A köztársaság gyurcsányi lelke

Hétfőn az egész nemzethez intézett, de a Fideszt ostorozó kampányszövegében Gyurcsány Ferenc még így beszélt a Parlament falai között: „Szabadnak lenni felelősséget is jelent. Többek között azt a felelősséget, hogy (…) az alkotmányos alapelvek, a demokratikus jog nem írott malaszt, hanem a lelke a köztársaságnak.”
Szép, látványos, dagályos beszédet mondott – ahogy szokta –, szólt nemzetről, hazáról, demokráciáról és demokratikus törvényhozásról. S persze főként ez utóbbi korábbi hiányáról. Megismételte a szocialisták régi érvelését: az előző ciklusban nem működött demokratikusan az Országgyűlés. Nem üléseztek minden héten a honatyák, a vizsgálóbizottságok sem működhettek, a kormánytöbbség sutba vetette az éves költségvetést. „A demokratikus köztársaság csak terhes formalitás volt mindvégig” – hangoztatta a szónok.
A kormányfő akkor még nyilván nem sejtette, hogy igaztalan vádjai a saját fejére hullnak vissza. Egy nappal a beszéd elhangzása után ugyanis az Alkotmánybíróság megadta a méltó minősítést a balliberális koalíció négyévi működéséről. Bár a verdikt most csupán egy ügyben hangzott el, a határozat az egész ténykedést jellemzi: semmis, elégtelen. Alkotmánysértő és antidemokratikus.
A sors iróniája, hogy a bírák egy költségvetési törvény kapcsán hozták meg határozatukat. Ráadásul annak a jogszabálynak az elemzését követően, amelyet nem sokkal Gyurcsány 2004-es hivatalba lépése után szavazott meg az Országgyűlés. A 2005. évi büdzsé nem kevesebb mint negyvenkét törvényt módosított összesen negyvenkilenc ponton. A mennyiség maga is „tiszteletre méltó”, de nem ez volt a bírák megsemmisítő álláspontjának fő oka. Az Alkotmánybíróság elsősorban azt rótta fel, hogy a parlament megsértette a költségvetési törvény elfogadásának alkotmányos szabályait. A többség egyúttal nem tette lehetővé, hogy az érintett negyvenkét jogszabályt a demokratikus törvényhozás elvei szerint, kellő előkészítés és vita után fogadják el.
Nem szólhattak hozzá a képviselők megfelelő keretek között például ahhoz, akarják-e a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete irányítási rendszerének átalakítását és a négyes metró pénzügyi támogatásának soron kívüli megszavazását, egyetértenek-e az egyházak hitéleti és közcélú tevékenysége anyagi feltételeinek ilyesfajta meghatározásával. Suba alatt rendelkeztek a regisztrációs adó, a társasági és az osztalékadó módosításáról is. Meganynyi fontos, mindenképp megvitatandó kérdés – vita nélkül, a demokratikus keretek megkerülésével döntésre bocsátva. Az eredmény pedig a káosz. Van-e ugyanis olyan adózó, aki ilyen szabályozásból el tudja dönteni, milyen kötelezettséget írtak elő a számára? Hogyan lehet így tisztelni a törvényeket? Ezért mondták a bírák, hogy a hasonló szabályozás sérti a jogbiztonságot.
Az eltelt négy év számos alkotmánybírósági döntése azt mutatja, a zilált viszonyok ellenére is van, ami jogfolytonos ebben a kurzusban. Ez pedig az önkény és a dilettantizmus. Az akarnok politizálás alkotmánysértések sorozata árán is megpróbálta megvalósítani céljait. Ám e törekvések többsége meghiúsult. Korábban, 2003 elején – mint emlékezetes – még kicsiben indult a dolog: a pénzügyminiszter úgy döntött, a vállalkozók a boltok pénztárainál akaratuk ellenére is kötelesek magukat azonosítani, s számlát, nyugtát kell kérniük az ötvenezer forint feletti vásárlásaikról. Most az ország pénzügyeinek egészét, a költségvetést érintő jogsértő kísérlet bukott meg.
Akkor vajon momentán írott malaszt-e nálunk a demokratikus jog vagy sem? S mi lesz így a köztársaság lelkével?