A Putyin-vizit píárja

Bár a terrorizmus miatti elővigyázatosságból a látogatást hivatalosan még mindig nem jelentették be, holnap Magyarországra érkezik Vlagyimir Putyin. Talán e furcsa titkolózás, talán a „közös” történelem és Oroszország újra igazán érezhető nagysága miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert hivatalos látogatáson 14, egyébként pedig 12 éve nem járt nálunk orosz elnök, egy ideje már felfokozott várakozás kíséri a közéletben az utat. Tegyük hozzá, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a kormányoldal és hűséges sajtója igyekszik felkészíteni a nagyérdeműt a történelmi találkozóra. Ám ne higgyük, hogy a középpontban az új Oroszország emblematikus figurája, a világpolitika színpadának egyik legismertebb szereplője áll. Legfeljebb annyira, hogy nagysága kellően alátámasztja miniszterelnökünk „zsenialitását, nemzetközi elismertségét”. Díszlet a nagy előadáshoz, partner a fényképezkedéshez.
E történet központi figurája ugyanis a magyar kormányzati szcenárió alapján Gyurcsány Ferenc, aki Tony Blair után Vlagyimir Putyin megvendégelése miatt, az ország érdekében kénytelen egy pillanatra megszakítani a kampányolást. Természetesen erről szó sincs. Sőt! Egyik oldalról a brit miniszterelnök a Budapest Airportért cserébe dicsérte az egekig magyar barátját, Ferencet, míg a másikról az orosz elnök gyakorol akarva-akaratlanul is gesztust talán a legutóbbi találkozó ürességét elleplezni hivatott, kétségkívül ügyes, bár őszintének csak erős empátiával nevezhető mondat, a felszabadításért elrebegett köszönetnyilvánítás miatt. De az országért a szívét kitevő kormányfőnek ez sem elég. Mint blogjából tudjuk, nem véletlenül jár vitustáncot a sárospataki könyvek felett, amelyek hazahozataláért már 13 éve (?) küzd, de biztos, ami biztos, lenyilasozza az egész demokratikus jobboldalt. Mint írja, ezt tette már legutóbb is, azt pedig hallhattuk, ahogy Fradkov kormányfő előtt a Malév miatt magyarázkodva, legutóbb Budapesten, szintén a jobboldal nyakába próbálta varrni a magyar–orosz viszony elmúlt másfél évtizedének összes baját. Tegyük hozzá, hiába, hiszen a miniszterelnök Gyurcsányék minden erőfeszítése ellenére találkozott az ellenzék vezérével, s ha igaz, amit a verebek csiripelnek, Fradkovra nagyon is jó benyomást tett Orbán. Mindent az ellenzékre hárítani tehát már akkor sem sikerült, hiszen Moszkva is egyre inkább átlát e szitán, s bizony hidegleléssel emlékezik a Fidesz kormányzására, de azzal is tisztában van, hogy a gesztusokon túl az elmúlt négy év két szocialista kormánya se nagyon volt más, mint Orbán polgári kabinetje. Amerika jobb barát, mint valaha, az orosz–ukrán gázárvita után Kóka János szervezte a térségben a legaktívabban az orosz gáz alternatíváit, s ami Moszkva szempontjából talán a legfontosabb: az orosz tőkét az elmúlt négy évben sem engedték túl közel a privatizációhoz.
A kormány által kreált könnyű színmű forgatókönyvét azonban igazi, tanulságos lélektani drámává írhatnák át maguk a szereplők. Vlagyimir Putyin ugyanis leckét adhatna partnerének a nemzeti érdekek melletti kiállásból, vagy elmesélhetné, miként sikerült
Oroszországban túllépni a vadkapitalizmuson, harcát az oligarchákkal, de válthatnának néhány szót a neoliberalizmus természetéről is. Gyurcsány Ferencet bizonyára meglepné az is, hogy a duma többségi ereje, az Egységes Oroszország nem baloldali párt, s a hallottak után már bele sem kezdene karrierjének felvázolásába, amely egy pontig ugyancsak sok hasonlóságot mutat az elmúlt évek moszkvai top sztorija tragikus sorsú főszereplőjének történetével. Kétségtelen, hogy a darab harmadik szereplőjének és Putyinnak a párbeszéde sem nélkülözi a drámai töltetet. Ne tagadjuk, egy orosz elnök megjelenése a „közös” múlttal terhelt magyar környezetben önmagában hordoz még ma is némi feszültséget, amit ez esetben csak fokoz egy 1989 júniusában, a Hősök terén elmondott beszéd. Erre rakódik rá, hogy 1998 és 2002 között e két fél sehogy sem bírt egymásra találni, s e helyzet lehangoltságában is volt valami tragikomikus éle annak, ahogy felváltva kosarazták ki egymást. A mai helyzet pikantériája, hogy a magyar oldalon a szocialisták harsány, gesztusokkal kétségkívül teli, ám tartalom nélküli orosz politikája mellett ott van az e relációval – az egyre határozottabban kirajzolódó pragmatizmusa ellenére – sokat kezdeni nem tudó konzervatívok hallgatása, amely akaratlanul is tovább fokozza, némi életszerűséggel töltve meg, e drámai feszültséget. Nem beszélve a holdudvarról, amely értelmetlen és nem- egyszer szinte megmosolyogtató kiskakaskodásával hozza néha kínosan zavarba a Fidesz érezhetően tapasztaltabbá és gyakorlatiasabbá vált külpolitikusait. Igazán csak használnának a darabnak egy Putyin–Orbán-dialógus tartalmi elemei is. Már-már drámai erejű lenne, ha kiderülhetne például, milyen sok a közös pont a két politikus között. Biztosan egyetértenék a nemzeti érdekek védelmének fontosságában, ami a jelenleginél eleve tisztább helyzetet teremtene. Bár üzlet talán nem köttetne, aligha vitáznának a stratégiai ágazatok privatizációjának elveiről, s a különböző kiindulópontok ellenére is bizony nagyon sok hasonlóságot találnának a modernizációt, a felzárkózást célzó gazdasági programjaikban is. S ha már eljátszadozunk a gondolattal, e darabban feszültségteremtő erő lehet az is, ha az orosz elnök megkérdezi munkatársait, hogyan is került bele ebbe a komédiába. S ha azok meg tudják nyugtatni Putyint, mondván, nemcsak személyi kapcsolatok miatti baráti szívesség miatt rángatták bele ilyen kényes időpontban ebbe az útba, hanem az orosz gazdaság nyer mindebből, akkor mi, magyarok alighanem elkezdhetünk idegeskedni.
Egy csúcstalálkozó azonban mégsem csak egy színdarab, még ha egyesek igyekeznek is azzá tenni. Érdemes a kétoldalú viszony átgondolására felhasználni. Kiindulópontként – mint azt a fenti gondolatsor is igazolja – először is alaposabban meg kellene ismerni egymást. Nekünk például megtanulni az új Oroszország nyelvét. Egyrészről hiba leragadni a történelmi sérelmeknél, másrészről bűn az inkább már csak az apparatcsikok szintjén működő bratyizós nosztalgiákra építeni, és szűk körű érdekeknek alávetni a kapcsolatokat. Meddő és értelmetlen már felvetni, hogy miért is jött el Magyarországra Vlagyimir Putyin. Aligha lehet meglepődni, hogy az orosz külpolitika számára a térség, benne Magyarország elsősorban az esetleges gazdasági térnyerés miatt fontos. A nemzeti érdekek felől közelítve a kérdéshez sokkal inkább el kell gondolkodni azon, mennyire átlátható, és milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal járhat a magyar gazdaságra nézve egy-egy tranzakció. Tévútra visz, ha a gyengeségeink miatt is az érdekeiket jobban érvényesítőket okoljuk. Inkább magunkba kell nézni, adott esetben például megvizsgálni, mit is igyekszünk ezúttal a sárospataki könyvek – körülményeiben egyébként korántsem egyértelmű – hazatérésével leplezni. Nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt években annyiszor emlegetett áttörés legfeljebb a gesztusok szintjén érvényes, ami jó alap lehetett volna ahhoz, hogy tartalommal is megtöltsük e viszonyrendszert. Nem sikerült. A sikerpropaganda árnyékában előbb bezártuk a moszkvai agrármarketing centrumot, majd most kétes körülmények között eladtuk már a magyar kereskedelmi kirendeltséget is. A mostani találkozó is kínosan üres, amiről mindennél jobban árulkodik annak állami helyett csupán hivatalos minősítése, valamint az, hogy tartalom híján az orosz fél háromórásra rövidítését fontolgatta.