rendszerváltozás után bő két évtizedig a nyugdíjas tagozat igyekezett újra és újra behányni, bekómálni a Városligetben.
Csakhogy változnak az idők, Lendvai Ildikó mégsem olyan színes egyéniség, mint a szapora beszédű Marosán Buci Gyuri, szóval, maradt a hangos emlékezés, a diszkrét böfögés, néhány meglengetett zászló a ráncos kezekben, csordogáló mozgalmi dalok, illetőleg hazug orbánozás.
Mára ennek is vége. Állítólag páran kirévedtek még május elsejézni, és – nem viccelek – Szekeres Imrével vagy Gurmai Zitával is találkozhattak a Városligetben, de hagyjuk inkább a politikai harakirit, maradjuk annyiban, hogy már a május elseje sem a régi. Régen minden jobb vót, igaz, elvtársam, hozhatok-e még egy pár nyers virslit?
Másképp élünk, másképp érzünk, mást gondolunk – persze. Csakhogy ezeknek a fizikai és szellemi utódai nem restek, május elseje helyett csinálnak újabb fesztiválokat.
Aztán egyszerre azoknak is végük lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Május elsején, illetőleg másodikán erre gondol az ember. És arra, hogy vannak ünnepek, vannak szégyenletes pillanatok, illetőleg a ló mindig hátrafelé rúg.
Bocsánat, hogy éppen ez jutott eszembe a nagy munkásünnepen. De hadd ne kérjek elnézést: tőlünk sem kértek soha a gyilkosok, a politikai hullarablók, a hazug gazemberek. Tehát éljen május másodika, és szerintem felejtsük el örökre, ahogyan ezek kimerik ócska kanalaikkal közös csajkánkba a krumplilevest.
