A Bánffyk Erdély legrégibb főúri, majd arisztokrata családjai közé tartoztak, egyesek közülük mind a magyar királyságban, mind a fejedelmi Erdélyben, végül pedig a polgári Magyarországon jelentős közéleti szereplők voltak. A család történetének kiemelkedő tagjaiként érdemel említést az Erdélyi Fejedelemség korából a tragikus sorsú báró Bánffy Dénes, a Habsburg-uralom alatti Erdélyből a két gubernátor gróf Bánffy György, a polgári korból pedig báró Bánffy Dezső miniszterelnök. Az anyai ág, a báró Wesselényi család részéről sem hiányoztak a jeles emberek, hogy csak a három Miklóst említsük: a kialakuló Erdélyi Fejedelemség ítélőmesterét és a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig történelmi szerepet játszó, egymást követő apát és fiút. A leszármazottak ennek az örökségnek a tudatában igyekeztek méltók lenni ehhez az örökséghez. Így élte le életét Bánffy István is, aki örökre beírta nevét a kolozsvári magyarság történetébe.
„Egyre kevesebben – eggyel kevesebben – vannak azok, akik felelősségtudatuknak, kötelességérzetüknek köszönhetően tisztán, egyenes gerinccel vészelték át a nagy változások korszakát. Ez különösen igaz az erdélyi arisztokrácia utolsó képviselőire” – írta a Bánffy Istvánról szóló nekrológban a kolozsvári Szabadság című napilap cikkírója, felidézve a báró életének mérföldköveit: Don-kanyar, amputáció, börtön, Duna-csatorna, vagyonvesztés, négy rendszerváltozás. Megpróbáltatások ide vagy oda, a legutóbbi, 1989. decemberi történelmi fordulat után is teljes erejével vetette bele magát a kolozsvári magyar közösség szervezésébe. „Nagy barátja volt a magyar újságok, folyóiratok szerkesztőségeinek. Gyakori, szívesen látott vendég volt valamennyinél. Származásából eredően nagy mecénás: soha nem jött üres kézzel, még a legnehezebb helyzetben is tudott ajándékozni, és az adományaiból számos kis keresetű kaphatta kézhez kedvenc lapját. Kedvelte a művészeteket, gyűjteményében számos erdélyi magyar festő remekműveit lehetett fellelni. A legnagyobb alkotása azonban, amellyel eldicsekedhetett, az egyénisége volt, az a döbbenetes erő, amellyel másokra hatni tudott, nem is annyira a tekintélyével, hanem elsősorban a lényéből áradó jósággal. Derűt tudott fakasztani, talán mert egy távoli kor őszinte világképét hordozta magában, egy olyan korét, amelyben a magafajta emberek jelenléte egy nyugodt világ biztosítéka volt” – írta róla a kolozsvári napilap.
Alig néhány héttel halála után méltatlan vita árnyékolja be Bánffy István emlékét. A báró festményekből és bútordarabokból álló javaira jogot tart a báró unokaöccse és az aranyosgerendi Bánffy Kastély Egyesület is. Utóbbi eltartási szerződést kötött vele, az unokaöccs pedig a közjegyző által hitelesített végrendeletet tudja felmutatni. A Szabadságnak nyilatkozó Marius Sin, az egyesület elnöke szerint Bánffy rokonának nem lett volna joga elszállíttatni a lakásban található értékeket, mivel a velük kötött eltartási szerződés értelmében ez őket illette volna meg. Sin állítása szerint Fornet Béla tíz éve nem találkozott nagybátyjával, mert rossz viszonyban voltak egymással. A Debrecenben élő rokon – akinek édesanyja Bánffy István testvére volt – a lapnak nyilatkozva az egyesület vezetője által említett több állítást is megcáfolta. Közölte: nagybátyjával egyáltalán nem volt rossz viszonyban, hiszen hetente járt Kolozsvárra, hogy segítsen rajta és 2004 nyaráig élő feleségén. A nagybácsi és az unokaöcs közötti jó viszonyt bizonyíthatja a tavaly nyáron készült végrendelet is, amelyben Bánffy István Fornet Bélára hagyta vagyonát. A Szabadság szerint az egyesület valóban követelheti az eltartási szerződés alapján a megmaradt értékeket, de ezt a dokumentumot a báró unokaöccse még 2004 őszén megtámadta a bíróságon, és felbontását kérte. Fornet szerint ebben egy olyan kitétel is szerepelt, hogy az egyesület akkor is igényelheti az örökséget, ha nem tesz eleget a báróért és feleségéért vállalt eltartási kötelezettségeinek. Ez a per az unokaöcs szerint még folyamatban van.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
