A jövő zenéje

Ma már nem kétséges, hogy a magyar szimfonikus zenekarok nagy része és azok fenntartói éppúgy válaszút elé érkeztek, mint a támogatási rendszereket működtető kulturális kormányzat. Megválaszolandó kérdések, kiválasztandó haladási irányok tucatjai tornyosulnak előttük: van-e szükség a mai megváltozott kulturális környezetben nagy szimfonikus zenekarokra, ha igen, mennyire és mekkorákra, mely célok érdekében találják meg működésük értelmét, továbbá a mára kialakult gazdasági helyzetben milyen módon lehet azokat ésszerűen támogatni.
Az elbizonytalanodás és a ki nem mondott, de már jelen lévő krízis okai nem csupán a gazdasági helyzetben, a fizetőképes közönség számának apadásában keresendők. Ördögi kör alakult ki a súlyos válságba került (zenei) oktatás, illetve – az ennek egyenes következményeként jelentkező – a komolyzene iránt érdeklődők körének vészes megcsappanása miatt. Ennek velejárójaként értékelhető a hangversenyeken megjelenő közönség nagyfokú „elöregedése” is.

Naponta tanúi lehetünk ezeknek a tendenciáknak, amelyek az egész világon tapasztalhatók ugyan, de különösen jelen vannak Liszt, Bartók, Kodály és Dohnányi hazájában, abban az országban, amelynek XIX. és XX. századi zenei kisugárzása rányomta bélyegét az egész világ zenei fejlődésére. Tapasztalhatjuk az igénytelen szórakozási módok előretörését, a gépzene és a klasszikus értékekkel nem bíró, sekélyes műfajok térhódítását és hivatalos támogatottságát, ezzel együtt pedig a klasszikus műveltséghez korábban elengedhetetlen zenei alapoktatás teljes visszaszorulását.
Ilyen körülmények között egyre erősödnek azok a hangok, amelyek gazdasági problémáink okán kézenfekvő megoldásnak tekintenék a szimfonikus zenekarok számának drasztikus csökkentését.
Nem kétséges, hogy ezek mögött a hangok mögött ugyanaz a sanda – vagy egyszerűen csak ostoba? – szándék sejlik fel, amely kiszorította a zeneoktatást az általános iskolákból, amely sorozatos támadásokat indít minden igényes kultúraközvetítő médium ellen.
Kérdés azonban, hogy mit nyerne az ország azon, ha olyan évtizednyi vagy évszázadnyi munka eredményeként létrejött együttesektől tagadná meg a létezés jogát, amelyeket a magyar társadalmi berendezkedés, fejlettség és igény teremtett meg, amelyek nem csupán részei a magyar kultúrának, de komoly vonzerőt jelentenek országimázsunkban. Nota bene, turisztikai, kulturális programajánlatunk, ezen keresztül pedig külföldi megítélésünk idegenforgalmi szempontból lényegesen leértékelődne, ha estéről estére nem tudnánk a megfelelő színvonalú és színes palettájú kulturális kínálatot nyújtani, amely ráadásul még csak nem is nyelvfüggő.
Ezek után adódik a válasz is: a jó megoldás nem a visszalépés, hanem csakis az évszázados értékeink megőrzése, a meglévő erőforrások átcsoportosítása és ésszerűbb felhasználása mentén keresendő. Meg kell találnunk az ördögi kör azon pontját, ahol megállíthatjuk a közönség fogyását, beleavatkozhatunk az oktatás elsilányítását eredményező folyamatokba. Ezzel együtt pedig új célokat és feladatokat jelölhetünk ki zenekarainknak, megteremtve egy új alapokon álló feladatfinanszírozású, célirányos, normatív támogatási rendszer kiépítését, amely egybecsengene a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kezdeményezett zenekari konszolidációs reformmal.
Természetesnek gondolhatnánk, hogy a kultúra minden összetevőjét igénylő és értékelő közönség-utánpótlás kinevelése az oktatás feladata lenne. A szomorú jelen azonban, amely elsorvasztotta az általános iskolákban a különböző művészeti alapoktatásokat, ezen belül különösen az ének-zene oktatást, vele együtt a világ minden táján sikerrel alkalmazott Kodály-módszer alkalmazását, arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy – amennyiben tíz év múlva is szeretnénk közönséget hangversenytermeinkben – nem várhatunk az oktatásra és az oktatókra, radikálisan nyitnunk kell a majdani potenciális közönség irányába.
Nem várhatunk tovább arra, hogy az a réteg, amely az oktatás elsilányulása miatt a komolyzenét csak hírből ismeri, önként csatlakozzon a túlnyomó többségben nyugdíjkorú közönséghez, és jelenjen meg a számára érthetetlen és unalmas programokat kínáló standard szerkesztésű, elit helyszíneken zajló hangversenyeken. Nem hagyatkozhatunk kizárólag az úgynevezett ifjúsági zenekarokra, és nem bízhatunk abban sem, hogy a szimfonikus zenekarok önként felismerik a szükséges teendőket, és ehhez meg is teremtik mind hosszú távú stratégiájukat, mind pedig anyagi bázisukat.
A kulturális kormányzat végre érdemben is befolyásolhatná a jövő alakulását azzal, hogy felismerve a közönség-utánpótlás nevelésének mindannyiunk, az egész ország számára fontos mivoltát, azon kevés támogatást, amelynek szétosztása rá tartozik, végre teljes egészében normatív céltámogatássá alakítaná, amelynek legfontosabb eleme a feladatfinanszírozás, legkiemeltebb célja pedig a közönség-utánpótlás nevelése lenne. Ily módon támogathatná a zenekultúra, a zenekarok és ennek visszahatásaként a saját megmaradását is.
A mai zenekar-támogatási struktúra egyik legfőbb elemének, az önkormányzati együttesek támogatásának másfél évtizede kialakult rendszere azt eredményezte, hogy e támogatott kategóriába való bejutás lett az elsődleges célja majd minden együttesnek. Nem lehet egy zenekar támogatásának alapja, hogy önkormányzat tartja fenn (vagy látszatszolgáltatási szerződést köt az önkormányzattal), továbbá a közpénztámogatás mértéke nem függhet attól, hogy egy együttes vagy annak vezetője milyen lobbitevékenységet képes folytatni személyes kapcsolatai révén. A személyes kapcsolatok érvényesítésére ott vannak a szponzorok.
Meg kellene határozni végre a szimfonikus zenekarok szerepét és faladatát a magyar kultúra, azon belül a zenekultúra területén, de ugyanígy meg kellene határozni a kulturális kormányzat szerepét és mozgásterét is a feladatok kijelölésében és azok finanszírozásában. Meg kell határozni, mit jelent a zenekultúra képviselete, ezzel együtt pedig véget kell vetni a zenei közigény és a zenei elitizmus távolodásának. Fel kell fedezni azokat az értékeket, amelyek közérthetőek, vonzzák a hallgatókat, ugyanakkor nem sekélyesek. Ki kell nevelni az „univerzális” muzsikusokat, akik otthonosan mozognak a különböző műfajok és stílusok között, mert a közönség igénye több és más, mint amit a hagyományos szimfonikus zenekar ma nyújtani tud. A profilbővítés nem elszakadás a hagyományoktól, illetve nem szentségtörés a komolyzene oltárán. Célja mindenekelőtt a közönség szélesebb rétegeinek megnyerése, a szimfonikus zenekarok befogadó közegének gyarapítása.

A feladatok kijelöléséhez nem kell mást tenni, mint megvizsgálni, hogy milyen eszközökhöz folyamodtak azok az országok, amelyek már rég felismerték a veszélyeket, kidolgozták saját közönségutánpótlás-nevelési stratégiájukat. Nagy-Britanniában, az Amerikai Egyesült Államokban, de még Ausztráliában és Új-Zélandon is számos zenekar rendelkezik nevelési részleggel, úgynevezett „Education Department”-tel. Az általános marketingstratégia részeként működő egység főleg a gyerekekkel és az ifjúsággal foglalkozik, de tevékenysége kihatással van a zenekar teljes működésére is. Az amerikai zenekarokban elterjedt gyakorlat egy koncertpedagógus alkalmazása és koncertpedagógiai program kifejlesztése. A Brit Zenekarok Szövetsége révén Nagy-Britanniában a zenei oktatási program hálózatot alkot, ezen belül pedig minden brit zenekarnak saját nevelési programja van. A klasszikus brit modell különböző elemeket tartalmaz. A zenekari muzsikusok már a műhelymunka alatt segítik a tanárokat, később pedig a gyerekeket is meglátogatják. A zeneközvetítés nem szorítkozik csupán az interpretálásra. A karmesterek a nyilvános főpróbákat vagy a koncerteket nemcsak „ledirigálják”, hanem a közönséget meg is szólítják. Ez különösen akkor jelent segítséget, ha egy inkább konzervatív ízlésű közönség kortárs zenéhez való közelítését kell megkönnyíteni.
A London Symphony Orchestra zenepedagógiai programját és ifjúsági projektjét Richard McNicol, a zenekar oktatási megbízottja vezeti. Ifjúsági koncerteket dirigál, workshopokat vezet, és aktív részvételre készíti fel a zenekari muzsikusokat. Simon Rattle elhívta a Berlini Filharmonikusokhoz is, ahol nagyszabású pedagógiai programot indított el. Bárcsak Magyarországon lenne erre igény! Ő az, aki minden csínját-bínját ismeri annak, hogyan lehet gyerekek és fiatalok érdeklődését felkelteni a klasszikus zene iránt. Amikor berlini tapasztalatairól beszél, világossá válik, hogy módszere mindenhol alkalmazható. Alapvető feltétel azonban, hogy az egész zenekar, beleértve a művészi és adminisztratív vezetést is, komoly érdeklődést mutasson a pedagógiai munka iránt. De nemcsak a zenekar vezetőségének, hanem maguknak a muzsikusoknak is meg kell győződniük ennek a munkának a szükségszerűségéről. Fontos, hogy pedagógiai munkájukat professzionálisan végezzék, lényeges faktor a művek kiválasztása is. McNicol szerint a kortárs zene kiindulási pontként alkalmasabbnak tűnik, mint a klasszikus művek. Kurtág és Ligeti különösen megfelelnek ennek a célnak. De akár új zenéről, akár régi zenéről van szó, a fontos az, hogy ötleteket oldjon ki a tanulókból, új dimenziókat nyisson meg előttük, esetleg saját alkotásokra bátorítsa őket.
Az internet és szélessáv-technológia révén még az is lehetséges, hogy más régiókból, más országokból vonjanak be gyerekeket a programokba. Pierre Boulez például egy mesterkurzus alkalmával használta ki az internet lehetőségeit, amikor Nagy-Britannia három egyeteméről, valamint az Egyesült Államok egy városából követhették a hallgatók.
Példaértékű az osztrák modell is, amit a linzi Bruckner zenekar „move on” zenekari műhely példája bizonyít. A kezdeményezés és kivitelezés egy pozanista nevéhez fűződik, aki részt vett a brit oktatási modell tanfolyamain. Az oktatási anyagot, amelyet a britektől szerzett, részben továbbfejlesztette. Ma gyerekek, fiatalok, tanulók, de szülők és tanárok is sorban állnak egész Felső-Ausztriából, hogy részt vehessenek a projektben. Időközben megszűnt a zenekarban korábban uralkodó szkepszis. A munkaadó, az üzemvezetés és a szakszervezet között létrejött kollektív megállapodás értelmében az egyes zenekari tagok a zenekari műhelyben nem szolgálatot teljesítenek, utazási és egyéb költségeiket megtérítik, azonkívül csekély mértékben honoráriumot is kapnak. A linzi példa megmutatja, hogy egyéni kezdeményezés és kreativitás milyen hihetetlen hatást képes elérni.
A német zenekarok – leginkább a Berlini Filharmonikusok – a brit modellt adaptálták. Itt a sikeres zenepedagógiai munkához nemcsak nagyvonalúan méretezett költségvetés, hanem egy oktatási osztály is rendelkezésre áll, több munkatárssal. A Müncheni Filharmonikusok is elöl járnak a jó példával. Ifjúsági programkínálatuk minden életkort és iskolatípust felölel. Egymást kiegészítő és egymásra építkező rendezvényeiket a gyerekek osztályukkal vagy a szülőkkel látogathatják. Hangversenyeiket világos elvekre alapozzák. A középpontban mindig a szimfonikus zenekari művek és hangszerek állnak. A rendezvényeket látogató csoportok létszáma lehetőleg csekély, hogy a muzsikusokkal, a hangszerekkel, a karmesterrel intenzív kapcsolatot lehessen kiépíteni, hogy a gyerekek megfoghassák és kipróbálhassák a hangszereket, ahol erre lehetőség van.
Németországban számos egyéb példa található a zenekarok közönségnevelésére. A berlini rádiózenekar például szokatlan helyszíneken rendez gyerekkoncerteket, például állatkertben, múzeumokban és egyéb sűrűn látogatott intézményekben. A Frankfurti Opera olyan operaprojektet szervez, amelyben fiatalok is színpadra lépnek és játszanak a zenekarban. A Berlini Rádióénekkar „Énekeljünk együtt” hangversenyeket rendez. Mindezen események során az egyébként passzív közönség aktív szerephez jut. A kölni Gürzenich Orchester koncertprojektjei előkészítéséhez speciális szemináriumokat tart az iskolai énektanárok számára; vendégként a profik háta mögül követhetik a kottát a próbán az iskolai zenekarok tagjai, azután pedig beszélgethetnek a dirigenssel, a szólistákkal és a zenekari muzsikusokkal.

Nem megvetendő a japán szisztéma. A zenekarok havi rendszerességgel körbejárják a körzetükhöz tartozó iskolákat teljes nagyzenekari repertoárral éppúgy, mint szóló- vagy kisebb kamaraformációkban. Az előadásokon vagy a karmester, vagy a muzsikusok, esetleg a helyi zenetanárok moderátorként is közreműködnek. Kötetlen és közvetlen módon megszerettetik a hangszereket és a zeneműveket a legkisebbekkel is, nem morfondírozva azon, hogy egy-egy bemutatón vajon illik-e egymás után előadni Mozart-divertimentókat és népdalokat. Az eredmény: a világ egyik legvirágzóbb hangversenyélete, folyamatos telt házakkal.
E példák bizonyítják, hogy van és lehet is mit tanulnunk a külföldi gyakorlatból. Különösen akkor, amikor évek óta megoldatlan problémák halmazával küszködünk mind az oktatás, mind a közönség-utánpótlás, mind pedig a zenekari támogatási rendszer tekintetében. Csupán össze kell kapcsolnunk és egységes összefüggő egészként kell kezelnünk a megoldandó problémák halmazát, és a megoldást meg fogjuk találni. Át kell alakítani a támogatási rendszert oly módon, hogy az ne a zenekarok finanszírozáskiegészítője legyen, hanem hosszú távú megmaradásukat célozza a közönség-utánpótlás nevelésen keresztül. A zenekarok csak akkor tudnak megmaradni, ha hatékony közreműködéssel megteremtik a zene iránt fogékony, az azt igénylő közönség népes táborát. Ezt ma – bár Magyarországon is vannak dicséretes próbálkozások – a zenekarok napi fennmaradási gondjaik mellett képtelenek megoldani. Ehhez inspiráció, erkölcsi és anyagi támogatás szükséges a kulturális és az oktatási tárcától. Az anyagi eszközök – ha korlátozottan is – ma még rendelkezésre állnak. Azonban ha a rendelkezésre álló költségvetési forrásokat csupán a puszta létezés, valamint az egyes csoportokba való betagozódás alapján osztjuk szét, akkor az együttesek elveszthetik létezésük célját, közegét, a közönséget.
Éppen ezért a közönség utánpótlását a zenekarok előtt álló legfontosabb feladatként kell megjelölni, és e feladatok teljesítéséhez kell mérni a támogatások mértékét is. Így nem csupán az objektíven mérhető feladat- és teljesítményfinanszírozást teremthetjük meg, hanem ezzel együtt annak feltételét is, hogy zenekarainkra a jövőben is szükség lesz.