Három a Gyurcsány

Egy ember, aki árnyéka lett önmagának – ötlött az eszünkbe sokunknak, akik végignéztük az MSZP miniszterelnök-jelöltjének fellépését. Ez részünkről nem az elfogult negatív kampány kicsúcsosodása, hanem realisztikus, abszolút objektív helyzetleírás. Állunk, ülünk szombaton a Syma-csarnok közepén, ámulunk és bámulunk. Van, aki tátott szájjal, van, aki rágógumiját őrölve, egyesek fölhörpintik maradék kólájukat, az ingyen-Népszavát lapozgatják, vagy gondtalanul trécselnek. Ez utóbbi renitensek kizárólag kongresszusi küldöttek, a magunk részéről a leghatározottabban elutasítjuk, hogy ilyen devianciára adtuk volna a fejünket. Nem, mi feszülten figyelünk a one man show-ra, a háttérben villódzó, pörgő-forgó piros kockákra, amelyek a tapasztalatlan látogatók figyelmét óhatatlanul elvonják a le-föl sétáló, élénken gesztikuláló személyről. Akiről avatatlan szemlélő könnyen azt hihetné, hogy csupán a jól fésült és festett konferanszié az Oscar-díjas Cabaret reprízéből. Nem teljesen varieté pedig, ami a diszkréten félhomályos színpadon zajlik, még ha a hallgatóság nem is tud a pillanat emelkedettségéhez illő alázattal koncentrálni ahhoz a produkcióhoz, amit Gyurcsány Ferenc ad elő. Mert hát a milliárdos miniszterelnökből néha kettőt-hármat lát a publikum, mivel tényleg több árnyékalakban is látszik. A leleményes, sőt virtuóz világítástechnikának köszönhetően a háttérdíszleten is megjelenik még plusz két példányban a nagy ember, így olybá tűnik, mintha önmagával, illetve alteregóival vitatkozna szenvedélyesen. Három a Gyurcsány…
Van egy rágógumitok? – fordul hátra küldött-társaihoz egy szemrevaló fiatal hölgy, megszakítva az egyik suttogó diskurzust. Mi azonban eminens diák módjára továbbra is Gyurcsányra összpontosítunk, bár kétségtelen, szemünk sarkából látjuk, amint segítőkész mozgolódás indul meg a fiatal hölgy mögötti sorban. Aztán csak előkerül az a rejtőzködő rágó, s már böködik is a helyes küldött vállát, aki hálás derűvel fogadja a lovagias igyekezetet. A színpadon éppen mindhárom Gyurcsány rácsap a karmesteri pulpitusra, éppen a techno- és biopoliszok szédítő távlataiba avatja be elkóborló figyelmű párttársait, miközben a rágógumi-kapszula vándorútra indul. Mire megérkezik újabb rendeltetési helyére – egy sorral odébb –, már arról is értesülhetünk a színpadtér felől a három Gyurcsánytól, hogy jogászokra, bölcsészekre nem igazán lesz szükség a jövő szocialista Magyarországán.
Aztán, úgy látszik, az álomittas hangulat ragadós, mert lélekben mi is szinte elbóbiskolunk, állva, mint a katonalovak. Mintha még derengene, hogy a kivetítőkön hol hancúrozó pulikutyákat, hol egy hadonászó ember sziluettjét, másutt egy csupasz dobogó szívet látnánk. Neki víziói vannak – közli átszellemülten az árnyékember valahol a szék- és asztalsorok fölött. S aztán ismét a bukfencező vérpiros mértani idomok. Színes kockákkal álmodom. Én is vizionálok, s átalakul az egész csarnok egy Karinthy Frigyes idejéből való óriási tanteremmé. Gyurcsány mint a stréber Steinmann a táblánál. A jó tanuló felel, aki „úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz. – Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf. – Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő” – írja Karinthy. Vegyünk egy országot – mondja ugyanígy Gyurcsány, a grófnő, s tényleg, arra révedek föl félszendergésemből, hogy betáncol a képbe a jelenlegi kormányfő, s újólag ott tart: csináljunk egy jó országot együtt! Aztán ismét belebonyolódik egy szólásmondásba, úgymint: pápábbak akarjunk-e lenni a pápáknál? S közben ilyeneket is beszél: nektek mondom ezt, Magyarországnak. Majd megjelenik egy felirat: Új Magyarország – talán a régi konzervatív napilap volt az ihletadó? –, s csak úgy peregnek, dübörögnek a térképek az országról, amelyből mint megannyi kis kúp emelkednek ki a virtuális oktatási, kutatási, kereskedelmi és még tudj’ isten, milyen központok. A tündértánclépések most elmaradnak, igaz, nem minden ritmusérzék nélkül való, ahogy sasszézik az emelvényen, mialatt benépesül a virtuális Magyarország, mögötte-mellette a távoli jövő fejlesztési csodáival, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a jelen kormányzati rombolásával. Gyurcsány, a grófnő kipirult arccal áll, megrészegülve önnön nagyszerűségétől.
Láttátok?! – süvít fel a repülőhangárnyi teremben a jó tanuló hangja, s ettől az alkalmi tereferék, elnyomott ásítások is rajtaütésszerűen abbamaradnak. „Igen!” – szól a rossz tanulók, bocsánat, rezignáltan hallgató aktivisták kórusa a lelkiismeret-furdalástól oly harsányan, hogy a csarnok vastraverzei is beleremegnek, s némelyek még az üdítősflakon tartalmát is félrenyelik. Pedig csak a gyorsforgalmi utakkal sűrűn szőtt országtérkép virtuális verziójáról maradtak le. Tudják ők azonban, nagyon is tudják, hogy csupán szerény statisztái lehetnek egy nagy formátumú előadóművész remeklésének, amelyben miként a Tanár úr, kérem-ből ismert rossz tanulónak, csupán a szótlan csodálat juthat osztályrészül.
Ha Szili Katalin elnökölne, s az ellenzék ülne a székeken, már rég rendre utasította volna a T. Házat a sutyorgó dumapartik miatt. Így azonban senki és semmi nem akadályozza Gyurcsányt, hogy továbbröppenjen víziói szárnyán. Mit röppen, pár perc alatt belakja egész Magyarországot! Az árny-Gyurcsány egy fénykör közepén éppen a Duna–Tisza közén áll, amikor sziluettkarjával valahol Zalában babrál. Aztán térül-fordul, s színpadias mozdulatokkal már Borsod megyében kaszál.
„Hogyan tovább?” – volt olvasható még a beszéd közepe táján a kivetítőn öles betűkkel. Ezt a kérdést a nagy ívű szónoklat végén vagy a képviselőjelöltek seregének színpadra özönlésekor lett volna célszerűbb kiírni. És hát mi is föltettük a kérdést, amikor még érkezéskor a külső bejáratnál beleütköztünk a gardróbszekrény kiterjedésű biztonsági emberek sorfalába. A mindenki gyanús, aki él jelmondat szigorú tekintetével méricskélnek bennünket: „Nincs meghívója? Akkor nem jöhet be.” Végül megkegyelmez a második securitytorony, miután feltehetőleg átgondolta, hogy még egy biztonsági szűrőn, no meg a regisztráción úgyis át kell mennie a betolakodónak. Persze az őrök szúrós, vizslató tekintetétől később sem szabadulhat a látogató, kis túlzással minden sorra jut egy belőlük. Vagy – tolakszik fel a gyanú bennünk – lehet, hogy valójában a kongreszszusi küldötteket ellenőrzik? Mi történhetett akkor a zárt ülésen?
A hármas jelszóból tehát – bátorság, biztonság, igazságosság – az egyik, a biztonság már megvalósult. A szigorúan ellenőrzött küldöttek nemhogy kritikát, de még véleményt sem igen fogalmazhatnak meg az új választási programmal kapcsolatban. Az egyik háttérbe szorított politikus csak ironikusan mosolyog, amikor a közfelkiáltással, „látható többséggel” elfogadott program írásos variánsáról érdeklődünk. „A nyomtatott program? Nem az a program, hanem amit most elmondott.” Nem véletlen tehát, hogy az a bizonyos látható többség korántsem volt egyöntetű, sokan karjuk fellendítésével sem fárasztották magukat Hiller haver szavazási felszólítására, a miniszterelnök-jelöltre pedig igen sokan, vagy nyolcvanan nem is voksoltak. Hisz pontosan sejtik: Hiller haver, ám mi lesz, ha ver? Tapasztalhatták már ugyanis, Gyurcsány, a vezérhaver sem ver bottal, csak listával. Amelynek parlamenti bejutásra esélyes helyeiről gondosan kigyomláltak minden konkurens politikust, aki nem állt be a sorba.
Mi viszont a kampányjelvények standjánál nem álltunk sorba. Így nem vettünk jutányos áron kínált, tulipiros kulcstartót, öngyújtót vagy trikót. A nagy piros esernyőt azonban sajnáljuk. Még eljövetelünkkor is gazdátlanul árválkodott a pult fölé függesztve. Van, aki esküszik rá, hogy maga Gyurcsány Ferenc vitte el az utolsó pillanatban. Jól jöhet még később – akár a Köztársaság tér környékén is – a zivataros időkben.