A Van egy ország, van egy ember, van egy program rosszízű hirdetést tehát sürgősen korrigálni kellene. Van egy ember, s van két vagy, ki tudja, hány program. S kétségtelenül van egy ország is, amelyet viszont mind az MSZP-küldöttek által beletörődően elfogadott program, mind a Gyurcsány által felrajzolt vízió a felismerhetetlenségig át akar alakítani.
A marxista–leninista dialektikus materializmus emlőin nevelkedett pártkáderek számára nem okoz skizofréniát ez a „nagy októberi szocialista forradalom” idejéből ismert „kettős hatalom” a programokban s egyben az MSZP-ben. A választópolgároknak ellenben igencsak elgondolkodtató lehet, hogy a szocialisták ismét több lábra, illetve programra állnak. Igaz, végül is bevett szokást elevenítettek föl. Élénken emlékezhetünk, hogy már a négy évvel ezelőtti kampány idején is folyt a zsonglőrködés az álbaloldal háza táján a választási alapdokumentumokkal, egyszerre többféle irat is keringett. Később ha valaki számon mert kérni rajtuk egy konkrét ígéretet, azzal dorongolták le, hogy az csak a választási program volt, ám ők koalícióban kormányoznak. Nem biztos tehát, hogy szimpla ügyetlenség és a részükről hovatovább megszokott dilettantizmus áll a furcsa programkettősség hátterében.
Mi azonban menjünk bele a játékba, és vegyük komolyan a leírt és nem holmi gyurcsányi szájhagyomány útján terjesztett programot, hisz a szó elszáll, az írás megmarad.
A legelső benyomás, ami megragad bennünket a ma még legújabbnak számító brosúrát lapozgatva az, hogy az imázskampány lózungjainak átmentésén kívül nemigen lehet a kormányzati teljesítmény egzakt beszámolóját érzékelni.
A másik érdekes elem, hogy szimpátiát sem igen képes kelteni, pedig a Bibliából tudjuk, hogy több legyet lehet fogni egyetlen csepp mézzel, mint egy hordó ecettel. Ezért keressük az igenlő, pozitív tartalmakat, de hiába. Természetesen nem feltételezzük, hogy szándékosan kívántak a szerkesztők antipátiát csiholni a meggyőzendő polgárokban. Bőséggel találunk olyan mondatokat, frázisokat, amelyek erőltetett hízelgéseket tartalmaznak a magyar lakosság kiválóságáról. Ezek az ömlengő, udvarló momentumok azonban végig az általánosságok szintjén mozognak, a számszerűsíthető, forintosítható ígéreteket óvatosan kerülik. Másrészt viszont az egész füzetet áthatja egyfajta rezignáció, amit a miniszterelnök-jelölő kongresszuson is érzékelni lehetett. Kötelességszerűen beleírnak sok olyan pontot, megfogalmazást, amit kedvcsinálónak szánnak a rájuk szavazáshoz, ám átüt olyasfajta rutinszerűség, mint amikor egy színész már százhuszonötödször játssza el azt a szerepet, amelyben már eddig sem aratott nagy sikereket. Annyi savanygó vagy elriasztó hatás éri az olvasót, hogy csak csodálkozhatunk azon, hogy nem vette észre ezeket senki a párt vezetői közül. Negatív önmeghatározások (mi nem ilyenek vagyunk), a politikai alternatívák kirekesztése, a jelen problémáinak cinikus szemlélése jellemzik az anyagot. A pártatlan szemlélőt, a potenciális rájuk voksolót pedig komoly csalódás éri, mert nem is kísérlik meg a számadást saját kormányzati teljesítményükről. Az MSZP szerint tehát az lenne a társadalom kötelessége, hogy pár hangzatos közhellyel beérje, s ne firtassa tovább, mi lett a többi ígérettel, a négy évvel ezelőtti kampánymézesmadzagokkal. Pedig a mézesmadzag már rég elfogyott… Ehelyett lépten-nyomon a „múltba néző” ellenzék, a haladás kvázi „ellenségeinek” hol burkolt, hol nyílt kritikája uralja a programterepet. A kongresszus ajánlása jól foglalja össze a reális programot pótló, a pártállami időket idéző vádaskodást: „A nemzet érdekeit olyan politika érvényesítheti sikerrel, amely az ijesztgetés és a radikalizmus helyett a békés, nyugodt munkát ösztönzi az ország határain belül és kívül. A nemzet kettészakítása, üres és felelőtlen ígérgetések, ködös nagyotmondások helyett bátor, de reális célokat ajánlunk.” A választási programon is átvonul, hogy nem gondolnak bele: nemcsak a választási harcban konkurens ellenzéki erőt sértik meg, hanem általában a polgári oldalt is, a tőlük eltérően gondolkodó milliókat. Ezzel viszont eleve lemondanak még a szavazók megnyerésének a lehetőségéről is.
Abszurd helyzet: az MSZP-program olyan párt dokumentumát idézi, amely mintha most bontana zászlót, nem pedig olyan politikai formációét, amely négy évig kormányzott. Ha ugyanis egyik fő célként azt fogalmazzák meg, hogy biztonságos és félelem nélküli élet legyen az országban, nem kevesebbet állítanak ezzel, mint hogy eddig nem volt az. Súlyos kritika ez egy kormányzatnak adresszálva! Ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok a pontok, amelyek a rendőrségen, a bíróságon keresztül a közszolgálati médián át a közigazgatás politikamentessé tételéig, a korrupció felszámolásáig a jelenlegi állapotok megváltoztatását ígérik. Mindenütt szigorúan jövő időt s kijelentő módot használnak, ami a határozottság pozitív látszatát keltheti, másfelől azonban azt sulykolja az emberekbe, hogy eddig – tehát saját kormányzásuk alatt is! – rosszul mentek a dolgok. „Több munkahelyet és biztonságos, erős és demokratikus köztársaságot!” – fogalmazzák meg ajánlatukat a nemzetnek. Eszerint mindennek híjával vagyunk. Azt pedig, hogy a több munkahely minként fog létrejönni, sűrű homály fedi leírt programjuk textusában. A szocialisták láthatóan nehezen birkóznak meg azzal a fizikai korláttal, hogy ráolvasással, politikai szuggesztióval nem lehet a nemzetgazdaságot megreformálni. Vagyis: az embereket könnyebb parancsszóra a szavazóurnákhoz terelni, ezzel szemben a gazdaság kommandírozása már nem megy ilyen egyszerűen.
A program hibáktól, logikátlanságoktól hemzsegő bevezetését sem érdemes átugorni, mert az értelmetlen állítások, öndicséretek, durva, igaztalan vádaskodások, kormányzati pozícióból adódó hiányosságok, sőt nyilvánvaló hazugságok is megadják az alaphangot a további, már pontokba szedett részek kezeléséhez.
Egyik ilyen értelmetlen állítás az, hogy ne álljon ellentétben a versenyképesség és az igazságosság. Tudvalévő: aki igazságtalanság árán akar versenyképessé lenni, az valódi piacgazdaságban nem lehet versenyképes. Szomorú, ha ezt bizonygatni kell egy demokráciában. Ezek szerint a kormányzásuk idején nem így volt? Azt is írják: a mindennapjainkban ma még egyszerre van jelen a tegnap és a holnap Magyarországa, a lendület és a lemaradás. „A múltat végképp eltörölni” fenyegető mozgalmi dal túl sokakban idéződik föl. Kifogásolják a program írói, hogy százezrek a közös sikernek a kovácsai, de nem haszonélvezői. A megoldás a program szerint viszont nem a dolgozók jutalmazása lenne, csupán annyi, hogy a sikert közös élménnyé tegyék.
Minduntalan megfeledkeznek arról, hogy négy évig a teljes hatalmat birtokolták, s mintegy rácsodálkoznak a gondokra: olyan országgá akarják tenni Magyarországot, ahol mindenki bízhat abban, hogy munkával, tehetséggel és szorgalommal előbbre lehet jutni. Így beismerik, hogy most nem lehet. Akkor mivel lehet érvényesülni? Talán még mindig csak a szocialista kapcsolati tőkével?
Az állampolgárok aktív részvételére építő politika idáig vörös posztó volt a szemükben, utcai politizálásként bélyegezték meg, és dogmaként próbálták mindenkinek az agyába vésni, hogy a négyévenkénti szavazáson való részvételen túl mindennemű politizálás szélsőségesség. Farizeus dolog tehát a tevékeny politikai közösség zászlóvivőjeként feltüntetni magukat. Az pedig, hogy olyan köztársaságot akarnak, amelyben ellenőrzött a hatalom gyakorlása, megint csak erős bírálat saját kormánytöbbségük felé. Úgy gondolják tehát ők is, hogy saját hatalomgyakorlásukat nem engedték ellenőrizni.
Ugyanígy önnön kompromisszumkészségüket hangsúlyozzák, holott a ciklus folyamán semmiféle kompromisszumot nem kötöttek. Egyetlen ellenzéki javaslatot, indítványt sem fogadtak el sem a törvényalkotásban, sem az igazgatásban. Sőt a Kádár-rezsimből ismerős, a parlamentáris demokráciákban elképzelhetetlen módon ők akarják meghatározni, milyen legyen az ellenzék. Nyilván a pártállami kurzus Hazafias Népfrontja lebeg a szemük előtt, s így újólag deklarálhatnák: mindenki lehet ellenzéki, feltéve, ha egyetért velünk.
A szövegben az szerepel: igenekből és nem tagadásokból épül fel a program. Már eddig is kiderült, hogy az ellenzékhez viszonyított negatív önmeghatározás dominál a dokumentumban. 2004. december 5., a kettős állampolgárság megtorpedózása óta csak igen kevesen adnak hitelt ennek a különösen bátor, alaptalan állításnak.
Nem fárasztja magát az irat egyebekben sem a logikával. Így kerülhetett bele az: „Tudjuk, mi a következő lépés. A szociális kiigazítások után a jövő beruházásainak kell következniük.” Értsd: a szociális kiigazítások már megtörténtek, nagy a jólét, csak a beruházások vannak hátra. Ugyanígy elhűlve olvashatjuk a foglalkoztatás növelésének tervezetét. Évente 0,5–1 százalékkal kívánják emelni a foglalkoztatottságot. Nem kell hozzá nagy számtani tehetség, hogy bárki kiszámolhassa: a teljes foglalkoztatottság csak hosszú évtizedek múlva köszönthet ránk, bár – ismerve a szocialisták ígéretbetartási hajlandóságát – még ez is hurráoptimista perspektívának tűnik.
Talán kevesen gondolnak bele, milyen szomorú jövőt kínál az a kitétel, amely szerint a béreket az ország gazdasági teljesítményének a javulásával egyező ütemben akarják növelni. Célul csupán azt tűzték ki, hogy a reálbérek éves növekedése lépést tartson a GDP éves növekedésével. A matematikai és a közgazdasági tudományok mai állása szerint ez azt jelenti, hogy egyre kisebb mértékben emelkednek a fizetések, mivel minél fejlettebb egy gazdaság, annál nehezebb további növekedést kipréselni belőle.
Nem lett volna tanácsos megsérteni honfitársainkat azzal, hogy „visszailleszkedtünk az európai népek közösségébe”. Akkor idáig talán Ázsiában voltunk? És hát kik szakították ki Európából a nemzetet vagy hatvan évvel ezelőtt? Nem az a diktatórikus kommunista párt, amelynek jogutódjaként tartják számon magukat mind a mai napig?
Nem tanácsos utólag saját eredményként beállítani valamit, amit annak idején inkább meg akartak gátolni. Igaz, figyelembe véve a pszeudobaloldali stratégiát, sokszor a dicsőséget még azért is maguknak vindikálnák, amit régebben minden eszközzel akadályoztak. Ilyen elem például az a fejezet, amely úgy kezdődik: Magyarország útja a szociális piacgazdaság. Szó se róla, kimondottan örvendetes, hogy Ludwig Erhardnak, a német gazdasági csoda megalapítójának, a későbbi kancellárnak a gondolatát magukénak vallják. A gond csak az, hogy Adenauer utódja kereszténydemokrata, tehát Gyurcsányék ferde világképe szerint múltba néző klerikális populista politikus volt.
Az alaptalan öndicséret groteszk példája az is, hogy állításuk szerint a baloldali kormány úgymond az ország felvirágoztatásához forrásokat tudott kiharcolni az EU-ban. Nem arról volt-e szó, hogy Gyurcsány még olyan kompromisszumba is belement volna, amit az EU-tagállamok egységesen elutasítottak? A polgári oldalt az iromány „fél szívvel vallott Európa-pártiság”-gal vádolja, de még érvekre sem pazarolja a nyomdafestéket. Láthatóan úgy vélik, mindenki deviáns elem, aki kétségbe vonja, hogy az EU-forrásokból fedezendő megatervekkel minden gazdasági, pénzügyi gondunkat egy csapásra megoldhatjuk. Az ellenzéket vádolják ígérgetéssel, miközben saját kormányfőjelöltjük fékevesztetten dobálózik az ezermilliárdos beruházásokkal, amelyek még rajzasztalon sem léteznek, nemhogy a költségvetésben.
Azt viszont végképp nem gondoltuk volna, hogy a Tisza Kálmán tér ismét viszszanyerheti régi patinás nevét a Köztársaság tér helyett. A fejlesztési forrásokat ugyanis a programban a kiegyezés utáni boldog békeidők lehetőségeihez hasonlítják. Így semmi nem állhat útjában annak, hogy a szocialista példaképpé előlépett – általuk nemrég még reakciós nacionalista miniszterelnökként számon tartott – Tisza Kálmán legyen a névadója ismét pártszékházuk terének.
Valószínűleg nem sokakat kecsegtet az a perspektíva, hogy hazánk csak egy évtizeden belül válhat modern és gyarapodó országgá. Sőt ezzel a programban magukat cáfolják, hiszen szóban és hirdetésekben is hangoztatják: lendületben vagyunk, dübörgünk, irigyelnek minket a szegény ágrólszakadt nyugatiak. Ha ez így van, miért annyira pesszimista az MSZP választási programja, hogy csak több választási ciklus távlatában tartja keresztülvihetőnek az ország felemelkedését? A források megjelölésén kívül miért hiányoznak a választási dokumentumból a hogyanok? Vágyak és ígéretek homályos halmazára nemcsak párt-, de kormányprogramot sem lehet varázsütéssel építeni. A szocialisták érdeke azt diktálja, hogy minél kevesebben olvassák el az anonim szerzők munkáját. Feltehetőleg ezért is ódzkodnak szélesebb körben terjeszteni a program írásos változatát, hogy csupán hivatkozási alapként szolgáljon Gyurcsány gigantikus, sehol nem legitimált vízióihoz. Kérdés persze, hogy a választások után fizetett hirdetésben közzé akarják-e majd tenni a németek diktátorát idéző jelmondattrió parafrázisát. Ily módon: van egy ország, amelynek nem kell egy ilyen ember és egy ilyen program.
origo.hu
Bennfentes kereskedelemért akár öt évet is kaphat Magyar Péter
