Lukasenko biztosra megy

Négyen jelöltették magukat a minap a március 19-i elnökválasztásra, közülük azonban csak a Belorussziát 1994 óta irányító Alekszandr Lukasenkónak van esélye a győzelemre. A megosztott ellenzéknek az immár számottevő külföldi támogatás ellenére sincs esélye a kijevi forgatókönyv megismétlésére.

Stabilnak tűnik a helyzet egy hónappal a választások előtt Fehéroroszországban. Semmi jel nem mutat arra, hogy Tbiliszi, Kijev és Biskek után Minszk legyen a posztszovjet térség újabb színes forradalmának színtere. Egyrészt az egész államgépezetet maga mögött tudó Alekszandr Lukasenko mindent megtesz e forgatókönyvek elkerülésére, meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a lakosság többsége egyáltalán nem elégedetlen a jelenlegi helyzetével. Évek óta stabilan hat százalék feletti a gazdaság növekedése, elenyésző a munkanélküliség, és a szegénység korántsem olyan látványos, mint a térség más országaiban.
A választás előre hozásával az elnök nem adott túl sok időt az ellenzéknek, kétségtelenül a kezére játszik azonban ellenfeleinek megosztottsága is. A legnagyobb ellenzéki erőknek ugyan Alekszandr Milinkevics személyében nagy nehezen sikerült közös jelöltben megegyezniük, ám korántsem érzi őt még e szövetségen belül sem mindenki a sajátjának. A protest szavazatokért ráadásul a proamerikai irányultságúnak tartott, 57 éves fizikus-matematikusnak meg kell küzdenie a hatalomhoz közel állónak számító Liberális Demokrata Párt elnökével, Szergej Gajdukeviccsel, és főként a Milinkevicstől leginkább orosz irányultságával különböző jobbközép szociáldemokrata párt vezetőjével, Alekszandr Kozulinnal. Ők hárman lényegében ugyanarra a választói rétegre számíthatnak, miközben Lukasenko főképp Minszken kívül erős, a maga sajátos konzervativizmusa miatt zárt bázisához szinte minimális a hozzáférésük. Lukasenko megszerezheti a voksok több mint felét, akár már az első fordulóban is.
Nem lehet természetesen eltekinteni e választás nemzetközi közegétől sem. Látványosan megnőtt ugyanis az Egyesült Államok és az EU közvetetten Moszkvát is célzó aktivitása, míg a Kreml a Lukasenkóhoz fűződő ambivalens viszonya ellenére is egyértelműen a status quo fenntartásában érdekelt. A forradalmi szcenárió elsősorban az elnök érinthetetlenségéhez tapadó mítosz megrendítésére, a nagyvárosi fiatalok megmozgatására épül, ez ellen dolgozik ugyanakkor a rendszer zártsága mellett az is, hogy a voksolás – talán nem véletlenül – lényegében egybeesik a kijevi parlamenti választásokkal.