Rokonok és ismerősök

Időzíteni tudni kell. Az Élet és Irodalom a holokauszt nemzetközi emléknapját tartotta a legalkalmasabb időpontnak arra, hogy három újságoldalas közleményében ország-világ elé tárja: Szabó István Oscar-díjas filmrendezőnk Képesi Endre fedőnéven a kádári diktatúra titkos ügynöke volt, 19–25 éves kora között besúgta színművészeti főiskolás osztálytársait és tanárait. Maga a rendező az időzítés egy másik aspektusát is felvetette: pár nap múlva kezdődik a filmszemle, s éppen az ő Rokonok című Móricz-adaptációjával. Ha összeesküvés-elméleteket gyártanánk, ez alapján akár még azt is feltételezhetnénk, hogy Gervai András, a Történeti Hivatalból a Képesi-dossziét előbányászó és azt feldolgozó tanulmányszerző a konkurens filmkészítők megbízásából tevékenykedik. Sőt esetleg azon politikusoknak a zsoldjában áll, akiket a Rokonok-feldolgozás az aktuális áthallásai miatt feltehetőleg kellemetlenül érint. Ám aki elolvassa Gervai lelombozó, elkeserítő szövegét, s eltekint a zavaró műfajkeveredéstől (egymásra torlódik tényismertetés és kommentár némi nyomozati romantikával megspékelve; a tényfeltáró nem tudja megtartóztatni magát a filmesztétizálásba csúszó epilógusírástól és a morális tépelődéstől sem), az előtt nem kétséges: ez az eset (miként az összes többi is) a nyilvánosságra, a közös történelemhez elvitathatatlan jogot formáló nemzetre tartozik. Ezúttal még Kovács Zoltán főszerkesztőnek is elhiszem, hogy megrendült a dolgozat olvastán – igaz, ízlésbeli okokból egy hetet igazán halaszthatta volna a közlést. Nem tűnik életszerűnek Gervai magyarázata sem, hogy ősz óta éppen most készült el az írással. Ezek azonban csupán részletkérdések – a lényeg máshol van.
A lényeg szerintem még csak nem is ott van, ahová a hetilap helyezi a súlypontot: hogy legyen teljes ügynöknyilvánosság. E kérdésben kivételesen osztom az álláspontjukat, bár szerényen megjegyezném: a Magyar Nemzet által kirobbantott Medgyessy-botrány után az SZDSZ a koalíció fennmaradásának, Medgyessy Péter kormányfői továbbszolgálásának feltételéül szabta a kádári diktatúra titkos irattárának demokratizálását, társadalmasítását. Nem így lett; de az opportunista, hataloméhes szabad demokraták ma is ott csücsülnek a miniszteri bársonyszékekben. A politikai házasság sikertelen, a kormányzás csapnivaló, a választási kilátások számukra nem túl biztatók – kapóra jön viszont, hogy egy minden lében kanál hetilap, amely korábban Lovas István válóperes irataiban kutakodott, legutóbb pedig a riporterkirály Szepesi Györgyöt taszította le a trónjáról, megpróbálja finoman áttematizálni a közbeszédet: a gyurcsányi adóelkerülési botrány, Kunczének a Fenyő-ügyben játszott kétes szerepe felől a félmúlt morális feldolgozásának irányába. Ez a fennkölt értelmiségi küldetés nem tűnik lehetségesnek segítő titkosszolgálati orientálás nélkül, s a favágásnál a jelek szerint a hulló forgács minősége sem számít: tavaly Szabó István még az SZDSZ titkos államfői favoritja volt, most meg ott hever a nagy, bűzlő liberális mocsárban.
A lényeg szerintem még csak nem is ott van, hogy regisztráljuk: középszerű entellektüelek, akik semmi különöset nem tettek hozzá a nemzeti kulturális örökséghez, végre az erkölcsbíróság pulpitusáról ítélkezhetnek ifjúkorukban csúnyán megtévedt zsenik fölött. Az inkvizítor a lelke mélyén mindig irigyli picit a szerencsétlent, akit a felsőbb törvény nevében megtisztító kínzásnak vet alá. A lényeg ott van: a titkolódzó politikai elit információs bojkottja miatt vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy milyen múltat, miféle kultúrát örököltünk?
Gervai odáig ment, hogy a Mephistóban, a Szembesítésben és más Szabó István-filmekben a rendező saját morális életproblémáját fedezze fel (több terhelő adatot találva az érett Szabó működésére is); de a motívum továbbgondolható: vajon sejtették az amerikai filmakadémia zsűritagjai, miféle morális kérdések által feszített alkotást jutalmaznak Oscarral? Jómagam Hrabal ablakon át való „madáretetésének” a kapcsán tettem fel magamnak a kérdést: kisebbedik-e egy zseniális életmű egy efféle „szomorú vég” ismeretében? Tar Sándort felemás kultusszal próbálták erkölcsileg rehabilitálni, forma szerint kisebb író sem lett, mégis furcsa, emészthetetlen jelentéstöbblettel terhelődtek meg legártatlanabb mondatai is. Bódy Gábor párjanincs filmes remekművét, a Kutya éji dalát annak idején a zabolátlan zsenialitás diadalaként ünnepeltük – a rendező halála után kiderülő ügynökmúlt azonban egy titkos, izzadtságszagú esztétikai Canossa-járássá silányította. Hogyan nézzük ezután az Álmodozások korát (sokáig kedvenc filmemet)? Miről szól igazából az Apa? A Hanussen? A Bizalom? S egyáltalán: mi jöhet még? Van-e remény, hogy egyszer igazából megismerjük magunkat: nem akiknek látszottunk, hanem akik valójában voltunk?
Ami ezek után következik, az már a kabarészerű epilógus. A maszlagolás. Szabó szerint létezik egy meg nem nevezett személy, akit ő a többéves besúgásával hősiesen védelmezett. Ez az Anonymus a forradalom idején részt vett a Köztársaság téri pártház elfoglalásában: az ő érdekében hiteles jelentéseket kellett adni a szolgálatnak, hogy az alibije is hitelesnek tűnjék. Szabó hálás a sorsnak, és büszke arra, amit tett, mert megítélése szerint élete legbátrabb és legvakmerőbb cselekedete volt ez. És majd filmet is fog csinálni róla (illik az ötvenhatos évfordulóhoz), hogy mindenki büszke lehessen.
Nincs kétségem afelől, hogy katartikus, felkavaró film lesz, afféle mozgóképes Javított kiadás. Szabó István egy kósza tényfeltárástól még nem szűnt meg zseninek lenni. Csak épp nem biztos, hogy beülök a moziba megnézni. Félek, hogy folyton az Álmodozások kora jutna az eszembe. Az a kis fésületlen remeklés egy egész más generáció elveszett és megtalált illúzióiról. Vagy a Szerelmesfilm, ami után az osztály összes fiúja reménytelenül szerelmes lett a fiatal Halász Juditba. A Budapesti mesék, A napfény íze, az Édes Emma, drága Böbe. Ahogy sorolom, egyre szomorúbb és dühösebb vagyok.
Szögezzük le még egyszer: a frissen felálló kormánynak – ha a sürgető azonnali gazdasági kiigazításokat elvégezte, a pótköltségvetést megalkotta – első dolgai közé kell tartoznia, hogy az ügynökaktákat kiborítsa az asztalra, hogy végre pontot tegyünk az elhúzódó rendszerváltozásra. Az ellopott vagy pótlólag kreált kartonokra való hivatkozás rossz kifogás: majd egyenként megbeszéljük az eseteket. Hiszek Ungváry Krisztián történésznek: a papírdossziékat lehetett manipulálni, a mágnesszalagokat nem. Ha ezt megint elmulasztjuk, és „rokonok és ismerősök” szerint szelektálunk a diktatúra szennyesei között, nem vagyunk különbek, mint a Kádárok, Münnichek és Apró Antalok.