A kormánypártok elkövették azt a baklövést, hogy a közderültséget kiváltó, „Igen, megcsináltuk!”-kampányukkal és hasonló mókás szlogenjeikkel maguk irányították rá a figyelmet arra, amiről az ő szempontjukból célszerű lett volna nagyokat hallgatni. Egyes képviselők rátesznek még egy lapáttal, és újból elküldik a négy esztendeje már postázott garancialevelet, amelynek hátlapján örömittasan értesítik az embereket, hogy teljesítették a vállaltakat. Szabó Zoltán MSZP-s képviselő is az ilyen vakmerően derűlátó jelöltek közé tartozik. „Tisztelt Választóim!” címzésű levelét a VII.–VIII. kerület belső részén mindenki kihalászhatta a postaládájából.
Az MSZP-s szórólapok alján olvasható hármas jelszó – Bátorság, biztonság, igazságosság – szerfelett találó. Nagyon nagy biztonságban kell éreznie magát annak, aki veszi a bátorságot és a választópolgárok igazságosságára bízza magát egy ilyen kormányzás után. A jobb memóriájú emberek jelentős része ugyanis arra is emlékszik, hogy maga az álbaloldali párt programjának címe így hangzott: Jóléti rendszerváltás. De hát hol van már a tavalyi, pláne a négy évvel ezelőtti program, miként azt is képtelenek a szocialisták eldönteni, vajon kössék az ebet a karóhoz, hogy jólét van, vagy arra vegyék az irányt, hogy megszorítások kellenek. Az így kellően összezavart, potenciális szavazó ennek megfelelően a szocialista párti szándékok ellenére immunis lesz az újabb fedezetlen ígéretek iránt. Ezt az elbizonytalanodását pedig felerősítik saját tapasztalatai is. Jobb híján csak úgy tudja értelmezni az MSZP-s programpontok teljesülését: igen, végül is betartották az ígéretet, hiszen a jóléti rendszert felváltotta valami más…
Szűkülő életlehetőségek
Valahogy úgy vannak a pszeudobaloldalon, mint Rejtő Jenő regényében az a földrajztudós, aki fel van háborodva a távoli szigeten talált bennszülött renitens viselkedésén, mert már több évtizede ki kellett volna halnia a lexikonok tanúsága szerint. Ugyanígy képtelenek megemészteni és mentálisan feldolgozni a kormányoldalon, hogy az emberek nem a kikozmetikázott statisztikai adatokkal táplálkoznak, hanem élelemmel. Továbbá az sem lelkesíti a közembert, a pályakezdő értelmiségit vagy éppen a nyugdíjast, ha a kormánybarát médiából naponta sokszor és unalomig arról értesül, hogy magasabb az életszínvonala, ha ennek homlokegyenest az ellenkezőjét tapasztalja a mindennapokban. Ha tehát azt olvassa egy szocialista választási anyagban, hogy betartották az ígéretüket, miszerint huszonöt százalékkal emelik a bérek vásárlóerejét, nem érez euforikus örömöt a közléstől. Sőt még akkor sem, ha tudományoskodóan, az egzaktság látszatát keltve azt írják számára a kampányanyagban, hogy 2002 májusa és 2005 májusa között a havi átlagkeresetek vásárlóértéke 18,6 százalékkal emelkedett, s idén ez az érték 5 százalékkal nő, így a bérek vásárlóértéke négy év alatt 24, 5 százalékkal bővül. Vagyis nem csalás, nem ámítás, még véletlenül sem 24,3, avagy pláne 24,2 százalékkal nőtt „Tisztelt Választóm!” keresetének a vásárlóértéke, ám dicséretes módon abba a tévhiedelembe sem igyekeznek ringatni őt, hogy netán 24,6 százalékkal kéne jobban éreznie a bőrében magát a bőség szocialista szaruja négy évvel ezelőtti megnyílása után. Fájdalom azonban, a tisztelt választópolgárok gondolkodásra még igényt tartó zömének egészen más rugóra jár az agya. Úgy véli, hogy ha az átlagba például Gyurcsány Ferenc megamilliomos miniszterelnök, s a többi posztkommunista újkapitalista miniszter, valamint az állami megrendelésekkel kistafírozott klientúra jövedelme is beletartozik, akkor statisztikailag valóban jobban élnek a magyarok. Sőt Gyurcsányéval összevonva, nekik, kettejüknek együtt tényleg nőtt az átlagfizetésük. Kiáltó kontraszt csak akkor mutatkozik, ha személyekre bontjuk a statisztikát, mert a szegények életkörülményeit nem javítja az, ha a gazdagoknak sokkal több a pénze.
A nyugdíjasokkal hasonló a helyzet. Az MSZP kijelenti, hogy a nyugdíjak vásárlóértéke csaknem harminc százalékkal nőtt. Ezek után megválaszolásra váró rejtély, miért érzik mégis úgy az idősebb emberek, hogy életlehetőségeik egyre szűkülnek. Holott a magát baloldaliként meghatározó kabinet szinte imamalomszerűen emlegeti mint hősi cselekedetet, hogy visszaadta a nyugdíjasoknak 2002 őszén azt a tizenkilenc ezer forintot, amit a Fidesz „elvett” tőlük. Láthatóan úgy gondolják, hogy ezzel az idők végezetéig mintegy vérszerződést kötöttek a nyugdíjasokkal. Olyannyira, hogy egy más földrészről érkezett idegen könnyen azt hihetné, valami irdatlan nagy pénzösszegről van szó, amivel hosszú évekre bearanyozták egy egész generáció öreg napjait. Kóka János gazdasági miniszter egy tévéműsorban egész odáig ment szokásos tájékozatlanságát csillogtatva, hogy leszögezte: azóta minden évben(!) megkapják a nyugdíjasok azt a bizonyos tizenkilencezer forintot. Az MSZP–SZDSZ-esek több dologtól rettegnek a nyugdíjasok kapcsán, és ennek bőséges tanújelét adták az utóbbi hetek „ráutaló” magatartásával. Mivel tradicionális vadászterületüknek tekintik a korosabb embereket, remegnek attól, ha más politikai erőtől is úgymond kapnak valamit az idősek. Ezzel magyarázható, hogy hisztérikusan reagálnak a Fidesznek a tizenharmadik után a tizennegyedik havi nyugdíjat célzó tervezetére. Mindebből következik félelmük másik oka: a lealázott, kiszolgáltatott helyzetből így kikecmeregnek a sokat szenvedett, egy életutat átdolgozott emberek, akiket ezután nem tudnak zsarolni életkörülményeik esetleges romlásával.
Nem tudni, a budapesti gyűlöletkönyvíró Kende Péter milyen asztrológiai determinációkat olvasna ki a szocialisták jelen adataiból, annyi azonban megkockáztatható, hogy különösen szerencsétlen csillagjegy alatt születhettek, hiszen minden visszájára fordul, amibe belefognak. Az egészségügyben dolgozók bérét másfélszeresére emeljük, s több pénz jut majd az egészségügyre és a gyógyszertámogatásra is – garantálták az előző választások idején. Aztán kiderült, hogy a pénzelosztás szelektív volt, mivel az alacsonyabb rangú kórházi dolgozók sokszor alig láttak valamit belőle. Az egészségügyre és a gyógyszertámogatásra szánt pénz nem érkezett meg rendeltetési helyére, s erről mindenki meggyőződhetett, aki igénybe akarta venni a szolgáltatásaikat.
Nem fogadta kegyeibe Fortuna a szocialistákat a családi pótlék emelésének kommunikálásával sem. Első megközelítésre sokan könnyelműen azt mondanák, ezt tényleg megcsinálták. Húsz százalékkal kétségtelenül emelték a juttatást, s a dupla családi pótlék is dukál papíron a gyermekek után. Csak hát éppen napjainkban derült ki, hogy az a bizonyos dupla pénz korántsem kétszeres. A családi adókedvezmény eltörlésével, s más támogatási formák elsorvasztásával pedig elérte azt a negatív bravúrt a kormányzat, hogy az új rendszerben éppen a legrászorultabb családok jártak rosszabbul.
Hosszú hiánylista
A szocialisták – mint a fentiekből is kitűnik – vereségeiket is győzelemként igyekeznek elkönyvelni, amit kampányanyagaik is szemléltetnek. Önként adódik a kérdés, miként tudják kommunikálni azokat az ígéreteiket, amelyeket még hozzávetőlegesen sem lehet teljesítettként kipipálni egy szórólapon. Az MSZP-s recept e tekintetben szinte primitíven egyszerű. A kérdést elengedik a fülük mellett, vagy ha mégis kénytelenek meghallani, úgy hisztérikus kirohanásoknak lehetnek tanúi a választópolgárok. Úgy vélik, nincs nagy kockázata az ilyen eljárásnak, mivel a kormánypárti média maximálisan partner az ilyen süketek párbeszédéhez, s óvakodik kínos, megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni.
Pedig a kérdések ott tornyosulnak nemcsak a szocialista politikusok, hanem a választópolgárok előtt is, akikben kevesebb a nagyvonalúság az ígéretek szőnyeg alá söprésére. Lendvai Ildikó szocialista frakcióvezető választókerületében szintén nem kicsinyeskedett garancialevelének összeállításakor 2002 tavaszán. Szó szerint azt írta: általános és nagyarányú béremelést hajtunk végre, és visszaállítjuk a pedagógus hivatás rangját. Ugyanő az érettségi mellett a jogosítvány és a nyelvvizsga, valamint a számítógépes alapismereti képzés ingyenessé tételét is garantálta. Mint tudjuk, mindebből annyi teljesült, hogy az első nyelvvizsga árát utólag kifizetik – feltéve, ha sikeres volt. A hitegetés viszont sikeres volt, hiszen az MSZMP rettegett agitprop osztályának egyik vezető korifeusa az emberi hiszékenységnek köszönhetően befutott Budafokon. Mások másutt arattak babérokat a feltehetően már megszületésük pillanatában sem komolyan gondolt ígéretekkel. Sehol sem lett ingyenes a bölcsődei, óvodai étkezés, az általános és középfokú oktatásban továbbra is fizetni kell a tankönyvekért, a kórházi ápolók sem kaptak hűségjutalmat sem négy éve, sem most. Sebaj – mondhatják erre egyesek – a munkahét sem lett harmincnyolc órás, s ama sokat emlegetett foglalkoztatás sem a valóságban, csak a maguk által fabrikált statisztikai kimutatásokban emelkedett. A diákok meg örülhettek az ösztöndíjak emelésének, hogy aztán a tankönyvek, szolgáltatások, útiköltség árában busásan, kamatostul fizessék vissza a kapott kis pénzt. Merthogy az iskolába továbbra is csak pénzért utazhatnak a diákok, nem pedig ingyen. Levonható a konzekvencia: hozzávetőlegesen húsz-harminc százalékát teljesítették úgy-ahogy a szocialisták saját ígéreteiknek. Mostani propagandaanyagaikban ennek ellenére szinte maradéktalan valóra váltásról beszélnek, s kiátkoznak mindenkit, aki bármilyen formában emlékezteti őket a hosszan kígyózó hiánylistára. Végül is van okuk az idegességre – pontosan tisztában vannak azzal: ezeknek az ígéreteknek köszönhették, hogy az SZDSZ segítségével kormányt alakíthattak.
Most azonban alapvetően más a helyzet, hiszen nem számíthatnak a protest-szavazatokra, lévén, hogy kormányon vannak. Ez utóbbi körülmény miatt viszont a tiltakozó szavazatok éppen ellenük fognak irányulni. Törvényszerű tehát, hogy az agresszív, gyűlölködő kampány a koalíció utolsó mentsvára. Kormányzati eredményekkel nem büszkélkedhetnek, maga az ország is leharcolt és -sarcolt állapotban van a négyéves regnálásuk után. Annak sulykolásáról, hogy a magyarok jól élnek, úgyszintén kénytelenek voltak letenni – belátták, hogy az emberek saját mindennapi tapasztalataik alapján döntenek, s nem használ a kormányzati tömeghipnózis. Julius Caesar mondta azt, hogy az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni. Ennek megfelelően a választók tollát a szavazófülke magányában ritkán szokták púderezett gazdasági kimutatások és inflációs ráták vezetni. Bármit is gondoljon erről az örök optimista Horn Gyula, aki a minap egy szocialista rendezvényen nem értette, miről beszél az ellenzék, hiszen nőttek a reálbérek, no meg az a bizonyos GDP…
Többször bevált rémhírek
A sikerpropaganda befuccsolása után még kizárásos alapon sem maradt más útja a kormányerőknek, mint a négy évvel ezelőtt már bevált lemezek előszedése, hiszen azzal kell főzni, ami van, és valamivel csak kell kampányolni. Ezért kell olyan lerágott csontokat ismét feltálalniuk a választóknak, mint a jobboldal szélsőséges elemekkel való kokettálása. Ugyanebbe a kategóriába esnek azok a többször bevált rémhírek, amelyek szerint egy polgári kormányváltás esetén sokaknak az egzisztenciája, a nyugdíja kerülne veszélybe. A többedszerre felmelegített vádak azonban nemcsak a szocialista ötlettelenségről árulkodnak, hanem jócskán vesztettek hatékonyságukból a kiszipolyozott társadalom szemében.
A hiányzó osztályharcos lelkesedést hivatott pótolni az álbaloldali kurzus félelemkeltő apparátusa. A Fidesszel szembeni retorziók több szinten jelennek meg a rendőrhatósági eljárás elindításától az idős aktivista hölgy brutális megveréséig. Ez utóbbi azt üzeni az embereknek, hogy így jár mindenki, aki túl buzgón támogatja a kormányváltást. A tragikomikusan feltupírozott hackervádakra alapozott hajtóvadászatnak pedig az az üzenete: mit tehet az egyén a hatalommal szemben, ha még az egyetlen alternatív politikai erő vezetőit is meg tudják hurcolni, s kampányát le akarják blokkolni? A demokratikus kormányváltást azonban a jelek szerint már pártállami időket idéző módon sem akadályozhatják meg. A választók többsége nem tűrné el, ha olyan eszközöket vetnének be, amelyeket még a diktatúra alkonyán, az 1990-es első szabad választások előtt sem mertek megkockáztatni.
origo.hu
Szikével rabolt ki egy dohányboltot egy férfi Mosonmagyaróváron
