Homecoming

Nem hülyültem meg, honjaim, ne féljetek. Ez a „hazatérést” jelentő amerikai angol szó szép szokást rejt. Eredetileg az amerikai egyetemeken elterjedt hagyomány volt, hogy általában ősszel meghívták az öregdiákokat, hogy „hazajöjjenek” az egyetemre. Később ez kiterjedt a családokon belüli életre is. Mert Amerikában, egy kontinensnyi földrészen megesik, hogy valaki a családból több ezer kilométerre dolgozik, tanul, szolgál a seregben. Az ilyen hazatérést mindig megünneplik. Én azért nem írtam „hazatérést” címként, mert még félreértettétek volna. Az én igazi hazaérkezésem még picit odább van. De már nincs messze. A mindentudó írók ilyesmit nem árulnak el előre. Na persze nem vártak Iowa Cityben a tölgyfák köré kötött sárga szalagok – engem Szákda várt.
Kivettem a bőröndömet a recepciónál, merthogy ott adtam le, míg oda voltam. Mire megkérdezték, hogy mi az, ami olyan kedvesen ketyeg benne. Tán csak nem bomba? Nem, mondtam, egy szerencsétlen óra mindössze. Elhitték, mi mást tehettek volna. Nekem még mindig úgy remegett a kezem, hogy a kantinban szendvicseket vettem, és fönn a szobámban tudtam csak megenni. Leves: dobozos kóla. A hazaérkezés örömére írtam három rövidet (újra írni kezdtem, én!), igaz, hogy angolul.
De előbb Szákda jő, az ő írógépen írt dolgozatával. Hogy aszondja (hát nem aszondja?):
A cápa. A cím után mélyen a szemembe nézett, de fölösleges volt, mert figyeltem.
Könnyűbúvárokat tanítani jó dolog, bár én a haladókat jobban szeretem. Minden nyáron búvárkodással egészítem ki kevéske pénzecském a thaiföldi öböl egy kis szigetén. Ha a tanítványok meglátják azt a színpompás világot odalenn, már nyert ügyünk van. Persze a cápákról is kérdeznek; ilyenkor mi, oktatók mosolygunk a bajszunk alatt, hogy: Hát, izé, szóval, hm, hm… Satöbbi.
A kezdőkben valószínűtlenül erős a cápáktól való félelem. Ha ezekre a horrorfilmekre gondolunk, ahol valószínűtlen méretű, eszelős emberevő gépeknek ábrázolják őket, nem is csoda. Nehéz elmagyarázni, hogy milyen érzés, ha elúszik a közeledben egy. Az egyszerű cápákról beszélni még elmegy, de ha meglátnak egy bálnacápát (nem tudom, felétek hogyan hívják ezt az ártalmatlan planktonevőt), hát attól félnek. Pedig félnivaló a nagy fehér cápától van, amely hasonlít rá egy kicsit.
Egyszer egy kezdővel merültem le. A férje azt hazudta neki, hogy a környéken egyáltalán nincsenek cápák. Már harminc méternél jártunk, amikor fölbukkant egy cápa. Úgy tizenöt méteres lehetett. A tanítvány meglátta, és úgy megijedt, hogy egyenesen a nyakamba ugrott. Ilyen mozdulatot tenni a víz alatt még veszélyben sem szabad. Jött a bálnacápa, mint egy lassított torpedó, neki bezzeg nincsen hidrogénnarkózisa. Ő ijedt meg hármunk közül a legjobban. El is húzott gyorsan. Azóta mindig minden csoportnak részletesen beszámolok a cápákról. És elmondom, mennyivel veszélyesebb az utca a tengernél. Ha most azt mondom, hogy a nő az enyém lett, akkor irodalmat csinálok abból, ami különben megtörtént.
Ejha, mondtam, ez igen. Látod: az irodalom olyan hír, amely mindig hír marad. Mire közbevágott volna, már bele is kezdtem azokba a rövidekbe, melyeket a szállodában írtam (kegyelemből magyar fordításban adom közre):
Amerika, elhittem minden dalod, amelyet fiatalon énekeltem volt. Amerika, te öregszel, de neked vannak a legjobb kencéid, kárpótlásul. Tavasszal kellett volna találkoznunk, és tizenöt évvel ezelőtt, amikor még nem csak bennem élt Kati. Amerika, mi tocsogunk a tapasztalatokban, nekünk túl sok arcunk van. Amerika, mi csaljuk egymást. Tudom, ki lopódzik be hozzád a hátsó ajtón: Ázsia. De valamit tudnod kell – az a férfi is én vagyok.
Van még? Kérdezte Szákda.
Na jó, még egyet bírj ki. Ezt a feleségemnek írtam.
IOU: így kezdődnek az angolul írt adóslevelek. Én tartozom neked.
Nekem rossz a balanszom. Nem itt a bankban, hanem mindenhol az utcán vagy tömegközlekedési eszközön. Én szédületes vagyok. Aki írt már valami komolyat a csekkfüzetébe, az tudja, mi a papírhiány. Továbbá kis hal, jó hal, mondá a Cyrill J. Methodoff, az ász nélküli ászpóker és a tőke nélküli kapitalizmus feltalálója.
Hiányzol az egyensúlyomhoz.
Te szerelmes verset írsz a feleségedhez? Szákda rágyújtott egy cigire.
Nekem, ha nem iszom, nem hiányzik a bagó, gondoltam. Mert a legutóbbi levelében egy gyönyörű magyar festményt küldött el képeslapon. Tudom, mennyire értékes neki.
De hát te, ha jól tudom, özvegy vagy, vagy mi a fene?
Szákda lefelé fújta a füstöt, az asztal alá.
Hát, valami olyasmi. Özvegy vagyok, de egy feleséggel és két gyerekkel súlyosbítva.
Kopogtak az ajtón. Hsziao volt, az egyik tajvani írónő, aki valamiért kedvelt engem. Naná, hogy nem Csi-Csi, a másik, aki nekem tetszett. Azt mondhatnám, hogy tán mert Csi-Csi dél-kínai típus volt, Hsziao meg északi. De ez nem igaz. Hallottuk, hogy visszajöttél, mondta Hsziao. Gondoltam, folytathatnánk a kínai leckéket. Elővett egy kockás füzetet, amelyben a sor szélére előírta a handzüket (pinjin átírást mellékelve a jelek mellé). Szákda rögtön felállt: Nekem mennem kell a könyvtárba, mondta.
Hsziao kinyitotta a füzetet, fekete golyóssal szépen sorakoztak benne az írásjegyek. Ha ötszázszor leírsz egyet, már a tiéd. Tudod mit, mondtam, meghívnálak benneteket a Taste of Chinába, a Lynn Streetre egy vacsorára. Hazajövetelem örömére. Csi-Csi lenn ül az előcsarnokban, mondta a lány. Akkor menjünk.
Amikor kiléptünk a kapun, épp arra ment Pej Tao is, aki anyaországi kínai volt. Köszönt a lányoknak. Olyan novellákat írt, amelyekben egy fiatal káder azt mondja: Éljen a Kínai Népköztársaság! A hazafiasság szép dolog, csak tán nem így kéne kifejezni. Egyszer az egyetemről velem küldették el a koleszba a leveleit. Az egyik sarka kicsit meg volt tépkedve. Csúnyán nézett rám, ahogy egy tápídzére, egy nagy orrúra szokás. Csak nem képzeled, hogy én, dadogtam kínaiul. Aztán rávágtam az ajtót.
Szóval mentünk a lányokkal a három közül a Kínai Ízbe. Ki volt írva rá kínaiul: „dzsonkuo ning-cáj” – vagyis híres kínai ételek. Nem tudom, miért volt ez kiírva – még két másik kínai étterem volt csak a városban. Köszöntünk, ahogy illik. Aztán én, mint egy nagy vörös kakas, meg akartam mutatni, hogy tudok én kínaiul rendelni: Hsziáotyie, tycsin kej wo cájtán. Vagyis: kisasszony, kérem az étlapot. A nő elfojtotta a nevetését, és kihozta az étlapokat. Máotájt, kínai rizspálinkát rendeltem a két lánynak, a magam piciny poharát lefordítottam, ami annak a jele, ha valaki nem akar inni.
Amikor megszólaltam, a pincérlány, alig leplezve nevetését, annyit mondott angolul: Ez egy kantoni kínai étterem. Itt nem lehet mandarin kínaiul rendelni. Kérem, nyugodtan beszéljen angolul. Égtem, mint más keze alatt a munka. A lányok nevettek. Csi-Csi az étlap fölé csúsztatott egy számítógéppel írt kéziratot. Angolul szólt:
Kis barna hajú fiú / Táncoljunk a naplementében. / Fogd meg a kezem, és / Mindegy, mit táncolunk. / Keressünk orgonavirágot, / Találjunk lóherét. / Csillagot is választhatunk. De ha igazán besötétedik, / Kis barna hajú fiú, igyekezz, / Igyekezz, hogy gyorsan felnőj.
A lányok nevettek rajtam, az éttermen, ahol elsőként tálalták föl a kínai éttermekben szigorúan utolsónak fölszolgált levest, nevettek ezen az egész iowai életen, és elment a kedvem az egésztől. Pedig a Li Tyiang folyón tett utamról akartam velük beszélni, ami a világ nyolcadik csodája. Csak a buszig kísértem el őket, és visszamentem kis menedékembe, a szállodába. Aztán vártam, vártam és vártam.
Egy délelőtt megcsörrent a telefon. Nando és Rada volt a portáról. Kiültünk a kantin kicsiny teraszára. Néztem magam elé, magány árnyékolta arccal, már nem akartam mondani semmit. Azért megmutattam nekik azt a rövidke novellát, amit a Portlanból Denver felé tartó gépen kezdtem írni. Ők persze nem írták meg a novellaverseny rájuk eső részeit. De Rada érezte az írásból áradó vádat. Nem volt nehéz.
Mi szeretünk téged, Ferry. Amikor megkérdeztek, hogy hazamenjél-e, mi nemet mondtunk. Tudod, hogy ez a csaj kitette a fényképed az ajtajára? Ezzel tüntet a többiek szemétsége ellen, tette hozzá Nando. Tudtam, hogy igazat mondanak. Ne menjünk el inni valamit a Sports Columnba, kérdezte ártatlanul Nando. Nem, gyerekek. Megfogadtam Frednek, hogy nem teszem. Egymásra néztek, némi elismerésfélét olvastam le az arcukról. Rada süteményt vett elő a válltáskájából, és nekem adta. Ez meglepett. Végül is szabad vagy, mondta Rada. Nem kell velünk laknod a sitten. Te is így hívod? Azt hittem, csak én. „Senki vagyok! És te ki vagy?” Emily Dickinson. Jeles, Ferry.
Elmentek, de máskor is jöttek, meghívtak moziba, kiállításra, sőt egy Miles Davis-koncertre is. Volt, aki kicsit túllőtt a célon. Senel felesége, Esperanza, aki korombeli volt, a testét ajánlotta fel, amit szorult helyzetemben el is fogadtam, bár tiszteltem Senelt. Esperanza feszes testű, mély illatú, andalúz lány volt, takaros jószág. Miért nem vettem én észre előbb, hogy ő is magányos? Az a szemét kizsákmányol engem, mondta. Tolmácsnak, titkárnőnek használ. Mióta vele vagyok, egyetlen könyvet se voltam képes megírni. Különben Intizar elvitte az asztalod a szobádból.
Miket tudtam én meg, mióta nem laktam velük!
Aztán megjött Lubomir, hunyorgott a szemüvege mögött, s csak annyit mondott: Elválok. Most már biztos. Meg vagy te húzatva? Két gyerekkel? Miért, te nem akarod otthagyni a feleséged? Már nem. Szerelmes leveleket írunk egymásnak.
A végére megfordult a helyzetünk.
Akkor megjelent Krzysztof, akinek meleg voltát kikottyantottam. De ő nem hagyott cserben engem. Szomorú mosolyában együttérzés és féltés volt. Ezt az embert árultam én el?
Utolsónak Aaron jött, talán mert elpártolt tőlem. Megéreztem róla: a zavart nevetgéléséből és erőltetett vicceiből. Neki adtam egy üveg Jack Daniel’st.
Aztán elmentem egy felolvasásra, a Prairie Lightsban tartották. Majdnem mindenki ott volt. Éreztem, hogy zavarok. Volt, aki azt hitte, már haza is utaztam. Intizarnak eszébe se jutott megkövetni. Magam számára is váratlanul átöleltem. Hiányzott a mocsok. Még ő is. Hát a végére megszerettem ezeket, akik kitaszítottak maguk közül és eladtak?!
És akkor a búcsú. A legnehezebben Samtől és Annától váltam el. Utunk hát elágazott, de nem örökre. Samnek odaadtam az utolsó üveg whiskeymet, egy Jimet.
We keep your spirit!, kiáltotta Sam nevetve. A spiritusz a magyarban is egyszerre jelent szeszt és szellemet.
Annát a nyakamba vettem, és egész a gép folyosójáig vittem.
Tegyél már le, tegyél már le!
Mondta ez a csöppnyi nő.
Mindenki nevetett.